Lassan tényleg nem telik el úgy hónap, hogy ne tesztelnénk valamilyen vértől és belektől csöpögő, agyvelőzabálós, apokaliptikus zombicsodát, és a túlkínálat már nálunk is kiveri a túlcsordulás-biztosítékot. Élőholtakkal kelünk és fekszünk, talán ennyire még soha nem volt népszerű ez a téma a film- és játékkészítők körében. Emiatt ásítozva nyúltunk a telepítőgomb felé a State of Decay kapcsán is, hiszen első ránézésre nem tűnt másnak, csak egy újabb zombis tucatjátéknak, amelyekből mostanság bőven kijutott konzolra és asztali számítógépre egyaránt.
Az első indítást követően azonban hamar rájöttünk, hogy az Undead Labs alkotása más, mint a legtöbb, agyhalottakat masíroztató szórakoztató termék. Telis-tele van rendkívül grandiózus ötletekkel, jópofa megoldásokkal, és már-már olyan szinten összetett, mint egy online szerepjáték. Nagy kár, hogy a sok érdekes ötlet megtervezése mellett a készítőknek már nem igazán jutott ideje, pénze és energiája mindent száz százalékosan megvalósítani, így a program nem szűkölködik hibákban és hiányosságokban, továbbá helyenként olyan gyatra megoldások tarkítják a játékmenetet, hogy a szívünk belefájdul.
A rothadó állam én vagyok
Először is tudni kell, hogy a State of Decay nem egy új játék. Közel fél éve, azaz 2013 nyarán jelent meg Xbox 360-ra, a PC-s korai hozzáférésű változat pedig szeptember 20-tól volt elérhető Steamen. A játék egész ősszel folyamatosan fejlődött, javult, majd november 5-én megkapta a „végleges verzió” címkét, de persze a fejlesztés azóta sem állt le. Mai napig készülnek hozzá a patchek, sőt, már az első DLC-t is kiadták hozzá; nehéz is úgy értékelni, hogy az egyik hónapban még egyáltalán nem játszható billentyűzettel és egérrel, a következőben pedig már igen. Valószínűleg ez az a program, ami soha nem nyeri el végleges formáját, így ha valami olyasmit írunk, hogy ez nekünk ilyen és ilyen volt, de a jövő hónapban már ennek nyoma sincs az általatok játszott verzióban, akkor azt nézzétek el nekünk. Most pedig lássuk, mitől is olyan különleges a State of Decay!
Először is – bár a videók alapján ez nem egyértelmű –, az SoD nem egy szimpla akcióprogram. Persze bőven akad benne harc és lövöldözés, de a készítők célja az volt, hogy a játék során, ha lehet, kerüljük a küzdelmeket. Lényegében egy túlélőhorrorról van szó, melynek szereplői egy olyan hatalmas, nyitott világban próbálnak életben maradni, ahol hemzsegnek a friss húsra éhes zombik – a túlélés viszont egyáltalán nem megy olyan egyszerűen, mint a legtöbb film vagy videojáték esetében. Az itt nem működik, hogy halomra lövünk négy-ötezer szerencsétlen fertőzöttet, beugrunk egy mentőhelikopterbe, feltaláljuk a zombiságot gyógyító vakcinát, majd mosolyogva hátradőlünk. Nem, a State of Decay-ben ennél jóval többről van szó, mondhatni életszerűbb környezetben, valódi problémákat leküzdve kell helyt állnunk addig, ameddig bírjuk szuflával. Ott van például az állóképességünk, amely egyáltalán nem kifogyhatatlan erőforrás. Hiába szeretnénk erővel megoldani minden problémát, ami elénk csoszog, egy ötkilós vascsővel nem passzírozhatunk pépesre zombifejeket fél órán át, mert 10-20 lendítés után elfáradunk, és ebben az állapotban a felbőszült élőhalottak pikk-pakk maguk alá gyűrik a karakterünket. Mindezt nehezítendő előbb-utóbb a vascső is megadja magát, így a teljes amortizálódást követően keresnünk kell egy másik védelmi eszközt magunknak. Persze találhatunk és használhatunk lőszerszámokat is, de azok hangosak, így még több ellenséget vonzanak a környékünkre. És mi van, ha kifogy a fegyverből a lőszer? És ha éhesek leszünk, vagy fáradtak? Akkor valahol aludnunk is kellene, ugye? Nos, jobb, ha felkészültök, mert a State of Decay folyamatosan ilyen problémákkal traktálja a játékost – sőt, lényegében ezek lesznek a legkisebb gondjaitok, ha a bátorságotokat összegyűjtve végül rákattintotok a New Game menüpontra.
