A játékipar egyik, ha nem a legnépszerűbb stílusa az FPS, így nem csoda, hogy az évtizedek során szinte minden elképzelhető formában lőhettük már a rosszfiúkat. A második világháborút például oda-vissza megjártuk, átélve az összes fontosabb csatát, aztán, amikor erre kollektívan ráuntunk, jött Vietnám, a hidegháború, a titkos bevetések, majd a modern hadviselés, és mikor már ezekkel is mind végeztünk, a jövő futurisztikus háborúinak ágyútöltelékei vagy éppen hősei lehettünk. A váltakozó korszakokat leszámítva azonban a játékmenet – kisebb-nagyobb bővítéseket leszámítva – alapvetően végig ugyanaz maradt, így hát könnyű azt gondolni, hogy mindent láttunk már, amit érdemes lehet. Ám nem szabad alábecsülni az emberi kreativitást, hiszen mindig jön valami, ami rádöbbent, hogy csakugyan van még új a Nap alatt. Ilyen játék a Superhot: egy programozói versenyen megszületett ötlet, ami a túlzsúfolt FPS zsánerben tudott utat törni magának.
SUPER
A Superhot 2013 végén bukkant fel, mint böngészőből játszható prototípus, a siker pedig azonnali volt: a játékosok imádták az újszerű, normáltól eltérő játékmenetet, és még többet követeltek. A csapat ezen felbuzdulva nem várt sokat, és a következő esztendő elején elindította Kickstarter-kampányát, amelyet természetesen sikerrel zártak, sőt a kértnél jóval nagyobb összeget szedtek össze. Így lehetőség nyílt arra, hogy kibővítsék az eredetileg kicsinek ígérkező projektet. A fejlesztés végül a vártnál tovább, két és fél élvig tartott, február végén pedig végre valahára megérkezett a játék, amiben az idő csak akkor mozog, amikor a játékos is megmoccan.
Ezt az utolsó félmondatot kell jól megjegyezni, hiszen ez az egész koncepció alaptétele, eköré építettek fel mindent. A történet szerint egy névtelen fickót testesítünk meg, aki hozzájutott egy rejtélyes, virtuális valóság programhoz, amely hamar a rabjává tette. A sztori a szabad akarat, a valóság és a szabadság kérdését egyaránt boncolgatja, de nagyon elvont módon; a narratíva egyes elemei egymásba csúsznak, felcserélődnek, összefonódnak, és kétszeri végigjátszás után is csak halvány fogalmam lett arról, hogy mi is történt valójában – ennek ellenére, illetve minden furcsaság és megmagyarázatlanul hagyott kérdés dacára, nagyon is élveztem a játékot.
A történet azonban csak egy része a Superhotnak, méghozzá nagyon kis eleme, ennek teljesítése ugyanis nem tart tovább két óránál. Ez persze roppant kevés, de talán érdemesebb úgy tekinteni a kampányra, mint egy bevezetőre, oktatómódra. Bevezető, ugyanis csak ennek kipipálása után nyílik meg a játék többi része, és oktató, mert apránként bemutatja a játékmenet részleteit, vagyis hogy miként kell mesterien manipulálni az idő folyását, hogy a lehetetlennek tűnő helyzetekből is győztesként kerüljünk ki. Így azért már sokkal kevésbe fájó a nyúlfarknyi sztori, bár a kétszer ekkora hossz mégiscsak jobb lett volna…
HOT
A Superhotot a legkönnyebben videó formájában lehet bemutatni, de nyomtatásban erre nyilván nincs lehetőségünk, így engedjétek meg, hogy egy példa formájában szemléltessem, mi vár rátok! Képzeljétek el, hogy egy szoba közepén álltok, előttetek egy pisztolyt szorongató ember, mellette a társa, aki egy baseballütőt lendít, pár méterrel mögötted pedig egy harmadik támadó közelít, és már tüzelésre emeli a sörétes puskáját. A hármas túlerő a legtöbb játékban azonnal a halált jelentené, kiváltképp az olyan címekben, mint a Superhot, ahol egyetlen találat az újrakezdés záloga. Ebben a szituációban azonban a lehetőségek ajtaja tárva nyitva áll előttünk, hiszen ameddig nem mozdulunk, melaszként vánszorog az idő.
A szorult helyzetre a megoldás, ha az ütővel hadonászó kezéből kikapjuk a botját, azzal lecsapjuk a pisztolyos társát, aztán a levegőben elkapjuk a stukkert – ne felejtsük, mindez még mindig lassított felvételben történik! – aztán megfordulunk, és a sörtétes puskát éppen elsütő harmadik felé küldünk egy golyót, közben kecsesen oldalazva továbbállunk. A végeredmény az, hogy a pisztollyal lelőttük a figurát, aki cserébe a nekünk címzett lövéssel kiterítette az ipsét, akitől a manőver elején elvettük az ütőt. Az egész valós időben csak pár másodpercig tart, de a szemünk előtt ez a Mátrixot lepipáló lassításban, akár egy egész percig is elhúzódhatott. A Superhotban ezek a szituációk váltják egymást szüntelen, és éppen annyira adrenalinpumpáló jelenetek, mint amennyire logikai feladványok. Hiszen nem elég pontosan lőni, azt is ki kell találni, hogyan, milyen sorrendben reagáljuk le mindazt a veszélyt, ami ránk hárul. Pisztolyok, puskák és hétköznapi tárgyak alkotják arzenálunkat, amik csak arra várnak, hogy használjuk őket, a kihívásokban és a végtelenített pályákon pedig órákat is eltölthetünk azzal, hogy minden taktikát és mozdulatot tökéletesítünk.
A szórakozás legfontosabb elemei, azaz csak te, a fegyverek és az ellenfelek léteznek. A zavaró tényezőktől való mentességet biztosítja, hogy minden pálya sterilitást árasztó, hófehér betonból áll. A lelövésre váró rosszfiúk pedig pirosan világító, kristályból durván kimetszett, szótlan manökenek, akik milliónyi csillogó porszemmé hullnak szét, csilingelő hangjukkal nyugtázva, hogy jól végeztük a dolgunk. Zene sincs, csak a puskapor robbanásának melódiája tölti meg a kongó ürességet, és ez is tökéletesen passzol a körítéshez. A Superhot nemcsak izgalmas és szórakoztató, hanem kifejezetten gyönyörű is lett.
GOOD DOG
A készítők az utóbbi évek leginnovatívabb lövöldéjének nevezték a Superhotot, és ez valóban így van, még ha a játék korántsem lett tökéletes. A már említett rövid kampány csak a kisebb probléma. Sokkal nagyobb, hogy a játékmenet viszonylag hamar elveszíti a varázsát. Nem eléggé sokrétű ugyanis ahhoz, hogy hosszú ideig érdekes maradjon: öt-hat óra után már mindent láthat az ember, és csak a géppel szembeni minél magasabb pontszám hajszolása marad. A Superhot éppen ezért egy fényes, de csak nagyon rövid ideig égő láng. Egy szeletnyi érdekesség, ami megmutatta, hogy még van mit kihozni az FPS stílusból, és ezért ünnepelni is kell, de semmiképp sem korszakalkotó, „csak” egy nagyon jól sikerült kísérlet, amit fokozottan ajánlott kipróbálnod, ha már unod a megszokott lövöldözést.
