A játék kezdetén, Charon, a veterán Spiritfarer, visszavonul, az ifjú és lelkes Stellára, azaz ránk bízva, hogy segítsünk továbblépni a lelkeknek. Feladat teljesítéséhez megkapjuk az Everlightot, a Spiritfarerek svájci bicskáját és státusszimbólumát, amiből brutálisan cuki macskánk is lenyúl magának egyet, hogy velünk tarthasson. Kétjátékos módban ő is irányítható, de kevesebb feladatot képes ellátni, mint Stella, így jobb, ha hagyjuk, hogy saját életét élje – a játék amúgy is inkább személyes élménynek készült, mint párosnak.
Menetjegy, csak oda
Ahogy Charon is említi, a feladat, ha nem is könnyű, de egyszerű. Rá kell lelnünk a megfelelő lelkekre, felvenni őket hajónkra, és ott teljesíteni óhajaikat, hogy idővel képesek legyenek feldolgozni azt, ami itt tartja őket, és tovább léphessenek. Bár ez részükről főleg lelki és szellemi feladat, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek anyagi szükségleteik. Legtöbb utasunknak szüksége lesz saját szobára, rendszeres étkezésre (nyilván a szokás hatalma), és néha kisebb utakra vagy különféle extra tárgyakra. Ezek előállítása már kicsit kevésbé egyszerű feladat.
Hajónkkal ellátogatunk szigetekre, hajótörések helyszíneire és különleges területekre, hogy beszerezzünk farönköket, érceket, vetőmagokat és egyéb hasznos holmikat. Ezekből pedig hajónkon kiépítünk egy kisebb mezőgazdasági és ipari övezetet. Aztán idővel és hajónk fejlesztésével együtt képesek leszünk eljutni korábban elzárt régiókba, ahol új fajta farönköket, érceket, vetőmagokat és egyéb hasznos holmikat gyűjtünk, amikből bővíthetjük termelésünket, és ismét fejlesztünk. Az utazások ideje alatt pedig horgászunk, főzünk, gondozzuk a kertet, fát aprítunk, szövünk, kohászkodunk, és persze beszélgetünk az utasokkal, hogy jobban megismerjük őket.
Elsőre azért mindez kicsit soknak tűnhet egyetlen révész (és egy macska) számára, de a feladatokat kényelmesen, saját tempónkban végezhetjük, nem sietünk sehova, és többnyire vendégeink sem nagyon macerálnak minket, ha már napok óta nem teljesítettük egy kérésüket. A játék is elég jó ütemben léptet minket szinteket a végigjátszásához szüksége 25-35 óra alatt, és az utasok megfelelő oktatásban részesítenek minket az éppen aktuális újdonságokkal kapcsolatban. Néha ugyan grindelni kell egy kicsit az alapanyagokat, de a helyzet nem igazán vészes, és akadnak minijátékok, amik kissé feldobják a gyűjtögetést.
A meglátogatott szigeteken platformos ugrálással szerezhetünk hasznos tárgyakat és recepteket, ráadásul több lépcsőben fejlődő képességeink szabják meg, hogy hova sikerülhet feljutni. A gyártási folyamatokhoz is tartoznak kisebb extra feladatok (változó nehézségi és bosszantósági szinttel), pár különleges alapanyag beszerzése szintén némileg ügyességi alapokra épült, és ha ráérünk, gitárhősködhetünk a növényeinknek, hogy jobban nőjenek. Akinek ez is kevés, az megpróbálhatja kitalálni, pontosan kik az utasaink, és honnan ismerik Stellát – hiszen miattuk vagyunk itt, illik törődni velük.
Viszlát odaát!
Ami a technikai elemeket illeti, a remekül megrajzolt világ és karakterei ügyesen ellensúlyozzák a téma súlyát. A „párbeszédek” szövege kissé hullámzó minőségű, de általában elég jó. A zene kissé melankolikus, de kellemes, még hosszabb távon is, szinkron ellenben nincs, legfeljebb 1-1 szó, és főleg némi aláfestő hümmögés.
A békés, kissé szomorkás hangulatot kellemesen töri meg macskánk bohóckodása, és persze vendégeink karaktere is jelentősen javíthat vagy esetenként ronthat a közérzetünkön. Az szinte biztos, hogy nem mindenkit fogunk kedvelni, de kétségtelen, hogy mind erős egyéniség (végtére is a készítők elhunyt rokonairól és ismerőseiről mintázták őket). Aki már vesztette el szerettét, könnyen összefuthat olyan utassal, aki kissé emlékezteti rá, ez pedig komolyan szíven ütheti az embert, akármennyire is lazán veszi amúgy a játékot. A Spiritfarer ezért témája és játékmenete miatt sem fog mindenkinek bejönni, de érdemes adni neki egy esélyt, főként, mivel a Game Pass része, így töredék áron játszhatjuk végig.
