Jobb pillanataiban olyan pörgős, mint a Super Meat Boy, annyira szarkasztikus, mint a Portal és annak GlaDOSa, olyan változatos az eszköztára, mint a Mark of the Ninjának, ráadásul egy teljesen ingyenes játék adja az alapját. Ez a meglehetősen szélsőséges stíluskavalkád mégis a Stealth Bastard legnagyobb erénye, mert hiába merített sok helyről ihletet, mégis valami egyedit sikerült megalkotnia.
CSAK EGY MAKETT
Nincs szükség a főhős előtörténetének bemutatására, a sztori és a helyszín elemzésére, mert előbbiből gyakorlatilag egy deka sincs, utóbbi pedig nem több egy hatalmas, csapdákkal, akadályokkal, járatokkal telepakolt kutatóbázisnál. A Stealth Bastard Deluxe fejezeteit nem határolják átvezető videók, cikornyás stílusú szöveges bejegyzések, és még életbölcsességek sincsenek elszórva. Ehelyett vannak fájdalmasan szarkasztikus, mindig a helyzethez illő falfirkák, a narráció ezzel viszont ki is fújt – itt nem a sztori, hanem a nyers játékmenet a főszereplő.
Miről is szól akkor a Stealth Bastard? A tempós lopakodásról. Mivel minden egyes pálya (amiből a kampányban van vagy nyolcvan) időre megy, ezért a fő feladat mindig a kijárat elérése a lehető leggyorsabban. Ez persze egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Kezdetben még csak biztonsági kamerák figyelnek árgus szemekkel minket, ezek mellé később lézernyalábok, önjáró, hang- és mozgásérzékelő robotok, húsdarálók és más ördögi gépezetek csatlakoznak, hogy a lehető legnehezebbé tegyék az irányított szökést.
ÁRNYJÁTÉK
Maga a lopakodás nem okoz meglepetést, de a fő mechanika, a fény és az árnyékok kihasználása kifejezetten egyedi. Minden egyes szint jól körülhatárolt részekre van osztva, olyanokra, ahol egyáltalán nem lehet elrejtőzni, mert túl nagy a fény, és olyan kis szigetekre, ahol a sötét árnyékok el tudnak takarni. Értelemszerűen ezek nyújtják a legnagyobb biztonságot, de az, hogy merre van a biztonságos rész, tulajdonképpen relatív, mert már az első pályacsoportban megjelennek a tologatható/húzható ládák, illetve a ventilátorokat és más tereptárgyakat arrébb mozgató, manuálisan irányítható kapcsolók. Ezek mindegyike befolyásolni tudja, hogy hova és mekkora árnyék is vetül.
Mivel az egész időre megy, ezért kell egy pár próbálkozás, míg egyáltalán sikerül kitalálni, hogyan is lehet elérni a következő, biztonságot és további feladatokat nyújtó szakaszt, vagy a végső kijáratot. Ezek mennyisége és fajtája pályáról pályára változik, később pedig összeadódik, már-már karneváli forgatagot alakítva ki a halálosabbnál halálosabb csapdákból, a háttérben meghúzódó tudósok legnagyobb örömére, akik örömmel küldenek a halálba akár ezreket, elvégre minden résztvevő csak egy névtelen és arctalan klón, hatalmas, világító szemüveggel a fején.
Már ebből is kikövetkeztethető, hogy ez sokkal inkább egy logikai játék, mintsem platformer, annak ellenére is, hogy azért a kiszögellések megragadásának, a magaslatok elkapásának, az akrobatikus mozgásnak kritikus szerep jut. Az időzített akadályok, a biztonsági rendszer kihasználása vagy saját maguk ellen fordítása kiváló alapot ad a tulajdonképpen céltalan „adrenalin-lopakodásnak”. Idővel persze az eszköztár kibővül, megjelennek a magukból hangot kibocsátó elterelőgránátok, a hologramok, vagyis csupa-csupa olyan kütyü, ami kicsit megkönnyíti az előrejutást, de csak éppen annyira, hogy a kihívás ne szenvedjen csorbát.
EXTRA ADAG
A tartalomra mindenesetre semmiképp sem lehet panasz. Már az alap pályacsomag is közel száz hatalmas tesztarénát kínál, de az elérhető térképek mennyisége végtelen, mert minden egyes példány beépített szerkesztővel bír. A közösség rendkívül aktív, tucatjával érkezik az ellátmány, amit egy kattintással és pár másodpercnyi töltögetéssel azonnal ki is lehet próbálni. Stílusa, nehézsége miatt biztosan nem lesz belőle akkora sztár, mint a szintén flashből átmenekített Super Meat Boyból, de ez nem is akkora baj. Csendben, az árnyékokban meghúzódva is lehet szíveket rabolni, még ha azokat biztonsági kamerák, robotok és lézerfegyverek őrzik is.
