1987-ben ténylegesen egy legenda született. Egy olyan sorozat indult el a Final Fantasy képében, ami a mai napig nem veszített népszerűségéből, és amelynek milliónyi rajongója várja a 16. számozott epizódot. Habár a hardcore fanok nincsenek megelégedve az irányvonallal, azért bőven vannak, akik szívesen fogadják az újabb, sokkal inkább nyugatbarát Final Fantasy-játékokat. Többen vannak (köztük jómagam is), akiket nem érdekel, hogy a harcrendszer körökre osztott, vagy billentyűpüfölős, a lényeg úgyis a történet, a karakterek közötti kapcsolat, és úgy összességében az utazás maga, amiben részt vesznek hőseink. Talán pont emiatt álltam fel a játék elől némileg keserű szájízzel, hiszen a Stanger of Paradise nagyrészt ezeken a területeken hasal el, cserébe a játékmenet meglepően mély és élvezetes, még akkor is, amikor épp grindfestbe csap át.
Kaotikus összkép
Azt hiszem, a többség nevében beszélhetek akkor, amikor kijelentem: messze a legelső Final Fantasy-résznek volt a legrosszabb története a sorozat életében, ez a cím pedig azt az epizódot dolgozza fel, persze gyökeresen átvariálva a játékmenetet. A történethez nyilván nem igazán nyúltak, cserébe helyet kaptak a már-már kín és a röhögőgörcs határán billegő párbeszédek. Komolyan mondom, volt, hogy hangosan felnevettem (lakótársam legnagyobb meglepetésére), és tudom, hogy ezt nem ilyennek szánták, de nekem majdhogynem pozitívba fordult már át az élmény a parodisztikus jellege miatt. Történetileg nehezen tudom bántani a játékot, hiszen egy 35 éves sztoriról van szó. Persze az akkori felhozatalból talán még ki is emelkedett, de ha az első rész alapján kellene megítélnem az egész szériát, mai szemmel nem lennék róla túlságosan jó véleménnyel.
Hozzányúlhattak volna érdemlegesen ehhez is, de lehet a lustaság, lehet a rajongók dühétől való félelem, vagy épp a normális író hiánya ezt keresztülhúzta. Jack Garland és a Fény Harcosai állnak a középpontban, akiknek vissza kell hozniuk a békét Cornelia birodalmába, de persze a sötétség erői ezt minduntalan megpróbálják megakadályozni. Sablonos? Igen. Lépjünk tovább. Első indítás után rájöhetünk, hogy bizony a grafikai megvalósítás is hagy némi kívánnivalót maga után. Nem szépítem a dolgot, a játék a legtöbb esetben úgy néz ki, mint a Babylon’s Fall, csak nincs festékes filter a képre ráhúzva. Persze ennél a címnél ez nem sokat számít, de többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem lehetett ezt valahogy megoldani a FF7 Remake, vagy épp a FF15 motorjával? A Perfomance-mód alatti fps-drop pedig számomra, 2022-ben, olyan bűn, amit a világ legjobb játékának sem nagyon tudok elnézni – egyszerűen bántja az ember szemét.
Fantáziátlan Fantázia
Nem túl pozitív gondolataim után, ha valaki ránéz a végső értékelésemre, nem biztos hogy érti, pontosan miért ez az ellentmondásnak tűnő helyzet. Egyszerű a válasz: a játékmenet tényleg brutálisan élvezetes. A játék elején Easy módban toltam a cuccot (ne kövezzetek meg, szívok eleget az Elden Ringben…), mert tartottam attól, hogy nagyon beragadok valahol, és szerettem volna minél hamarabb átverekedni magam az első pár küldetésen. Később Hard fokozaton konkrétan fogytam vagy 10 kilót, olyan eszméletlen kegyetlen módon be tudott darálni egy-egy semmirekellő csontváz is, ha nem figyeltem oda eléggé. A Team Ninja (Nioh 1-2, Ninja Gaiden-széria) kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy soulslike lenne-e a Stranger of Paradise? Számomra semmi köze a stílushoz, egy másodpercig nem éreztem azt a hangulatot, amit akár egy Nioh, akár egy The Surge végigjátszása közben (nyilván a From címeit meg sem említem).
