A Pókember második részének játékverzióját a Fizz Faktor fejlesztői programozták, akik korábban a The Hobbittal próbálták meghódítani a fiatalabb korosztályt, és most az is kiderül, mit tudtak kezdeni a legendás „falmászó” kalandjaival.
Akik látták a filmet, azok számára a játék alapszituációja nem lesz teljesen váratlan. A nyitó képsorok történetesen Octavius balul elsült kísérletét dolgozzák fel, amikor is teste egyesül a fémkarokkal, és némiképp az elméje is összezavarodik. A filmes vonallal megegyezően a doktor célja itt is a kísérlet megismétlése, melyhez különböző bűnözők, és a képregényekből ismert három másik rosszfiú — név szerint Rhino, Puma és Myterio — segítségét veszi igénybe.
A mozgóképpel való rokonság ellenére a fő történeti szál átvezető videóit a fejlesztők nem a filmből vették át, hanem maguk készítették el azokat, a filmbeli arcok felhasználásával. Ez érthető, hiszen mint már említettem, több szereplő fordul meg a történetben, mint amennyit a moziban láthattunk. Ennek ellenére a karakterek, bár jobbak a játékban levőknél, nyomába sem érhetnek egy Blizzard remekműnek.
A bevezető videó után az alapvető irányítást tanuljuk meg, a narrátor segítségével lépésről lépesre megismerkedünk a falmászás, hálóvetés, és a legendás pókösztön használatával. Az első részhez képest újító szellemű, hogy ezúttal nem a végtelen semmibe lőjük ki a pókfonalat, hanem direkt ilyen célra elhelyezett tereptárgyakra kell célozni, ezzel sokkal realisztikusabbá téve a hintázást a felhőkarcolók között, bár néhol elég idétlen, hogy a semmiben lebeg egy ilyen hálódarabka, amire lőhetünk. Néhány fémes felület kivételével máshova is célozhatunk, ezzel direkt odahúzhatjuk magunkat az adott falfelületre. Ezek mellett a hálót bizonyos tereptárgyakon vagy ellenfeleken egyéb módon is használhatjuk, de erre egy kicsit később térek vissza. A normál ugrást az úgynevezett „double jump”-pal növelhetjük meg, ezzel méretes szökkenéseket hajthatunk végre.
A rosszfiúkat ütésekkel és rúgásokkal győzhetjük le, melyeket a földről vagy a levegőből mérhetünk rájuk. Az egyszerűség kedvéért nincs külön kicsi/nagy ütés/rúgás, ezeket mind ugyanazzal a támadógombbal hajthatjuk végre, az animáció pedig az aktuális helyzetünktől függően eredményezi a megfelelő támadást. Bár ez így elég egyszerűnek tűnhet (az is), a valóságban nagyon is jól működik ez a rendszer. Nem meglepő módon az ellenfelek külön pontjaira célozva különböző hálótrükköket is alkalmazhatunk ellenük, így kihúzhatjuk kezükből a fegyvert, karjukat a testükhöz kötözhetjük, vagy a fejüket behálózva elvakíthatjuk őket, és máris szabadon püfölhetők. A pókösztön annyiban merül ki, hogy előre scriptelt eseményeknél gyors egymásutánban kell adott mozgásbillentyűket leütni, illetve fehér villódzás jelzi, ha valamilyen rejtett alak vagy tárgy közelébe kerülünk.
Rögtön a bevezető után beindulnak az események, mindjárt az elején összetűzésbe kerülünk az első főellenféllel, ezen kívül néhány rab megszökik a börtönből. A játék tehát úgy alakul, hogy a fő sztorivonalnak megfelelő helyeket egy színes oszloppal megjelöli, és ha az adott zónába eljutunk, akkor folytatódnak az események. Azonban a város adott része teljes egészében csak a miénk, hogy bejárjuk, szökött fegyenceket keresve, rejtett pókok után kutatva, esetleg kék körökkel jelzett mellékküldetéseket végrehajtva. Ez lehet egy járókelő táskájának visszaszerzése, vagy adott idő alatt végigszáguldás egy meghatározott útvonalon hálóvetési képességünket használva. Persze azt is megtehetjük, hogy már a játék elején végigrohanunk a fővonalon, és csak később foglalatoskodunk a város apró-cseprő ügyeivel. Én ezt választottam, de azt javaslom mindenkinek, aki belevág, ne kövesse példámat, ha csak nem fogadott a haverjával, hogy ki tud rövidebb idő alatt több játékot végigjátszani. Ugyanis bármilyen szomorú, mégis igaz: a játék így végigpörgethető két, azaz kettő óra alatt, és ez botrányosan kevés! Nehézségi fokozat szintén nem választható, tehát az ember semmilyen szinten nincs motiválva az újrajátszásra.
