Biztosan neked is van olyan videójátékos sorozatod, amely kellemes emlékeket ébreszt benned, ezért, még ha idővel el is vesztetted a fonalat, mindig örömmel ülsz le elé, ha új epizód vagy mellékszál lát napvilágot. Ha ismered az érzést, nagyjából tudod, mire gondolok. Hozzáteszem, hogy én a nyolcvanas évek közepén ültem le először a C64 elé, szintén ebben az időszakban szabadultam be a megboldogult Vidámpark játéktermi részébe, majd mindezeknek hála később is rendszeresen jártam a budapesti, füstös helyiségeket, ahol legalább 1-2 kabinet jelen volt, nem mellesleg amilyen otthoni gépet csak lehetett, be is gyűjtöttem magamnak. Mondhatni, igen sok olyan cím van, ami örökre bevéste magát az emlékezetembe, és nem is csak a kiemelkedő, azóta is emlegetett darabok közül, elvégre ki a fene emlékszik még az Isolated Warriorra? Persze rengeteg olyan játékkal is találkoztam, ami azóta ismert, sőt töretlenül népszerű. Ilyen például a nemrég új epizóddal beharangozott Mortal Kombat, vagy éppen nagy vetélytársa, a műfaji alapokat lényegében megteremtő Street Fighter, aminek 1991-es második része sokáig a zsáner veretlen királyának bizonyult. Persze a Capcom szériájának is voltak hullámvölgyei és mélypontjai (a mindenféle verziókért pl. soha nem voltam oda, de a DLC-ken felül a félkészen megjelent ötödik epizód is hagyott maga után némi keserű szájízt), de soha nem felejtem el, ahogy pl. a Westend helyén eredetileg álló nagy játékteremben sorban álltunk mindig a SF2-es masina előtt, hogy csak úgy dobáljuk be a 20-asokat, majd a lehető legtovább vigyük a “kampányt”, ami igazából csak ide-oda repkedés volt a térképen, a legvégén a néha legyőzhetetlennek tűnő M. Bisonnal.
Na, de félre a nosztalgiát, erre a kis felvezetésre csak azért volt szükség, hogy átadjak valamit abból a kötelékből, ami a játék és köztem kialakult, és ami rávett arra, hogy ismét a ringbe szálljak, miközben a Capcom ígért mindent, kezdve a megreformált, egyben egyszerűsített harcrendszerrel, egészen a valódi, nyitott világú kampány módig.
80 bunyó alatt a Föld körül
És akkor már egyből térjünk is rá a legnagyobb újdonságra, ami pontosan a kampány, méghozzá valóban nyitott világgal, testreszabható karakterrel és a többi. Megmondom kerek perec, hogy én kis naiv, mikor a tavalyi gamescomon szóba került ez a mód, azt gondoltam, hogy a fő bunyók között ide-oda utazgatunk, lesz egy adag átvezető és hasonlók, de emellett is a megszokott sztoris módot kapjuk, aminél az a cél, hogy eljussunk a kampány végére, leverjük a legfőbb muftit, aztán szevasz, tavasz! Ugye a Mortal Kombat és az Injustice már megágyazott ehhez, lényegében csak a nyílt világot kellett volna belecsempészni, miközben sorra járjuk a klasszikus és új karaktereket. Nos, talán nyugodtan mondhatom, hogy bizony jobban jártunk volna, avagy a Capcom még nyugodtan tanulhat a NetherRealmtől, mert van mit.
