Űrháború 2160
Az alapszituáció pofonegyszerű. 2160-ra az emberiség belakta a Naprendszert; két vezető hatalom van, az Amerikát, Ausztráliát, Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot, Németországot, az Egyesült Királyságot és Japánt magába foglaló Szövetség, és az Oroszországot, Kínát, valamint a Közel-Keletet zászlaja alatt egyesítő Keleti Koalíció. Épp egy békeszerződést akarnak aláírni, amikor a paktumnak otthont adó Fort Kennedyt orvul lerohanja a Koalíció, majd elfoglalja a Földet és három másik bolygót, egyúttal megsemmisítve az olasz és francia flottákat is.
Itt lépünk mi a képbe, egy névtelen újonc személyében, akit az ANS Relianton állomásozó 45th Volunteers századba vezényelnek. Innét indul pilótakarrierünk, melynek elején csak piszlicsáré feladatokat kapunk, a végén pedig tőlünk függ az emberiség sorsa. Mindezt a kötelező sablonokkal megfűszerezve, klisés karakterekkel jól átsütve, faék egyszerűséggel tálalva.
Az űr a legjobban védett határ
Ha a hatásos intró és a kötelező opciózás után rányomunk a Single Player menüpontra, máris rájöhetünk, miért tűnik ki a játék hasonszőrű testvérei közül: hősünk nem statikus környezetben tölti az időt két repülés között, hanem egy élő világban. A Reliant fedélzetén szerény kis körletünkben van CD-lejátszó és televízió, ez utóbbin szórakoztató hírműsorokat nézhetünk; innét érhetjük el az ETAC-ot, ami afféle adatbázis, az űrhajóktól a két szemben álló fél híresebb pilótáin át egészen a teljesítményünkig mindenről informálódhatunk belőle. Ezen kívül kabinunk ad helyet a medáltartónknak és a szimulátornak, amiben spontán küldetéseket vagy gyakorlópályákat teljesíthetünk. És természetesen innen indulhatunk az eligazításokra is.
Az odaúton találkozhatunk bajtársainkkal, akik rangunktól függően reagálnak ránk. A fő- és mellékmissziók teljesítéséért ugyanis előléptetés jár, és minél több feladatot oldunk meg, annál gyorsabban araszolunk felfelé a hierarchián. Ez nem csak azért jó, mert a kollégák egyre tisztelettudóbbak velünk, hanem azért is, mert így kapjuk meg a jobb űrhajókat, erősebb fegyvereket. Összesen tizenkét űrvadászgépet lesz lehetőségünk berepülni, amelyeket sebesség, manőverezhetőség és strapabíróság szerint osztályoz a játék. Természetesen a küldetések sikeres végrehajtása nagyban függ a választott hajótól és annak fegyverzetétől.
Űrhajóink arzenáljának gerincét a protonágyúk adják; ezek lehetnek rögzítettek, ilyenkor nekünk kell céloznunk, illetve „blind fire” rendszerűek, ahol a löveg segít a célzásban. Egy-egy hajóra több típusú ágyú is felkerülhet, ezeket azonban nincs módunkban megváltoztatni; a lőszerük lényegében végtelen, csak az energiaszintre kell odafigyelni. Rakétákat viszont korlátozott mennyiségben vihetünk magunkkal. Ezeket is több kategóriába sorolhatjuk rombolóerőtől és fürgeségtől függően; van, ami a vadászgépek és akad, amely a csatahajók ellen hatásos. Természetesen a küldetésnek megfelelően érdemes kombinálni őket, és jól meg kell fontolni, mikor lőjük el a rakétákat, mert például egy konvoj megvédésénél nem biztos, hogy a gépágyúval való játszadozás sikerre visz. A rakéták mellé felszerelhetünk üzemanyagtartályokat is, amik a plusz sebességet garantáló utánégetőhöz kellenek. Használatuk nem opcionális, sok mellékküldetés csak utóbbi használatával kivitelezhető, sőt a játék előrehaladtával már a főküldetések is.
Ha az eligazítás után nincs kedvünk pepecselni a vadászgép kiválasztásával és felfegyverzésével, akkor sincs veszve semmi. A program felajánlja az általa legjobbnak vélt űrhajó/fegyverzet kombinációt -- ám itt sokszor éreztem azt, hogy kicsit mellélő, különösen amikor cirkálók ellen ad vadászgépek ellen használható rakétákat, vagy lassú hajót olyan küldetéshez, aminél fontos, hogy mindenhová gyorsan odaérjünk.
Nem az utolsó csillagharcos
Az űrcsaták nem rugaszkodnak el a Star Wars sémától, vagyis leginkább olyanok, mint egy második világháborús légi ütközet, csak itt nincs fent és lent. Vadászgépeinkkel a fizikát meghazudtolva manőverezhetünk, egyáltalán nincs nyoma a tehetetlenségnek. Repertoárunkba viszont felvételt nyert a hátramenet és az oldalra csúszás, így akár körbe is táncolhatjuk a célpontot, miközben hajónk orra végig felé néz. A repülés mégsem egyszerű, rengeteg dologra kell ugyanis figyelni; az igen jól konfigurált HUD temérdek adattal lát el minket, űrhajónk állapotától az energiaelosztáson és a radaron át az élő kommunikációig.