Már kitértem arra, milyen eszközeink vannak a különböző gazfickók kifektetésére, de nem szóltam arról, mit tehetünk több rosszaság ellen. Természetesen a különböző hálómutatványok változatlanul bevethetőek, de hősünknek van egy adrenalinmérője is, és ha az megtelik, akkor bizony egy mozdulat egy ellenfél kiütését eredményezi.
Az alapbűnözők gyepálása nem jelenthet gondot senkinek, kettő, maximum három mozdulattal kiüthetjük őket. Vannak méretesebb egyedek is, akinek saját pajzsuk is van, de valójában őket is könnyű legyőzni, csak kicsit több csapást kell rájuk mérni. A Pókemberhez méltó nevesített főgonoszokhoz mindig valamilyen trükköt kell bevetni, a nyers erő használata minden esetben kudarchoz vezet. Ez több játékból ismerős megoldás, a főellenfeleknél sosem szabad fejjel menni a falnak. A probléma az egésszel az, hogy minden ilyen harc előtt egy képernyőn szépen leírja nekünk a játék, hogy mit kell tenni és hogyan. Ez rettenetesen idegesítő! Nem elég, hogy ezekre a trükkökre nem nehéz rájönni, de kifejezetten a képünkbe tolják a megoldást. A készítők mentségére fel lehetne hozni, hogy a fiatalabb korosztály a játék célközönsége, de mindig az volt (és most is az) a véleményem: az, hogy valaki fiatal, nem jelenti azt, hogy buta. Ezek a „feladványok” annyira egyszerűek, hogy az összes megfejtése együtt nem lenne több öt percnél. Ez a játék egyik nagyon fájó pontja.
Mivel Octopus mégiscsak egy doktorált személyiség, azt várhatnánk, hogy különböző komoly fejtörők állnak hősünk útjába a szüntelen harcok mellett. A fenti rigmus ugyanakkor emlékezőkészségről, és nem észről szól. A program ezen része iszonyatos mértékű csalódás, ugyanis mezei memóriajátékban merül ki, abból is a harmatgyenge típusból. Ezek megoldásához különböző magasságú hangokat kell adott sorrendben visszajátszanunk; ha véletlenül ez bárkinek is gondot okozna, akkor sincs minden veszve, mert a hangokat felvillanó fények is kísérik, melyre szintén lehet alapozni. Ez abszolút nem nehéz, ugyanis a szekvencia egy eset kivételével három (!) hangból áll, másrészt kegyetlenül unalmas, mert számos ilyen fejtörő van, harmadrészt nevetséges, mert hogy lehet egy bomba hatástalanítását, vagy egy bank páncéltermének kódját ilyen mezei trükkre építeni!? Ez a minijáték jelenti a játék mélypontját, erre semmilyen mentséget nem lehet felhozni, inkább nyúltak volna le a fejlesztők valahonnan rejtvényeket, mert ezen a szinten nulla kreativitást produkáltak.
Még egyetlen szót sem szóltam a külsőségekről, gyorsan pótolom ezt a hiányosságot. A játék grafikája összességében is, korához képest is kevés. Az élek elnagyoltak, a bűnözők egyformák, és bár személyesen nem voltam New Yorkban, kizárt, hogy ennyire élettelen lenne. Azt hallottam mindenhol, hogy hatalmasak a dugók, nyüzsög az utcán a millió járókelő, és az utak tele vannak sárga taxival — ilyet a játékban hiába is keresnénk. A város torz képe tárul elénk, amikor Mysterio mesterkedésének vetünk véget, ekkor ugyan indokolt lenne az üresség, ám a háttér kegyetlenül ronda, másodpercekbe tellett rájönnöm, hogy az a massza távol alattunk a Föld...
Szintén fájó pont, hogy a leghíresebb épület a játékban az Osborn-otthon. Biztos vagyok benne, hogy minden játékos felmászna egyszer például a Crysler Buildingre, így ez egy komoly kihagyott ziccer, amihez még valami társul: egy adott szint fölé akkor sem tudunk mászni, ha az épület magassága ezt lehetővé tenné.
A szinkronhangokat a mozifilm szereplői adják, és bár elég unott és élettelen szinte mindegyik, ez a játékelem azért viszonylag rendben van. A zenéről pedig annyit: próbáltam este felidézni, milyen muzsika szólt a játék alatt, de sehogy sem sikerült. Semmilyen jellegzetes dallam nem maradt meg bennem, a hiánya is akkor tűnt fel, amikor megpróbáltam visszaemlékezni a játék egyes elemeire. Mindenesetre a film zenéinek ismeretében megelőlegezek neki egy 75%-os értékelést, őszintén remélem, nem potyára...