A karakteralkotást most hagyjuk is, mert a sebhelyeket és a szőrcsomókat is tetszőlegesen beállíthatjuk, ahogy a testalkatot és egyebeket, avagy a részletességre alapvetően nem lehet panasz, bár hozzáteszem, hogy azért a grafikai részletesség valahogy nem az igazi. Ez azonban akkor válik szembetűnővé, mikor kiszabadulunk Metro City utcáira, ahol aztán az autók, buszok és lakosok “élik mindennapjaikat”, mi pedig egy vezetett sztorivonal mentén csináljuk a dolgunkat, feladatokat oldunk meg, NPC-kkel beszélünk és harcolunk, gyűjtögetünk és a többi. Mindez abból áll, hogy vannak mesterek, avagy a nevesített szereplők, akik mellé becsatlakozhatunk, tanulhatunk tőlük, vagy megküzdhetünk velük, emellett pedig van egy rakás… jól figyelj! Rengeteg! De tényleg, elképesztően sok kis mob, aki 1-es szinttől felfelé várja, hogy elagyabugyáljuk. Sőt, vannak bandatagok, akik lépten-nyomon belénk is kötnek, így nem is kell partnert keresni a küzdősportok és harcstílusok gyakorlásához, mert lényegében minden sarkon odaáll elénk valaki, hogy “Szia Uram! Van egy pofonod?” Ami egy idő után egy kissé fárasztóvá válik. De legalább unalmas.
És ezen tényleg rengetegszer át kell esni, sőt idővel a metróra is fel kell szállni, hogy eljuss bizonyos pontokra, akkor meg hosszú percek állnak rendelkezésre, és több teljes kocsinyi banda-hullámot kell végigverni, ami egy idő után nagyjából annyira izgalmas és szórakoztató, mint amikor egy RPG-ben a 100. szint környékén elküldenek 50 gombát gyűjteni. Arról nem beszélve, hogy a sztori is közhelyekkel van tele, idióta karakterekkel és helyzetekkel, az utcákon lófráló emberkék és autók pedig távolabbról olyan mozgást nyomnak le, ami már két generációval ezelőtt intő példa volt az iparnak, hogy “gyerekek, így ne fejlesszetek játékot”. Az egésznek olyan érzete van néha, mintha valami 10 évvel ezelőtti játékot vennénk elő, vagy valami tipikus japán cuccot, mint pl. az Akiba’s Trip, ami a maga idejében szórakoztató volt, de azóta azért eltelt pár év, a játékfejlesztés meg nem állt egy helyben. Jó, van némi élvezet a Street Fighter 6 nyitott világú kampányában, el lehet vele lenni, de iszonyatosan repetitív játékmenete, elmaradott megoldásai okán biztosan nem ez az indok a játék megvásárlására, és ezen még a világban utazgatás sem segít, mikor Londonba vagy máshova érkezve mindössze egyetlen képernyő fogad minket, ahol persze valakit péppé kell verni.
Ha odacsapok, megérzed!
Pedig az alap jó, és ez egyértelműen érződik akkor, mikor bármelyik másik módba átmegyünk, akár offline, akár online játékról beszélünk. Online természetesen bárkivel lelállhatunk seggrepacsizni, méghozzá úgy, hogy a sebességgel sincs gond – persze, ha mindenki rászabadul a játékra, az első napokban ez okozhat problémákat, ahogy mindig. De van emellett tutorial, van normál 1v1 vagy többes bunyó, illetve arcade mód is. Az ötödik rész kezdeti fiaskóját tehát nem ismétli meg a csapat, miközben a verekedés maga élvezet, és ugyan nem a jelenlegi csúcs, de azért összességében a látvány is megnyerő. A hátterek jópofák, a hangulat megvan, a színes mozdulatoknak hála különösképpen mutatós a bunyó, ami így korrekt kihívója annak, amit a Mortal Kombat az X-Ray-jel ért el. Az ütéseknek és rúgásoknak súlyuk van, ahogy a speciális mozdulatoknak is. Maguk az új karakterek pedig kifejezetten jók, a kedvencem talán JP, aki a klasszikus, misztikusabb vonalat erősíti, nem mellesleg az egyetlen új férfi karakter, bár jóformán Marisa is elmenne Zangief testvérének. És persze itt vannak az olyan klasszikus arcok, mint az emlegetett orosz medve, Dhalsim, a jelenlegi legvonzóbb Cammy, Chun-Li, Honda, Blanka vagy éppen Guile, illetve a további visszatérők sorát erősíti például Juri.
