Egy kis történelem

A Street Fighter mára hatalmas előnyből indul a kategóriáján belül, hiszen mondhatni stílusteremtő játék volt annak idején. Nem is az első rész - hiszen az még nagyon gyermekcipőben járt, ráadásul Ryu-n és Ken-en kívül mással nem lehetett nekivágni -, sokkal inkább az 1991-es második rész volt az, ami megszerettette minden akkori játékos fiatallal a virtuális bunyózást. Erre jött a válasz a Midway-től 1992-ben: piacra dobták a brutalitásával hódító Mortal Kombatot. Megérkezett tehát az első riválisa a Street Fighter II-nek és innentől kezdve két táborra szakadtak a játéktermi bunyósok – merthogy mindkét játékot először pénzbedobós kiadásban ismerhettük meg. Eztán mindkét széria járta a maga kis ösvényét, eleinte a Mortal nagyon szépen fejlődött és mondhatni fölé is nőtt a Street Fighter II  különféle kiadványainak, de aztán a negyedik rész után a sok félresikerült epizód – a nem régen megjelent DC Univerzumos résszel bezárólag - aligha tett jót a Mortal nívójának, miközben a Street Fighter rajongók vígan elvoltak az imádott második rész különböző kibővített, felturbózott, Hyper-Super-Ultra kiadásaival.

Volt közben egy kevésbé sikeres harmadik SF rész, telis-teli új szereplőkkel a régi, jól beváltak helyett, bonyolították a játékmenetet különböző védekezési technikákkal, amik a tősgyökeres rajongók többségének nem jöttek be. Ám a Capcomos legények ismerik a rajongóikat, sőt, tanultak is a hibákból, ráadásul jelenleg nem igazán áll jól legnagyobb riválisuk szénája – igaz, azóta jelentkeztek újabbak vetélytársak -, úgyhogy eljött az idő a zajos visszatérésre. Először csak a távol keleten volt hangzavar, hiszen már 2008 júliusában megjelent a Street Fighter IV, persze ekkor még csak a japán játéktermek ajtajaira kellett kirakni a megtelt táblát. A vékonyszemű Ryu-fanok természetesen a népükhöz méltó hisztérizmussal vetették magukat a Joy-okra és nem eresztették, míg zárás után a takarítók rájuk nem húztak egy izmos Sonic Boom-ot a partvisnyéllel. Aztán mire a játéktermekben kijátszották magukat a legfanatikusabbak is (közben persze a Capcomos ügynökök beépültek a tömegbe és vadul lesték a reakciókat), pár karakterrel kibővítették a játékot és megjelentették konzolokra is. Sőt, amitől én is felfigyeltem, hogy hosszú-hosszú kegyvesztett évek után végre érkezik verekedős játék PC-re.

Welcome back Street Fighters!

A Street Fighter tehát visszatért közénk, bár azért azt nehezen mondanám, hogy teljesen megújulva. Sőt, egyáltalán nem; minden maradt a régi, már ami az alapvető játékmechanizmust illeti. Először nem tudtam mit is gondoljak… Tizensok év alatt azért ki lehetett volna találni valami újító, de mégis jó dolgot, másrészről meg egy jól bevált recepten minek nagyon variálni alapon érthető ez a húzás. És most, hogy jópár órát (napot) eltöltöttem a játék előtt, azt mondom, jól és előrelátóan döntöttek a Capcomnál. A Street Fighter III-nál belenyúltak a játékmechanizmusba, telitömték új karakterekkel – nem is jött be igazán a népnek. Most viszont összeszedték minden részből azt, ami a legjobban sikerült, egybegyúrták, mindezt megspékelték egy egyedi, de leborulósan stílusos grafikával. Gyakorlatilag kiadtak egy felturbózott Street Fighter II-t, csak telitömték a legendás karakterekkel és hozzáadtak néhány újat. Persze ez erős sarkítás, mert remekül átgondolták, mivel tudnák többé, de mégsem zavaróvá tenni a játékmenetet - amire hamarosan ki is térek részletesen.

Kezdjük először a karakterekkel, hiszen van belőlük bőven, minden kioldható taggal együtt a létszám 25 fő. Ezek magját szinte egy az egybe a Street Fighter II-ből állították össze (csak M. Hawk és Dee Jay kerültek a kukába innen), de csipegettek az első részből  (az öreg Gen a kétféle harcstílusával), meg az Alphából is (Rose, Dan, Sakura), sőt a harmadik részből is vettek át néhány karakterkoncepciót, de mindenki új néven és új formában szerepel. A legfeltűnőbb hasonlóság a Street Fighter III TWELVE-je, azaz tizenkettes nevezetű karakter és a negyedik rész új főbossza között van, csak itt már Seth a neve és egy jókora Jing-Jang jel pörög a pocakjában. De Seth-en kívül  – aki szintén játszható, lásd a külön boxban -, még öt új karakter érkezett: C. Viper, Rufus, Gouken, El Fuerte, Abel – viszont van köztük egy kakukktojás… hát persze, hogy Gouken az, aki a korábbi részek háttértörténeteiben igen fontos szerepet játszott, ő ugyanis Ken és Ryu, a Street Fighter széria két ikonikus figurájának tanítómestere, aki most először jelenik meg játszható karakterként. No de azért nem eszik olyan forrón a kását; Gouken alapból rejtve van és csak kellő mennyiségű véres izzadság lecsepegtetésének a fejében lehetséges őt kioldani – részletek a külön box-ban!

