Az elmúlt napjaim végig a Starfield-ről szóltak. A Bethesda új üdvöskéjével keltem és feküdtem, mivel szerettem volna egy átfogó, teljes képet kapni a játékról és csak ezután nekiállni a tesztnek. Ennek köszönhető, hogy ezt a többi gamer-oldalhoz képest később olvashatod a Gurunál, ugyanis nem akartam 5-6 óra játék után cikket írni belőle. Tisztességesen végigtoltam a Starfield-et és utána nekiálltam a New Game+-nak is, amit zseniálisan alkotott meg a fejlesztőcsapat. De kezdjük az elejéről!
A Starfield felütése elég egyszerű, talán még érdektelennek is nevezhetném. Adott egy Constellation nevezetű csoportosulás, akik a végtelen űr nagy titkai iránt érdeklődnek, mi pedig ebbe csöppenünk bele, alapos műgonddal megkreált karakterünkkel. Hamar csatlakozunk hozzájuk, és elindulunk a több száz bolygót körbeívelő kalandra, ereklyevadászatra, nyomozásra, nevezzük bárhogy, de úgyis az út és a közben szerzett barátok, esetleg szerelmek a lényegesek, nem igaz? Hosszabb távon a fő történet kifejezetten érdekes irányokba megy el, amit nem szeretnék ellőni, de a Bethesdára jellemző részletes és érdekes lore van a Starfield mögött. Ami ennél viszont sokkal erősebb – ahogy mindig –, azok a mellékesebb történések, karakter-sztorik, vagy éppen a frakciókhoz való csatlakozás, és az általuk kapott küldetések teljesítése. Már az Oblivionnál is azok voltak a kedvenc pillanataim, amikor beléptem a tolvajok vagy épp mágusok céhébe, és úgy kellett ténykedni, lépkedni fel a ranglétrán, és átélni azt az életformát – persze csak virtuálisan. Ez itt hasonlóan működik, és megsüvegelendő minőségű és mennyiségű történésbe mászhatunk bele.
A Föld már csak egy nagy pusztaság
Rengetegen egy No Man’s Sky jellegű játékra számítottak, és a megkötések, limitációk miatt csalódottak voltak a korai hozzáférés után. Semmiképp nem szabad a Starfield-et komoly űrszimulátornak tekinteni: ez egy vérbeli Bethesda-RPG, csak most kipakolták a Földön kívülre, sok-sok részlegesen bejárható planétára. Személy szerint én ennél többre nem nagyon számítottam, és nem is feltétlenül értem a mesterségesen generált hype-ot ekörül. Hogy mennyire kontrollált a Starfield? Hát, pont annyira, hogy még el tudj veszni a történetekben, de pont annyira nem, hogy ha akarod, két perc alatt éred el a játéktér végét. A véletlenszerű bolygók nagy része procedurálisan generálódik az alapján, hogy hova szállsz le éppen. Ez olyankor tűnik fel igazán, amikor leszállsz a Föld nevezetű elsivatagosodott bolygóra, és nagyjából Tibet környékén landolsz. Azok a szép nagy hegyek viszont sehol. Luxus probléma, de az ilyesfajta részletek is jól tudtak volna esni, még ha a Földre leszállva meg is lehet találni mondjuk a Gízai piramisokat vagy épp az Empire State Buildinget. Másik nagy félelmem a bugok és az optimalizálatlanság volt, de azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem vészes a helyzet. Volt már ennél rosszabb, de azért ez sem tökéletes. A nagyobb városokban előszeretettel röcög a Starfield, ha lehúzom medium beállításokra, ha feltolom ultrára. Szinte lényegtelen ezeken a helyeken. A játék szaggatni akar, tehát szaggat. A bugok főleg fura fizikai marhaságokban jelennek meg, de azokból sem találkoztam sokkal. Egymásba ragadó, pörgő ládák, vagy éppen rakétaként felrepülő városlakók, de talán a legviccesebb és legijesztőbb ilyen akkor történt, amikor a mellém kirendelt segítő száz méterről, szinte hangsebességgel robbant az arcomba, én meg vetődtem hátra a székből. Annyi viszont mindenképp a Bethesda javára írható, hogy a Starfield egyszer sem omlott össze vagy fagyott ki.
Szétlőni a mindent is
Beszéljünk picit az akciókról, elsődlegesen a fegyverhasználatról. Messze a Bethesda eddigi legértelmesebb fegyverkezelése és gunplay-e került be a játékba. Jetpackkel a hátadon rohangálva, ugrálva és pattogva néha megidézi a DOOM-játékok lassabb pillanatait, és egész élvezetesre sikeredett maga a fegyverek viselésének érzete. Minden fegyvert más érzés a virtuális kézben tartani, használni meg aztán végképp. Van is belőlük egy jó adag, meg persze ezeket is kombinálhatjuk, változtatgathatjuk, és szinte végtelen variáns létrehozható. Ez nagyjából a ruházatra is igaz, bár én azzal jóval kevesebbet bíbelődtem. A lopakodás is egy opció, bár az XP után járó pontokból ilyesmire nem költöttem, ezért minden csendesebb helyzetben három másodperc után már rajtam volt egy kisebb hadosztály, és gépágyúkkal kellett válaszolnom nekik.
