Kereken két évtizedes múltja ellenére a Mario Party-sorozat valahogy sosem tudta megközelíteni az olyan spinoffok népszerűségét, mint a Mario Kart, a Switchen új életre kelt Mario Tennis vagy a szerepjátékos vonalat erősítő Paper Mario. Feltéve, ha az átlagember játéktudása felől közelítünk hozzá. Hiszen amíg a Kartról mindenki azonnal tudja, hogy micsoda, a Party sok esetben inkább csak fejvakaráshoz vezet – és ez nemcsak a Mario-témában nem teljesen tapasztaltakra vonatkozik, de azon hardcore rajongókra is, akiknek már túl sokszor okozott fájdalmas tanácstalanságot a Nintendo 64-en elstartolt sorozat. A több ízben is komolyan bukdácsoló epizódok után pedig három teljes évnyi szünet, és egy teljesen új hardver kellett ahhoz, hogy a Mario Party új életre keljen.
TÖMÖR MÜZLI
A számozás helyett egyszerűbb nevet választó Super Mario Party ugyanis sokkal inkább az elmúlt 20 év próbálkozásainak best of változata, mint egy teljesen új, forradalmi újdonságokat hozó, komoly mérföldkövet jelentő epizód. Egy valami viszont nem változott: maga a műfaj. A Super Mario Party továbbra is egy család- és társaságcentrikus boardgame, egyfajta társasjáték, ahol a Mario-univerzum karaktereit irányító embereknek a lehető legtöbb pontot/csillagot összegyűjtve kell győzedelmeskedniük. Ezt több játékmódban is meg lehet tenni, de értelemszerűen az est sztárja az a boardgame-mód, ahol kereken négy táblán eshet egymás torkának a négy játékos.
A térképkínálat ezúttal sajnos nemcsak a darabszám tekintetében szegényes, de kidolgozottságban is. A Whomp's Domino Ruins egy romokból álló labirintus; a King Bob-omb's Powderkeg Mine egy lávafolyammal átitatott föld alatti bánya; a Megafruit Paradise egy kifaragott gyümölcsökből álló kosárka; míg a Kame's Tantalizing Tower az érmék köré épített városias terep. Bár ezek az ábrázolásukat tekintve jócskán eltérnek egymástól, túl sok mozgásteret nem adnak, annak ellenére sem, hogy az elmúlt epizódok legborzalmasabb motívuma, a négy fő együtt mozgatása végre eltűnt.
Azaz most már mindenki saját magáért felel: a kockadobást követően egyenként kell mozogni, méghozzá a legtöbbször nem éppen ugyanabba az irányba, hiszen számos leágazás és speciális mező vár a minden eddiginél boardgame-esebb táblákon. A cél minden esetben a pénzszerzés (azaz érme), és ennek felhasználása vásárlás formájában. Hogyan lehet érméhez jutni? Például a köröket lezáró minijátékok megnyerésével, vagy legalábbis a dobogós helyezés elérésével.
Ez a lényegesen kötetlenebb játékmenet egyúttal a mélységről is gondoskodik, mivel most több mint 80 minijáték áll rendelkezésre, ráadásul nem csupán kompetitív módban – ezúttal olyan kooperatív kihívások is várnak, ahol 2x2 fő méri össze a tudását vagy épp a szerencséjét. A repertoár brutálisan gazdag, a ritmusjátéktól kezdve a versenyzésen át a logikai feladványokig minden megtalálható, és mivel ezek teljesen véletlenszerű sorrendben követik egymást, teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi jön legközelebb.
KORLÁTOK KÖZÖTT
A flexibilitás és a változatosság viszont a fő módban nem tart ki sokáig: a körök rémségesen lassan telnek, a mesterséges intelligencia még alacsony fokozatban is tud fájdalmas meglepetést okozni, térképből kevés van, és hiába a kötetlenebb mozgás, mezőből azért nincs olyan irgalmatlanul sok, és mivel köröket futunk, újra és újra végigmegyünk ugyanazokon a szakaszokon és folyamatokon. Mondhatnánk persze, hogy ez bizonyos boardgame-ek sajátossága, de ennél azért jóval izgalmasabbak voltak a korábbi epizódok.
Számok tekintetében a tartalomra viszont legalább tényleg nem lehet panasz, a hagyományos Mario Partyn felül partiközpontú, külön minijátékok is várnak (melyek mindegyike fantasztikusan kihasználja a Switch mozgásérzékelését és egyedi rezgéseit), és a játszható karakterek különleges kockái – mindegyiken teljesen mások a dobási esélyek – adnak némi változatosságot. De nem annyit, hogy azt mondhassuk, a Super Mario Party visszatért. Mert lehet, hogy megjelent egy új epizód, de ez még mindig nem egészen az, amire oly sok éve várunk.