Hullahegyek, fenegyerek
A játék története elég érdekesen nyit. Minden felvezetés nélkül egy tóparton találjuk magunkat egyik haverunk társaságában, ahol kerek két másodperc múlva már faágakkal püföljük a helyiek koponyáját. Persze sajnálni nem kell őket, hiszen bőrük gyanúsan szürke, és morogva falatozzák egymás beleit a földön kuporogva. Némi harcot követően aztán kiderül, hogy amíg mi napokig békésen horgászgattunk, addig a világ, amit korábban ismertünk, odalett – egész egyszerűen beütött a zombiapokalipszis. A lakosság 99 százaléka odaveszett, aztán visszajöttek a még élők agyát dézsmálni. Rajtunk kívül természetesen akadnak még túlélők, akikkel hamar összefutunk, ők pedig a remek alkalmat kihasználva rávesznek minket, hogy szerezzünk kötszereket és fegyvereket – már ha túl szeretnénk élni ezt az egészet. Azt persze még mindig nem tudjuk, hogy mi történt pontosan, de az engedelmes játékos nem kérdez: megy és teljesíti a küldetést. Közben lövések dördülnek a közelben, annak sem ártana utánanézni, valamint a faág is rég eltört, amivel kénytelenek voltunk bezúzni pár puha zombifejet. Kellene pár fájdalomcsillapító, valami kaja, na és egy jármű is jól jönne, ha nem akarunk fél órákat caplatni két táborhely között, miközben fegyverek és gyógyszerek után kutatunk. Probléma probléma hátán. E mellé még barátunkat is megharapják, de sebaj, mert összefutunk újabb túlélőkkel, akik meg tudják gyógyítani, ha szerzünk még pár kiló gyógyszert, grátiszként pedig be is fogadnak minket hangulatos erődítményükbe. Pörögnek az események rendesen!
Nos, nagyjából így nyit a játék. Az első 1-2 órában lényegében megismerkedünk az alapokkal, melyek során rájövünk, hogy nagyon oda kell figyelnünk az állóképességünkre, az életerőnkre, valamint a fegyvereink állapotára. Nincs végtelen készletünk, meg kell gondolnunk, hogy mit cipelünk magunkkal, oda kell figyelni még az eszközök súlyára is, hiszen itt minden hatással van mindenre. Például minél nagyobb súlyokat aggatunk magunkra, annál nehezebben mozgunk, sőt, hatalmas málhával a hátunkon sokkal gyorsabban elfáradunk, amennyiben harcra kerül a sor. Az első pár összetűzést követően rájövünk, hogy a feltűnést kerülni kell, a zombihordáktól jobb óvakodni, és még a gázpedált is érdemes úgy nyomni, hogy a motor ne legyen túl hangos, mert az is vonzza az élőhalott seregeket. És ez csupa-csupa olyan játékelem, amiről a legtöbb zombijáték-kedvelő álmodik. Köztük persze mi is.
Társas-játék
De a State of Decay még ennél is többet kínál. Lényegében csak egy vékony vonal választja el attól, hogy valódi MMO-játék legyen, hiszen sokszor nem egyedül, hanem társakkal játszunk. Igaz, ezek csak a mesterséges intelligencia által irányított karakterek, de a program minden porcikáján érezni, hogy a fejlesztők programjukat egy nyitott világú online szerepjátéknak képzelték el, ahol a játékosok összehangolva, helyenként csoportokba verődve dolgoznak a túlélésért. Habár az SoD nem egy MMOG lett, a vázolt feladat azért adott. A kedves NPC-k befogadnak minket egy biztonságos fallal körülvett épületbe, nekünk pedig meg kell dolgoznunk azért, hogy ott maradhassunk. Ehhez nemcsak a saját, de a velünk egy fedél alatt élők száját is be kell tömnünk. Hol étellel, hol lőszerrel, vagy épp gyógyszerekkel. Bázisunkat meg kell védenünk, hiszen szükségünk van egy helyre, ahol lehunyhatjuk a szemünket, vagy tárolhatjuk fegyvereinket, felszereléseinket. Természetesen bázisainkon élő társainknak is ugyanolyan igényeik vannak, mint nekünk. Éhesek lesznek, megbetegszenek, és jó nagy adag munícióra van szükségük ahhoz, hogy távol tartsák a zombikat a háztól. Persze befogadhatunk több embert is, akikkel könnyebb feldúlni a közeli otthonokat utánpótlás reményében, de ha több túlélő szorul ugyanarra a területre, akkor több ágyra is szükségünk lesz, valamint azt is észben kell tartanunk, hogy magasabb létszám mellett a kaja is gyorsabban fogy. Plusz nem árt jóban lenni mindenkivel, ha azt akarjuk, hogy megbízzanak bennünk és csatlakozzanak hozzánk.
