A tengerentúli Undead Labs meglepő trükköt húzott elő a kalapból. Úgy tett le az asztalra egy szokatlanul komplex zombis játékot, hogy azt nem az „egész estés” (másképpen dobozos) címek piacára szánta, hanem az XBLA programok közé célozta be a megjelenést. A 2013-ban kiadott State of Decay nem volt hibátlan, de annyira ambiciózus ötletekkel operált, hogy a műfaj rajongói számára már-már kötelező tananyaggá avanzsált a furcsa túlélősdi, arról nem is beszélve, hogy ár-érték arány tekintetében is kiválónak számított. Mivel az eredeti konzolos változatnál már érezni lehetett, hogy a 360 hardvere bizony sok tekintetben limitáló tényező, ezért még az adott évben jött a PC-s kiadás, amely egyrészt szélesítette a közönséget, másrészről a franchise nevét is stabilabb alapokra fektette. Aztán eltelik másfél év, a naptárak 2015 tavaszát mutatják, a készítők pedig nem egy sokak által várt folytatással rukkolnak elő, hanem ismét bedobják a mikróba az eredeti játékot. Az újramelegített fogás célplatformja pedig nem más, mint a Microsoft kurrens zászlóshajója, az Xbox One.
VIDÉKI KIRUCCANÁS
Mivel a zombis történetekben meglehetősen nehéz dolog újat kitalálni, ezért a State of Decay sem a történetvezetésével vagy a kultikus élőhalottak megreformálásával próbál friss vért pumpálni a zsáner agyonhajszolt artériáiba. Az Undead Labs fejlesztése egy észak-amerikai vidék jellegzetes homokozóját nyújtja játszótér gyanánt, a karaktereket pedig felruházza a fejlődés és közösségi interakciók lehetőségeivel. A játékmenetet olyan okosságokkal tették még csábítóbbá, mint a lopakodás vagy a roppant brutálissá fajuló közelharc, de a felderítések és az erőforrás-menedzselő akciók is elengedhetetlenül fontosak a túlélésünk szempontjából.
Az alapjátékot a PC Guru kifejezetten szerette (wilson és Chris is 81%-kal illette annak idején a korábbi kiadásokat), de a Year One Survivor Editionben is megtalálható kiegészítőkkel már nem vagyunk ilyen jó viszonyban. A Breakdown kvázi egy friss megközelítéssel vázolja fel az eredeti játék helyszíneit, de inkább neveznénk csavarosan kitalált kihívásgyűjteménynek a csomagot, mintsem sztenderd, sztoriorientált kiegészítőnek. A Lifeline már egy fokkal izgalmasabb, révén egy kis katonai csoportot kell menedzselnünk egy nagyváros martalékai között; a stratégiai/bázisvédős elemek hangsúlyosabbak, mint valaha, a katonás-városos miliő pedig teker egyet az alapjáték atmoszféráján.
TECHNIKAI OLDALRÓL
Az alapjáték tehát el is vinné a hátán az újrakiadást, de a fránya technikai apróságok megint közbeszólnak. A State of Decay hiába költözik át One-ra, attól még marad előző generációs színvonalú, kissé korosodó zombis sandboxnak. Habár a bogarak egy részét kiirtották, és Trumbull Valley régiói is egész csinosan festenek, az embernek amolyan tűélesre húzott, régi PC játék feelingje támad a program látványától. Hiába a bikább vas a kód alatt, néha a játék bedöccen egy fél másodpercre, és a pop-up effektusok és az ormótlan tereptárgyak sora sem javít a helyzeten. Amíg a Lifeline grafikailag elment a megjelenésekor, most annyira sótlannak, üresnek és elavultnak tűnik a látványa, hogy nem győztük csóválni a fejünket. Oké, nyilván simábban fut a kód, mint ahogyan egy Dead Rising 3 döcögött a konzol megjelenésekor, de látvány és sokszor az ebből fakadó atmoszféra szempontjából is egy bő generációnyi különbség van a két játék között. A tartalmi vonatkozásokat csak azért nem mérjük össze, mert mégiscsak egy XBLA-eredetű programról beszélünk.
KIKNEK AJÁNLHATÓ?
Azoknak, akiknek teljes mértékben kimaradt a program, és lételemük a tájékozódás. A State of Decay-ből kiderül, hogy nem szokványos mixtúrákból is születhetnek érdekes, sőt mechanika szempontjából értékes játékok. A többieknek viszont kissé felesleges lehet újra beruházni a zombifesztiválra. Mi mindenesetre szóltunk…