…hála a Pókembernek — igen, meglepetésre a végén a jó győzött, megint. Többszemélyes opció nincs, az egyszemélyes kampány rövid és monoton; ha kaptunk volna egy kidolgozottabb sztorit, és egy ennél sokkal inkább Manhattan-szerű játékteret, kellemes játék lehetne a Spider-Man 2, de ez így ebben a formában nem elég.
A történet hálójában
Akik látták a filmet, azok számára a játék alapszituációja nem lesz teljesen váratlan. A nyitó képsorok történetesen Octavius balul elsült kísérletét dolgozzák fel, amikor is teste egyesül a fémkarokkal, és némiképp az elméje is összezavarodik. A filmes vonallal megegyezően a doktor célja itt is a kísérlet megismétlése, melyhez különböző bűnözők, és a képregényekből ismert három másik rosszfiú — név szerint Rhino, Puma és Myterio — segítségét veszi igénybe.
A mozgóképpel való rokonság ellenére a fő történeti szál átvezető videóit a fejlesztők nem a filmből vették át, hanem maguk készítették el azokat, a filmbeli arcok felhasználásával. Ez érthető, hiszen mint már említettem, több szereplő fordul meg a történetben, mint amennyit a moziban láthattunk. Ennek ellenére a karakterek, bár jobbak a játékban levőknél, nyomába sem érhetnek egy Blizzard remekműnek.
Kezdődjék a kiképzés!
Az igazi Pókember 2!
Aki szeretné elkerülni a csalódást, és van rá lehetősége, a játékot mindenképp valamilyen konzolon (PS2, Xbox, GC) próbálja ki! Az eredetileg a Treayarch által kódolt játék ezeken valóban minőségi munka, csavaros sztorival, hatalmas játéktérrel, változatos játékelemekkel, hosszú játékidővel, és kemény, néha frusztrálóan nehéz feladatokkal. Teljesen érthetetlen, miért nem konzolos portot készíttetett az Activision PC-re, miért egy „ovis verziót” kódoltatott az asztali gépek tulajdonosainak, de ez már valószínűleg örök rejtély marad... (]{redenc)
A rosszfiúkat ütésekkel és rúgásokkal győzhetjük le, melyeket a földről vagy a levegőből mérhetünk rájuk. Az egyszerűség kedvéért nincs külön kicsi/nagy ütés/rúgás, ezeket mind ugyanazzal a támadógombbal hajthatjuk végre, az animáció pedig az aktuális helyzetünktől függően eredményezi a megfelelő támadást. Bár ez így elég egyszerűnek tűnhet (az is), a valóságban nagyon is jól működik ez a rendszer. Nem meglepő módon az ellenfelek külön pontjaira célozva különböző hálótrükköket is alkalmazhatunk ellenük, így kihúzhatjuk kezükből a fegyvert, karjukat a testükhöz kötözhetjük, vagy a fejüket behálózva elvakíthatjuk őket, és máris szabadon püfölhetők. A pókösztön annyiban merül ki, hogy előre scriptelt eseményeknél gyors egymásutánban kell adott mozgásbillentyűket leütni, illetve fehér villódzás jelzi, ha valamilyen rejtett alak vagy tárgy közelébe kerülünk.
Rögtön a bevezető után beindulnak az események, mindjárt az elején összetűzésbe kerülünk az első főellenféllel, ezen kívül néhány rab megszökik a börtönből. A játék tehát úgy alakul, hogy a fő sztorivonalnak megfelelő helyeket egy színes oszloppal megjelöli, és ha az adott zónába eljutunk, akkor folytatódnak az események. Azonban a város adott része teljes egészében csak a miénk, hogy bejárjuk, szökött fegyenceket keresve, rejtett pókok után kutatva, esetleg kék körökkel jelzett mellékküldetéseket végrehajtva. Ez lehet egy járókelő táskájának visszaszerzése, vagy adott idő alatt végigszáguldás egy meghatározott útvonalon hálóvetési képességünket használva. Persze azt is megtehetjük, hogy már a játék elején végigrohanunk a fővonalon, és csak később foglalatoskodunk a város apró-cseprő ügyeivel. Én ezt választottam, de azt javaslom mindenkinek, aki belevág, ne kövesse példámat, ha csak nem fogadott a haverjával, hogy ki tud rövidebb idő alatt több játékot végigjátszani. Ugyanis bármilyen szomorú, mégis igaz: a játék így végigpörgethető két, azaz kettő óra alatt, és ez botrányosan kevés! Nehézségi fokozat szintén nem választható, tehát az ember semmilyen szinten nincs motiválva az újrajátszásra.
Pókember versus… … mindegy, bunyó!
Már kitértem arra, milyen eszközeink vannak a különböző gazfickók kifektetésére, de nem szóltam arról, mit tehetünk több rosszaság ellen. Természetesen a különböző hálómutatványok változatlanul bevethetőek, de hősünknek van egy adrenalinmérője is, és ha az megtelik, akkor bizony egy mozdulat egy ellenfél kiütését eredményezi.
