Sunset Overdrive teszt

Hogy a gyökerekhez való visszatéréshez kellett-e az, hogy az Insomniac Games szakítson a PlayStation-exkluzivítással, vagy szimplán csak arról van szó, hogy egy teljes konzolgenerációnak kellett leperegnie ahhoz, hogy ismét kreatív és egyedi játékot készíthessenek, nos, ezt nem tudjuk, az viszont biztos, hogy az Xbox One-exkluzív – de kis eséllyel idővel PC-re is érkező – Sunset Overdrive hangulatosabb, ötletesebb és szórakoztatóbb, mint bármi, ami az Insomniac zászlaja alatt megjelent az elmúlt pár évben. Még úgy is, hogy igazából nem több az SO, mint korábban már látott játékokból átemelt elemek zanzásított változata. Annak viszont valami piszkosul szórakoztató!

SZÁRNYAKAT (IS) AD

Nehezen lehetne komolyan venni egy olyan történetet, mely egy rosszul kikevert energiaital köré van fonva, de legnagyobb szerencsénkre ez a veszély amúgy se fenyegetett a Sunset Overdrive esetében – mert a játék elején tényleg egy komplett város lakóiból válnak mutáns szörnyek, miután benyalták a FizzCo gyár félresikerült kotyvalékát. Ilyenkor általában mentőakciók szoktak indulni, ám a vállalat minden pénzét latba vetve inkább karantént rendelt el, a külvilágnak azt hazudva, hogy minden elveszett. Minden, csak egy maroknyi túlélő nem, akik közül ugyan csupán kevesen tesznek meg mindent a szabadulásért, de ők legalább aktívan.

Te, illetve a főhősöd is e csoport tagja, de pont annyira veszi komolyan az egészet, mint a készítők: a Sunset Overdrive-ban az apokalipszis pont annyira félelmetes, mint mikor egy buliban fél órát kell várni a sörre. A könnyed hangulatot a punkrockos téma, a képregényes elemek (például az átvezető videók alatt kimerevített karakterek és a harcok során felbukkanó feliratok) támogatják, de ez igazából semmit sem érne, ha a játék nem lenne annyira szórakoztató, annyira egyszerű, és mégis annyira bonyolult.

Hogy milyen műfajba sorolható be? Egyrészt shooter, mert lőni kell benne, de célozni már egyáltalán nem. Másrészt vígjáték, mert az égvilágon mindenből viccet csinálnak benne. Harmadrészt pedig sandbox alapú, a parkourt új szintre emelő akció-kalandjáték, amely csodásan lenyúlta a kultikus Jet Set Radio lazaságát és gurulós közlekedését, csak épp görkorcsolya helyett itt elég egy szimpla tornacipő a korlátokon, kábeleken, háztetőkön csúszkáláshoz, és az összes tereptárgyról történő elrugaszkodáshoz – olyan az egész, mintha ebben a városban a világon minden ugrálóvárból lenne.

EGY ÚJ TITÁN

Nem tudod összerakni ez alapján a játékmenetet? Ez igazából nem meglepő, mivel nem is nagyon lehet más játékhoz hasonlítani; legyen elég annyi, hogy a készítők fogták a felsorolt műfajok elemeit, és összekotyvasztották, neked pedig igazából annyi a feladatod, hogy ezen elemeket sorban megszerezd, tökéletesítsd a használatukat, tanuld meg a kombóba fűzésüket, aztán ha ez megvan, mentsd meg a világot. De csak, ha ráérsz: igazából senki se kötelez rá (csak akkor, ha a történetet követed), hiszen előtted van egy hatalmas, teljesen szabadon bejárható város, ami igazából egy gigantikus játszótér. Szörnyekkel. Több ezer, több tízezer mutánssal, akiket úgy pukkaszthatsz ki, mintha csak lufiból lennének.

És hogy ez miért jó? Mert minden skalpért, minden nagy ugrásért, minden grindelésért pontokat kapsz, és közben a stílusmutatód is nő. Minél jobb stílusban intézed el az ellenfeleket, annál több pontot szerezhetsz, és ezekből finanszírozhatod a fejlesztéseket és a vásárlásokat. Fejleszteni több mindent lehet: a fegyvereket, az azokba rakott extra képességeket, és persze magát a karaktert is. A rendszert elsőre átlátni nem annyira egyszerű, mert a modulok elrendezése nem hasonlít egy másik játékhoz sem, de az alapelv ugyanaz, és ha ezt megérted, onnantól kezdve fogod igazán élvezni a Sunset Overdrive-ot.

Mert ez tényleg a határtalan élvezetről szól: olyan, mintha fogták volna a keleti gyökerű Dead Risingot, majd miután teletömték valami partidroggal, szabadon eresztetik a világban. Zombik helyett szörnyek vannak, minden más viszont ugyanannyira beteg, ugyanannyira komolytalan, csak épp sokkal szórakoztatóbb. Mivel szó szerint mindenről elrugaszkodhatsz, mindenen csúszhatsz, olyan gyorsan közlekedhetsz, mintha rakétákat szereltek volna a lábadra – és közben követheted a történetet, vállalkozhatsz a több száz mellékküldetés vagy kihívás teljesítésére, vagy csak bevetheted magad az online arénákba, újra és újra megpróbálva megdönteni a korábbi pontrekordjaidat.

Csak rajtad áll, hogy mire vállalkozol: az biztos, hogy unatkozni nem fogsz. Bár a történet lassan indul be, és kezdetben baromi taszító lesz az, hogy mindent szinte egyszerre öntenek a nyakadba, de amint rájössz, melyik elem hova tartozik, és nekivágsz a világ felfedezésének, rájössz, hogy ez egy olyan sandbox játék, ahol tényleg nincsenek korlátok, ahol tényleg minden az élvezetről szól. Ahol semmit se vesznek komolyan, ahol senki sem próbál drámai jeleneteket rád erőltetni, ahol még a főhőst is totálisan átszabhatod. És ez a szabadság, ez a mentalitás az, ami régóta hiányzik a műfajból – szerencse, hogy vannak még olyan csapatok, mint az Insomniac Games, amelyek nem félnek visszatérni azon gyökerekhez, mikor a videojátékok még a szórakoztatásról szóltak, és nem pusztán a látványról.