Shoryuken, Hadoken – akkor és most is!

A játékmenet egy rendkívül kényes kérdés, a verekedős programoknál meg aztán különösképpen – főleg ha azt akarod elérni, hogy kultuszt és olyan rajongókat teremts nagyszámban, akik álmukból felébresztve már azonnal hadarják Bison szuper kombóját: hátra hosszan, előre, hátra, előre közepes rúgás. Ha meg már sikerült ilyen fokú rajongást elérni korábban, akkor ne változtass a kombinációkon, ne bonyolítsd túl a dolgokat és imádni fognak. A Capcom pedig pont így tett. A régi karakterek mozgása pontosan ugyanaz, mint a múlt évtizedben volt - nem változtak, csak kiegészültek. Jöttek új dobástechnikák, amik a kisrúgás és kisütés gombokkal hozhatóak elő, de egy-két irányt megnyomva hozzá, már nem ugyanaz a mozdulat és a sebzés sem. Lehet „tauntolni” is a karakterekkel, aztán jött egy új alaptámadás is „Focus Attack” néven, mely a közepes ütés és rúgás együttes megnyomásával érhető el és mennél tovább tartod nyomva a gombot, annál nagyobb lesz pofon, aminek köszönhetően az ellenfél kábán összerogy - rövid lenyomás esetében meg kontrázni lehet vele vagy megakasztani a másik támadását. Végül jöjjön az utolsó újítás, ami egyben a legkomolyabb is; ez pedig az Ultra kombó bevezetése a Super kombó, illetve az „EX” mozgások mellé. Az Ultra kombó nagyjából ugyanolyan, mint a Super kombó, csak ennek a mérőcsíkja akkor töltődik, ha bekapsz egy találatot. Szerencsére ez 4-5 bekapott pofon után már elsüthető állapotba kerül, a kombinációja pedig minden karakter esetében majdnem megegyezik a Superéval, csupán minimális eltérés van.

Az előbbi bekezdésben ki is merítettem mindennemű újdonságot a harcok lefolyásában, hiszen az alapvető mechanizmus is maradt a régi 2D-s megoldásnál, ami kissé merész húzás volt a háromdimenziós, szabad mozgású játékok korában, de ezek a japánok már csak ilyenek… Vagy makacsul kreatívak, vagy újítóan maradiak. Ami viszont továbbra is hátrány, hogy sok mozdulat igen nehezen kivitelezhető a hagyományos kontroller stickjével, a D-Padról nem is beszélve, hiszen köztudottan használhatatlan az Xbox kontrollerjének ezen része. Nem úgy, mint a játéktermi joystick, mellyel pofonegyszerűen kivitelezhető minden mozdulat – nem csoda, hogy az SF IV apropójából már kaphatóak rendes „nagybotú”, hatgombos kontrollerek is mind X360-hoz, mind PS3-hoz.

Korrepetálás alapokból

Ha valakinek az életéből eddig kimaradt a széria, az elsőre teljesen elveszetten fogja magát érezni még a menü azon részében is, ahol a karakterek mozgásai vannak leírva, hiszen nem azt mutatja az ábra, hogy pontosan mit kell nyomni, hanem hogy merre, és milyen típusú ütést vagy rúgást kell mellé behozni. Hiszen három féle ütés és szintén háromféle rúgás alkalmazható a Street Fighterben (L=kicsi, M=közepes és H=nagy). Alapvetően a mozdulatok egyszerűek és majdnem minden karakternél egy kaptafa a le+előre+valami, meg a le+hátra+valami, viszont akad jópár rendbontó karakter, akik teljesen egyedi és speciális harctechnikát igényelnek. Átlagosan egy harcosnak olyan 7-8 mozgása van (de akad mindkét végletből is), plusz az ultra és super kombók. Ezek olyan támadások, melyeket nem nehéz behozni a karakterek többségénél, viszont külön mérő jelzi, hogy mikor süthetőek el. Ha sikerül behozni és az ellenfél sem ugrott ki előle, akkor egy látványos jelenet következik: ilyenkor egy irtózatos ütéssorozatot viszel be az ellenfélnek, kinél lángokkal, kinél varázslattal, kinél égen-földön verve szanaszéjjel a másikat, jelentős mennyiségű sebzést okozva. Kedvencem Seth, a főellenség mozdulata; a vortex spiráljával beszippantja az ellenfelet a Jing-Jang pocakjába, kicsit emésztgeti, majd a meccset közvetítő kamera kellős közepébe lövelli ki áldozatát, aki művészien kenődik szét a képernyőn. De például Gouken mester igazi ereje pont ezekben a mozgásokban rejlik, hiszen az ő esetében irreális sok sebzést okoz az ultrája, viszont nincs sok „átlagos” speckója. Szóval remekül ki vannak találva a karakterek, változatosak, de mégis hasonlóak - mindeniki megtalálhatja valakiben az igazi harcos énjét!