Fontosabb viszont a harcrendszer, amit ért néhány változtatás. Egyfelől lehet egy egyszerűsített, lényegében pár gombos irányítást választani, aminek a létjogosultságába bele lehet kötni, de ha valaki nem akar tanulni, nem akarja bemagolni a védekezéseket, mozgásokat, akkor annak az egyszerű csihipuhira tökéletes. Elvégre CoD-ban is van, aki az instant sikerélményért a sarokba ülve várja az áldozatot, hogy még mozogni se kelljen, szóval amire van igény, azt érthető módon a fejlesztők is megoldják. Ennél még jelentősebb változás a Drive Gauge megjelenése, amit a játékosok kreativitásának ösztönzésére terveztek. Ez öt különböző technikához használható, és maguknak a játékosoknak kell választani, hogy melyiket helyezik előtérbe. Ezek többnyire a korábbi Street Fighter-epizódok mechanikáit veszik alapul, mint például az EX mozdulat, a Parry, a Focus Attack és a többi. Emellett a Street Fighter Alpha-ból ismert szuperkombók is elérhetőek, de ezek szintmérő alapján vannak elosztva, méghozzá úgy, hogy minden karakter csak három szuperkombóval rendelkezik, amit még az alacsony életerő is befolyásolhat, hogy a végén Critical Artban csúcsosodjon ki a mozdulatsor.
Öreg vagyok már ehhez a sz*rhoz?
Azt hiszem, hogy az online csatatérhez igen. Őszintén, nem hiányzik már, hogy a világ túlsó feléről tizenévesek verjenek el úgy, hogy meg sem tudok mozdulni. De ők már kontrollerrel a kezükben születtek, az agyuk egészen másképpen működik, és egyébként sem esportolónak készültem. Nekem még a sima negyedkör, félkör kombók ivódtak be az izommemóriámba, ahogy a haveroknak is, így ellenük és a gép ellen van is esélyem, ki tudom élvezni a játékot anélkül is, hogy néhány bunyó után a sarokban összekuporodva zokogjak, miközben párom azon aggódik, hogy idegösszeomlást vagy szélütést kaptam. Ebben a korban már bármi megtörténhet.
De a lényeg, hogy a Street Fighter 6 egy nagyon jó kis verekedős játék, ami viszont a kora ellenére fiatalos maradt, emellett sikerült megújulnia. Nem mondom, hogy reformokat hozott, mert nem, szóval nem a Capcom verekedős játéka lesz a továbbiakban a viszonyítási alap, ráadásul nyitott világú kalandja rengeteg sebből vérzik, ami miatt lényegében felesleges is – bár ha valaki nagyon erre vágyna, kicsit olyan érzése lehet, mintha egy beat ‘em up elevenedne meg, mondjuk, a Final Fight, ami nem is áll messze a valóságtól, ha pl. Mike Haggar megjelenő karakterét és a többi utalást vesszük alapul. Van egyébként egy csomó jó poén is, szóval nem lehet csak rosszat mondani a történetes módról, csak éppen ahhoz képest csalódást keltő, hogy 2023-at írunk, és azért volt pár példa arra, hogyan kéne ennek nekiállni. Emellett viszont a Street Fighter 6 mindent felsorakoztat, amit csak manapság lehet, így a transz műsorvezetőtől a mindenféle színes külsőségekig, remek karakterekig, avagy a Capcom semmit nem bízott a véletlenre, próbált kicsit ide és oda is sündörögni, kedveskedni, aminek a vége hála az égnek nem egy katyvasz, hanem egy jól működő verekedős játék. Nem mondom, hogy mindenre szükség volt benne, pár dolgot ki is lehetett volna hagyni, a kampányon meg esetleg javíthattak volna, de már jobb állapotban jelent meg, mint az ötödik rész, talán izgalmasabb is, avagy összességében mindenképpen pozitív irányba mozdul a mérleg. A tesztidőszak alatt előkerült Fighting Pass és Fighter Coins egyelőre nem volt aktív. Ezek fizetős tartalmak, de elviekben csak és kizárólag külsőségeket, kozmetikai elemeket, karaktereket vehetünk és szerezhetünk a segítségükkel, szóval bízzunk benne, hogy semmi nem megy a játékélmény rovására. Ha így van, akkor aki szeret bunyózni, de inkább csak digitális keretek között, annak a játék ajánlott darab, a széria rajongóinak pedig minden hibájával együtt kötelező. 36 év után ez is szép eredmény!