Igen kérem, ebben a játékban bizony intenzív rádiózás folyik! Társaink folyamatosan kommentálják az eseményeket, de ellenlábasaink sem hagyják üresen az étert. A repülés közbeni parancsok is a rádión keresztül érkeznek, amire bizony érdemes figyelni, mert sokszor előfordul, hogy a küldetés paramétereinek változásáról csak így értesülünk. Szerencsére mi sem vagyunk Néma Leventék, ugyanúgy oszthatunk parancsokat vagy beszólhatunk ellenfeleinknek. Társainktól -- akár egyenként, akár az egész rajtól -- fedezetet kérhetünk, utasíthatjuk őket, hogy védjék vagy támadják a célpontunkat. Az MI jól teljesít, kísérőink szó nélkül és jól hajtják végre az ukázt, kivéve, ha torpedókra kell vadászni, mert abban sajnos nem jeleskednek.
A kommunikáció mellett természetesen módunkban áll a tüzelési módok és rakéták közt válogatni, a fegyver-pajzs-hajtómű hármas energiaszintjét variálni, felvenni a célpont sebességét, de még a radar hatótávolsága is állítható. A kezelőfelület ezeken felül informál a hajónk és a rajunk állapotáról, valamint igen élénken adja tudtunkra, ha vadászgép vagy rakéta van a nyomunkban. Utóbbi esetben a manőverezésen kívül módunkban áll csalikat szórni, legalábbis, amíg el nem fogynak.
Az ellenséges egységek levadászása nem túl bonyolult feladat, főleg az említett „blind fire” rendszerrel. Lényegében a hagyományos két lépést kell követnünk: első lépésben leszedni a pajzsot, másodikban a páncélzatot. Vadászgépeknél ez egyszerű, csak a sarkukban kell maradni és szórni rájuk az áldást. A nagyobb hajóknál már támadhatunk mellékcélpontokat is, úgymint hajtómű, pajzsgenerátor, kommunikációs torony vagy lövegtornyok.
A küldetések igen változatosak: konvojkísérettől offenzíván és elfogáson át egészen odáig terjed a kínálat, hogy az ellenség hajójával kell besurranunk a frontvonal mögé, egy rombolót felrobbantani. A legtöbb bevetés ráadásul nem a terv szerint megy, vagyis útközben megváltozhatnak a célpontok, esetlegesen a küldetés menete. És hogy teljes legyen a pilóta öröme: a missziók valós időben zajlanak, tehát ha sokat pepecselünk az egyik területen, már lehet, hogy nem érünk oda időben a másikhoz...
Az űrben mindenki hallja a hajtóműved zaját
A játék grafikája vitathatatlanul megkopott, ami nem csoda, 2000 nem tegnap volt. A kabintetőn tükröződő szögletes fénykarikák, a legóra emlékeztető űrhajómodellek bántják a szemet -- de leginkább azok a pillanatok, amikor emberek tűnnek fel a színen. Lassú, szögletes mozgású, az ajakszinkront hírből sem ismerő figurák jelennek meg a képernyőn, amit mai szemmel fájdalmas nézni. Szerencsére legtöbbször az űrhajónkban fogunk ücsörögni, és az átvezetők is inkább az űrcsatákra összpontosítanak, így könnyebb elviselni mindezt. Amellett azonban nem szabad szó nélkül elmennünk, hogy a pilótafülke részletessége a mai napig példaértékű, leszámítva természetesen az alultextúrázottságot. A műszerfal kapcsolóitól a pilóta botkormányt mozgató kezéig mindent kidolgoztak a fejlesztők, így sokkal könnyebben beleélhetjük magunkat a játékba.
A környezeti hangokra viszont nem szólhatunk egy rossz szót sem. Az űrhajók hajtóművei, fegyverei, mind-mind egyedi, típusonként változó hangot kaptak, így csupán a fülünkre támaszkodva is megállapíthatjuk, milyen gépet üldözünk, vagy mi üldöz minket. A szinkron viszont kettős érzelmeket vált ki. Sisak mögé bújt bajtársaink megfelelő átéléssel kiabálják tele az étert, de a koalíciós erők túljátszott orosz akcentusa próbára teszi az idegeinket. A zene legalább kárpótol az utóbbiért, hisz remekül illik a játékhoz, katonásan pattogós, hősies tetteinkhez illő dallamokkal operál. Érdemes meghallgatni néhányat külön is a kabinunkban.
Bolygóközi invázió
A Starlancer minden baja tehát korából fakad. Grafikája megkopott, míg irányítása és küldetései messze bonyolultabbak, mint a manapság divatos arcade leszármazottaké, ami nem biztos, hogy vonzó rohanó világunkban. A huszonnégy küldetés egyike sem rövid vagy egyszerű, bőséges kihívást nyújtanak, így semmiképpen sem lehet pár percre leülni elé. Persze aki ráérez ennek a kihalt műfajnak az ízére, nem is biztos, hogy fel akar állni pár perc után.