Ehhez a viszonylag összetett játékrendszerhez kapunk egy elég nagy, szabadon bejárható területet, ami telis-tele van felkutatható épületekkel, túlélőkkel, továbbá kisebb-nagyobb csoportokkal, akikkel megpróbálhatunk összehaverkodni. Létrehozhatunk külső bázisokat, ahol lerakhatjuk a felszereléseinket, vagy miután bedeszkáztuk az ablakokat, újabb embereket is toborozhatunk oda, sőt, arra is van lehetőség, hogy bázisainkat különféle épületblokkok felhúzásával továbbfejlesszük, már amennyiben sikerült összegyűjteni a kellő alapanyagokat hozzá. Nem szabad továbbá elfeledkezni a fejlődési rendszerről, melynek köszönhetően a karakterek azon képessége erősödik, amelyiket a legtöbbet használjuk. Ha sokat rohanunk, fejlődik az állóképességünk, ha sok zombit kalapálunk péppé, akkor a közelharci ügyességünk, ha pedig elég küldetést megoldunk, akkor a vezetői készségünk. Ja, igen, és azért nem beszélhetünk egyetlen főhősről, mert ha aludni térünk, vagy esetleg meghalunk, akkor egy másik karakterrel leszünk kénytelenek tovább taposni a túlélők malmában. Sőt, ha kilépünk a játékból, akkor is fogynak a készletek a háttérben, vagy épülnek fejlesztések a bázis körül.
Romlott zombiagyvelő
Mindez egészen fantasztikusan hangzik, de tényleg. Lényegében a State of Decay több tartalmat, több szórakozást ígér, mint sok más hasonló program, feleannyi árért – elég csak a nemrég megjelent Xbox One-exkluzív Dead Rising 3-at megnézni. „Akkor hol itt a gond?” – kérdezhetnénk. Nos, a probléma a megvalósítás minőségéből, a sok félbehagyott, be nem fejezett, vagy éppen rosszul működő elemből adódik. A zavaró tényezők egyike pont a látvány, ami annak ellenére, hogy a CryEngine felelős érte, helyenként rettentő összecsapottnak tűnik. Ahogy haladunk előre a játékban, úgy tűnnek fel a hiányosságok, sőt, szakavatott szemek számára már az első indításkor nyilvánvaló, hogy az Undead Labs szakijai mennyire kevés energiát öltek a PC-s verzióba. Ezenfelül érdemes (nos, illetve nem érdemes) megnézni az autók fizikáját is, ami valahol a teljes igénytelenség és az elfogadhatóság között mozog. Egy-két jármű mozgása olyannyira gyatra, hogy még tapasztalt billentyűzetmágus szimulátorspecialistáink is csak hangosan sóhajtoztak mellette. A karakterek animációja is elég darabosra sikeredett, illetve helyenként a képkocka-frissítés is eléri a játszhatatlanság alsó értékét. Az átvezető videók pedig... Nos, igazából nincsenek is. Csak abból tudjuk, hogy éppen valami fontos történik, hogy eltűnik a kezelőfelület, miközben a kameranézet nem változik, és minden marad a nézd-a-hátam pozícióban. Mondjuk ez utóbbi még valahol érthető, hiszen nyilvánvaló, hogy CGI videókra vagy mocapra már egyáltalán nem jutott pénze a fejlesztőknek.
Viszont mindez csak a csomagolás, mi a helyzet a töltelékkel? Sajnos ezen a téren sem túl rózsás a helyzet. Először is rengeteg a csúnya bug, például folyton beragadó autók és karakterek rontják az összképet. A legnagyobb gond viszont az, hogy küldetésből nagyon kevés van, és emiatt a meglévők is nagyon gyorsan repetitívvé válnak. A folytonos utánpótlásért rohangálás csak az első egy-két órában köti le a játékost, aztán rájövünk, hogy igazából nem történik semmi, csak tapossuk a malmot, mintha a valódi munkahelyünkről beülnénk egy virtuálisba. Ezért aztán viszonylag gyorsan csökkenni kezd a lelkesedés, még az amúgy jól működő alapötlet ellenére is. Ezenfelül rettentően hiányzik a játékból a többszereplős mód, amit ugyan már nagyon rég megígértek a készítők (érezhetően ezzel együtt lenne teljes a State of Decay játékmenete), de ez a funkció egyelőre csak várat magára. Jó lenne, ha valaki megdobná a srácokat még 1-2 millióval, hogy egy olyan programot faraghassanak a játékukból, amilyet mindig is szerettek volna, mert a jelenleg kapható verzióról sajnos süt, hogy itt-ott már elfogyott a lóvé.
Mindezek ellenére a State of Decay egy alapvetően jó játék, főleg, ha ránézünk az árcímkére is (19 euró a Steamen). Hosszú-hosszú órákon át lehet vele szórakozni, de mégis hiányzik belőle az a plusz, ami huzamosabb ideig képes lenne lekötni a játékosok nagy részét. Talán egy-két nagyobb patch érkezése után újraértékeljük az álláspontunkat, de az SoD jelenleg úgy néz ki, mintha egy olyan MMOG-t kaptunk volna, amiből nemcsak a többszereplős mód, de még jó pár komolyabb javítás is hiányzik.