Az alapbűnözők gyepálása nem jelenthet gondot senkinek, kettő, maximum három mozdulattal kiüthetjük őket. Vannak méretesebb egyedek is, akinek saját pajzsuk is van, de valójában őket is könnyű legyőzni, csak kicsit több csapást kell rájuk mérni. A Pókemberhez méltó nevesített főgonoszokhoz mindig valamilyen trükköt kell bevetni, a nyers erő használata minden esetben kudarchoz vezet. Ez több játékból ismerős megoldás, a főellenfeleknél sosem szabad fejjel menni a falnak. A probléma az egésszel az, hogy minden ilyen harc előtt egy képernyőn szépen leírja nekünk a játék, hogy mit kell tenni és hogyan. Ez rettenetesen idegesítő! Nem elég, hogy ezekre a trükkökre nem nehéz rájönni, de kifejezetten a képünkbe tolják a megoldást. A készítők mentségére fel lehetne hozni, hogy a fiatalabb korosztály a játék célközönsége, de mindig az volt (és most is az) a véleményem: az, hogy valaki fiatal, nem jelenti azt, hogy buta. Ezek a „feladványok” annyira egyszerűek, hogy az összes megfejtése együtt nem lenne több öt percnél. Ez a játék egyik nagyon fájó pontja.
Többet memóriával, mint erővel
Mivel Octopus mégiscsak egy doktorált személyiség, azt várhatnánk, hogy különböző komoly fejtörők állnak hősünk útjába a szüntelen harcok mellett. A fenti rigmus ugyanakkor emlékezőkészségről, és nem észről szól. A program ezen része iszonyatos mértékű csalódás, ugyanis mezei memóriajátékban merül ki, abból is a harmatgyenge típusból. Ezek megoldásához különböző magasságú hangokat kell adott sorrendben visszajátszanunk; ha véletlenül ez bárkinek is gondot okozna, akkor sincs minden veszve, mert a hangokat felvillanó fények is kísérik, melyre szintén lehet alapozni. Ez abszolút nem nehéz, ugyanis a szekvencia egy eset kivételével három (!) hangból áll, másrészt kegyetlenül unalmas, mert számos ilyen fejtörő van, harmadrészt nevetséges, mert hogy lehet egy bomba hatástalanítását, vagy egy bank páncéltermének kódját ilyen mezei trükkre építeni!? Ez a minijáték jelenti a játék mélypontját, erre semmilyen mentséget nem lehet felhozni, inkább nyúltak volna le a fejlesztők valahonnan rejtvényeket, mert ezen a szinten nulla kreativitást produkáltak.
A film a monitoron
Még egyetlen szót sem szóltam a külsőségekről, gyorsan pótolom ezt a hiányosságot. A játék grafikája összességében is, korához képest is kevés. Az élek elnagyoltak, a bűnözők egyformák, és bár személyesen nem voltam New Yorkban, kizárt, hogy ennyire élettelen lenne. Azt hallottam mindenhol, hogy hatalmasak a dugók, nyüzsög az utcán a millió járókelő, és az utak tele vannak sárga taxival — ilyet a játékban hiába is keresnénk. A város torz képe tárul elénk, amikor Mysterio mesterkedésének vetünk véget, ekkor ugyan indokolt lenne az üresség, ám a háttér kegyetlenül ronda, másodpercekbe tellett rájönnöm, hogy az a massza távol alattunk a Föld...
Szintén fájó pont, hogy a leghíresebb épület a játékban az Osborn-otthon. Biztos vagyok benne, hogy minden játékos felmászna egyszer például a Crysler Buildingre, így ez egy komoly kihagyott ziccer, amihez még valami társul: egy adott szint fölé akkor sem tudunk mászni, ha az épület magassága ezt lehetővé tenné.
A szinkronhangokat a mozifilm szereplői adják, és bár elég unott és élettelen szinte mindegyik, ez a játékelem azért viszonylag rendben van. A zenéről pedig annyit: próbáltam este felidézni, milyen muzsika szólt a játék alatt, de sehogy sem sikerült. Semmilyen jellegzetes dallam nem maradt meg bennem, a hiánya is akkor tűnt fel, amikor megpróbáltam visszaemlékezni a játék egyes elemeire. Mindenesetre a film zenéinek ismeretében megelőlegezek neki egy 75%-os értékelést, őszintén remélem, nem potyára...
És a világ újra megmenekült…
…hála a Pókembernek — igen, meglepetésre a végén a jó győzött, megint. Többszemélyes opció nincs, az egyszemélyes kampány rövid és monoton; ha kaptunk volna egy kidolgozottabb sztorit, és egy ennél sokkal inkább Manhattan-szerű játékteret, kellemes játék lehetne a Spider-Man 2, de ez így ebben a formában nem elég.