Tehát nincsenek itt hosszas és bonyolult kombinációk – még a védekezésre sincsen külön gomb, elég a hátra irányt nyomni vagy guggolni -, legtöbbjük egyszerű, mint az egyszer egy, sokkal inkább az időzítés a nehéz, illetve az alap mozdulatok összefűzése a speciális mozgásokkal, hogy azok egy egészséges és izmos kombót alkossanak. A lényeg, hogy az ellenfelünk köpni, nyelni se tudjon, hiszen online vagy gép ellen játszva ez jelentheti a sikert. Muszáj lesz elsajátítani a technikákat, mivel az „irtózatosan könnyű” és „ nagyon egyszerű” fokozatokon kívül – márpedig még 6 nehezebb van ezeknél -, más szinten nem fogunk tudni érvényesülni, a gép idegesítően nehéz. Hacsak nem sikerül kioldani mondjuk Akumát, akinek a sima nagyrúgása felér egy legális csalással. Még mielőtt megijednétek, szó sincs kiegyensúlyozatlanságokról, végigjátszottam a játékot az összes létező karakterrel és voltak erősebb, könnyebb, speciálisabb, gyengébb karakterek is, de összességében mindenkire van ellenszer.

 

Körítés és tálalás, meg némi hab a tortán

A grafika magárét beszél, gyönyörű, egyedi, animés beütés, de mégis árad belőle a Street Fighter életérzés - zseniális munka! A 2D-s játéktérre egy gyönyörű 3D-s látványvilágot húztak, ami tökéletesen összeillik, harmóniában jelenik meg minden eleme. A háttérzenéknél már nem mondható el ugyanez, irritálóan szörnyű japán pop megy menüben és az amúgy remek intróban is, melynek hallatán menten agyonlőnéd magad, vagy a szerzőjét, ha nem lenne lehetőség lekapcsolni. Viszont a hangeffektek jól szólnak, a karakterek remek szinkronhangokat kaptak, sőt lehetőségünk van mindenkinél külön beállítani, hogy japánul vagy angolul szólaljanak meg.

Játékmódok terén is van miből szemezgetni, a szokásos arcade módon kívül van egy challenge opció, három különböző kihívással (időre gyilkolni, vagy túlélni, illetve van egy amolyan training mód melyben minden egyes mozgását átveszi a karakternek és megtanít kombózni a játék), továbbá az online többjátékos mód, melyben „lagnak” nyoma sem volt, azt leszámítva, hogy a „quickplay” funkció használhatatlan, ugyanis majdnem mindig visszadobja a találatot a rendszer. Kioldható extrákban sem szűkölködtek a készítők, 8 megszerezhető kosztüm létezik a karakterekhez, különböző beszólásokat nyithatunk meg, a rengeteg művészi munkáról és videóról nem is beszélve, minden karakter arcade módban látható rövidke bevezetője és végigjátszás utáni képsorai is újra megnézhetőek – kár, hogy rövidek és nem túl érdekfeszítőek. Az achievementek sem potyognak tömegesen 5 perc után, hanem meg kell szenvedni a kioldásukért – jó japán szokáshoz híven. Kihívás tehát van bőven a programban, hagyományőrző mivoltával valóban egy nagyszerű alkotás lett, viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy van jelenleg egy SoulCalibur IV is a piacon, ami véleményem szerint sokkal komolyabb színvonalat és játékélményt képvisel, a Tekken 6 pedig még meg sem jelent. Huh mi lesz itt még!?

Billentyűzeten is megállja a helyét

Most, hogy már megjelent a PC-s verziója is a játéknak természetesen kipróbáltuk. Kétmagos processzorral minden rendben volt (egymagos procival döglődött rendesen, hiába a Gef 9800-as videokártya), a Windows Live-os rendszer is működött rendesen - ám ezúttal is ehhez a rendszerhez vannak rendelve a mentési lehetőségek és a profilbeállítások, a kioldott karakterek megtartásáról nem is beszélve. Kibővített online funkciókat kapunk alapból (azt amit a konzolos ingyenes DLC formájában kaptak meg a megjelnés után pár hónappal), amelynek a lényege, hogy sokkal inkább tudásunkhoz méltó ellenfeleket kapunk, külön pontrendszere van minden játékosnak, amik számítanak például egy bajnokságba való nevezésnél - ha még nincs elegendő, gyakorolni kell, hogy beszállhassunk.

Az irányítás billentyűzeten helyenként (illetve néhány karakternél) egyszerűbb, hiszen precízebben lehet kivitelezni a gyorsan leütendő pontos irányokat, de akad jó néhány olyan mozgás, amit viszont lehetetlen összehozni. Éppen ezért a játék természetesen támogatja (sőt mi több, ajánlja) a gamepadokat, még az én régi Logitech RumblePad-omat is felismerte, a X360 kontrollere meg természetes, hogy ott szerepel az ajánlott kontrollerek között. Örülhet mindenki, megannyi kegyvesztett esztendő után újra verekedős játék PC-n, méghozzá egy igazi kultuszteremtő darab!