Ha már a craftolás szóba került: tudunk főzőcskézni, tudunk mindenféle fejlesztéseket kioldani, ha van nálunk egy rakás alapanyag. Tudunk hajót építeni, ami nem olcsó, cserébe drága, vagy épp a meglévőt fejlesztgetni, túlterhelni. Vagy épp lopni, mert itt az sem lehetetlen. A skill-fa elég szép méretes egyed: 5 különböző tematika van, azokon belül 16-16 egyéni fejleszthető dolog, és ráadásul mindegyik négyes szintig húzható, amiből kiderülhet, hogy lesz itt dolgunk bőven, ha maxolni akarjuk a karakterünket! Ez nem annyiból áll, hogy rápakoljuk a szintlépésenként járó 1 darab skill-pontot, hanem teljesítenünk kell mindenféle, az adott képességhez tartozó kihívást. Például, ha folyamatosan, sok-sok métert teszel meg úgy, hogy az inventory szinte tele van, akkor idővel tovább tudod fejleszteni annak méretét. Rossz hír viszont, hogy nem mindegyik képesség egyértelmű, néha még akkor sem, ha elolvassuk, mi van odaírva, mert nem tér ki túlzottan mélyen a leírás a hatásokra. Például én voltam olyan szerencsétlen, hogy elsiklottam afölött, hogy a Piloting képesség hosszú ideig az első szinten volt, ennek köszönhetően nem tudtam, csak nagyon alap hajókat vezetni. Ez főleg azért baj, mert a kisebb hajókon belül nincs túl sok tér, tehát nem tudnak szinte semmit eltárolni. Márpedig itt tárolni kell, mert a lootolás létfontosságú és az egyik leglényegesebb játékelem.
Keményebb nehézségi szinten rengeteg gyógyászati finomságot kell tömni a karakterbe, mert hajlamos lábát veszteni némelyik lőpárbajban, tehát az efféle anyagok összeszedése prioritás kell, hogy legyen, amíg a craftolás mondjuk alacsony szintű. Ételeket például szinte teljesen felesleges összeszedni, mert a Fallout-játékokkal ellentétben itt szinte értéktelenek, hiába eszi a hős, ha nem lesz tőle jobban. A helyszínekről még nem nagyon beszéltem. Hiába rettenetes néhol a frame-rate, a főbb városok, meg kolóniák egytől-egyig nagyon jól kitalált, és létrehozott közegek. New Atlantis tökéletes fővárosa lenne az emberi fajnak, ha nem lennének szanaszét szabdalva, de Neon cyberpunk hangulatvilága, illetve Akila City western közege is egy kifejezetten emlékezetes pontja a Starfield-nek. Mégis, valahogy úgy érzem, az apró momentumok azok, ahol igazán odavág a hangulat. És a zene. AZ A ZENE! Inon Zur, te csodálatos ember!
Űrj le, ötös!
Az első pár órát annyira nem élveztem, ezt bevallom. Aztán teljesen véletlenül leszálltam egy félreeső holdra, ami egy gyűrűs bolygó körül keringett, és mikor először láttam meg a horizonton a "felkelő bolygó" közelségét, és annak minden kődarabkáját, amik méretes hullahopp karikaként vették körbe azt a nagy dögöt, mindezt Inon Zur sötét ambient-es/drone-os zenéje mellett... na, az belém égett életem végéig. Persze az efféle fenoménok nincsenek ott minden sarkon, sok bolygó abszolút értékelhetetlen és értelmetlen, maximum bányászásra és az Outpostok letelepítése szempontjából van értelmük. Ezek afféle bázisok, amikben tárolni lehet ezt-azt, bányászgatni és hasonlók. Mindig is szerettél volna egy saját bázist egy távoli bolygó felszínén? Most megépítheted. A csapattársakról nem beszéltem túlzottan, mert rengeteg van, de többségük opcionális. A Constellation tagok az igazán érdekesek, a többiek afféle golyófogók, de még nekik is sikerült többnyire érdekes hátteret és karakterívet írni. Több mint 20 lehetséges csapattársról tudunk jelenleg, köztük Boros Marika a zsoldos, de ki tudja még hányan lehetnek elrejtve itt-ott a csillagok mezején. Speciális képességeket is szerezhetünk, az ereklyékhez köthető ismeretlenek templomszerű építményeiben, vagy nevezzük őket bárhogy. Ezek a képességek jól idomulnak a Starfield világához, bár néhol inkább éreztem magam Jedinek, mintsem felfedezőnek. Ja, és vannak űrcsaták. Olyanok, mint minden más játékban, ezen felül pedig nincs sok értelme magának az űrhajónak azon túl, hogy te magad építgeted, szépítgeted, meg járkálsz benne.
A Starfield egy nagyszerű játék lett. Évek óta az első olyan, aminek beszippantott a világa és teljesen el tudtam veszni benne, kizárva a külvilágot. Örömkönnyeket hullatnék, ha mindezt a Microsoft még magyar felirattal is megtámogatta volna, de nem lehetek telhetetlen. A Starfield bőven ott van az idei év legjobbjai között és még jövőre, meg azután is beszélni fogunk róla, mert olyan hatalmas és komplex az egész, hogy nap mint nap kerül elő valami érdekesség – például poén, hogy az általad lőtt screenshotok válnak töltőképernyővé. Nyilván akadnak hibái (elsősorban technikai oldalról), de az lett volna a csoda, ha egy ekkora volumenű játék teljesen bugmentesen érkezik meg. A Bethesda majd szépen foltozgatja úgyis. Felesleges tovább dicsérnem a Starfield-et. Aki teheti, ugorjon bele a világába! Én is megyek vissza felfedezni a végtelen űr titkait.