Mondjuk úgy, tartalmaz valamiféle vegyületet a stílusból, de ez minden. Ez egy JRPG, annak minden grindolásával és loot-poklával együtt. A pályadizájn egész jó, már-már beindította a fantáziámat egy-egy rövidítés behozásával, vagy titkos zuggal, ahol össze lehetett szedni valami jobbféle fegyvert. Sajnos mivel a játékban az ugrás nem létező fogalom, ezért a mostanában Elden Ringen edzett agyunk rengeteget fog sikoltozni és szitkozódni. Lényegében megöli a bulit, és teljesen lekorlátozza, az amúgy egészen fantáziadús területeket. És igen, ebben a címben konkrétan loot-pokol fogad minket. A világ összes looter shootere és MMO-ja együttesen tartalmaz annyi felszedhető cuccot, mint amit mi itt egy hosszabb dungeon során össze fogunk kaparni a földről. Ha nem kellett ötpercenként teljesen újraöltöztetnem a karaktereimet, akkor egyszer sem. Ezek a ruhák és fegyverek nagyon jól néznek ki, de többnyire ismétlődnek, és pont elég, ha óránként kapsz valami jobban kinéző, és még hasznosnak is mondható darabot – a többi egyszerűen szimpla parasztvakítás.
Bekerült a játékba a Job-rendszer, amit nem fogok véletlenül sem magyarítani, mert fájdalmas. Ezek lényegében a karakterosztályok itteni megfelelői. Van belőlük néhány alapvető, amik a történet elején érhetőek el, majd később hozzácsapódik még egy rakás. Ezek használata és kombinálása, illetve a komolyabb lehetőségek kioldása nagyon, de nagyon változatossá és érdekessé teszi hosszútávon is a harcrendszert. Talán pont ebben rejlik az addiktív, és megunhatatlan(nak tűnő) mivolta. Az ellenfeleink nagy része ismétlődik, ami nem meglepő, nem is vészes, csak azt sajnáltam, hogy nem pakoltak be még egy tucat egyedi kis legyaknivaló szerencsétlent, mert a hatmilliomodik goblinom után már tényleg rosszul voltam. Pedig én annak idején a Final Fantasy 15-ben örömmel nyomtam végig a 100 szintes barlangrendszert, aminek minden szobája ugyanaz, sőt még az ellenfelek is épphogy rotálódtak.
Harci mámor
A harcrendszer egyértelműen a Stranger of Paradise legjobb pontja. Hiányossága, hogy mivel itt már nem körökre osztott harcokról van szó, minden sokkal dinamikusabban zajlik a csatatéren, szóval feleannyi időnk sincs kiválogatni az épp megfelelő varázslatokat, mint korábban. A Soul Shield egyfajta alternatív módszer a blokkoláshoz, és ha sikerül feltölteni, elsüthetünk egy Soul Burst befejező csapás, ami kristállyá változtatja az ellenfelet. Ez piszkosul látványos, ugyanakkor eléggé hasznos is, mert a Soul Shielddel képesek vagyunk az ellenfelek bizonyos támadásait „elnyelni”, majd azokat ellenük használni. A bossharcok meg egyébként egyértelműen a játék csúcspontját jelentik. Nehéz fokozaton volt, amelyiket csapkodtam egy ideig, de sosem ment át frusztrációba, amikor már ötödszörre vert agyon úgy, hogy az életcsíkját a feléig sem vittem le. Rég volt olyan játék, amit utálni akartam, mert úgy éreztem, megérdemelné, de annyira addiktív játékmenete volt, hogy előjött a “na, csak még egy dungeon!” érzés, és hangos felkiáltások közepette sodortam magam a kialvatlanság mezsgyéjére.
Olvasgatva a véleményeket, szembejött velem egy, ami azt taglalta, hogy a Stanger of Paradise olyan, mintha egy PS2-es játék valahogy átcsúszott volna 2022-be. Ennyire azért nem rossz a helyzet, de tény, hogy sokkal több volt az eredettörténet mögött, mint amennyit a Team Ninja és a Square kihozott belőle. A gyenge sztori, az előző generációt idéző látványvilág és a papírvékony karakterek eléggé lehúzzák az összképet, viszont a remek harcrendszer valamennyire menti a helyzetet. Teljes áron semmiképp sem ajánlom, elhivatott Final Fantasy-fanoknak is inkább csak óvatosan, de ha nem zavar a grindfestbe átforduló játékmenet (meg a többi, fent említett hiányosság), akkor érdemes egy próbát tenni Jack kalandjával – hátha téged is beránt.
