Még mielőtt belevágnánk a tesztbe, szögezzük le: a játék egy konzolport, annak minden hibájával és nyűgjével együtt, ami egyrészt a játék megszokott PC-s eszközökkel való kezelésében, másrészt a gépigényben érhető tetten. Erre azért hívnám fel a figyelmet az elején, hogy a folytatásban ne kelljen az ebből fakadó apróságokkal foglakozni. Ahogy azt már a hasonszőrű alkotások kapcsán megszokhattuk (és itt elég csak a korábbi Pókgémekre gondolni) az irányítás billentyűzetről egy kisebb katasztrófa, élvezetesen csak akkor lehet haladni, ha pókszerűen minimum négy kezünk van, vagy ha rendelkezünk egy minimál kontrollerrel. Ha ez utóbbi megvan, sokkal kevesebbszer emlékezünk meg a fejlesztők felmenőiről, mint a klaviatúrás/egeres szenvedés esetében. Hardver szempontjából bizony az optimalizálás sem sikerült túl fényesre, tehát készüljünk fel arra, hogy élvezhető látvánnyal csupán bika erős gépen találkozhatunk, az ajánlott gépigényen éppen, hogy megmozdul.

Kezit pókolom

A bevezetőben említett alapvető sirámok ellenére a Spider-Man 3 igenis jó játék. Ha egy kicsit ráérzünk a kezelésre, és letöltöttünk vele aktív egy órát, és még mindig nem unjuk, akkor megtörtént a nagyszerű egymásra találás és indulhat a szórakozás. Egyrészt itt van ugye Pók barátunk, akinél szimpatikusabb figurát messzi vidéken nem találhatunk, és itt van mellé a lemodellezett Nagy Alma, Manhattan szigete, ahol kényünkre-kedvünkre hintázhatunk jobbra-balra. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy nem állhatja utunkat semmit (ilyenek a vízzel jelölt pályaszélek), a város igen nagyra sikeredett, és már csak az rengeteg időt vesz igénybe, ha úgy istenesen fel szeretnénk fedezni. A hálóhintázás pókként remek érzés, és mindemellé még társul a látvány is, ami megfelelő vason igen kellemes élménnyel szolgál. A hangulat tehát adott, talán sosem volt még ennyire jó Pókembernek lenni, és szabadon garázdálkodni a felhőkarcolók között.

Kukacok az Almában

Bizony, bizony jól olvastátok: szabadon. Nincs ugyanis kötött játékmenet, a „történetbe” akkor kapcsolódunk be, amikor akarunk, és akkor szállunk ki belőle, mikor úri kedvünk éppen úgy hozza. Ha éppen olyanunk van, akkor tenghetünk-lenghetünk a városban, hajkurászhatjuk a véletlen számban felbukkanó apró questeket, rászállhatunk az éppen randalírozó bandákra, vagy ha nagyon vágyunk valami főgonoszra, akkor kiválaszthatunk egyet a főbb szálak közül és indulhat a kaland. Kicsit fentebb nem véletlenül került idézőjelbe a történet, hiszen konkrétan erről nem nagyon beszélhetünk. Bár akadnak kapcsolódási pontok a filmmel, a játék csak nagy vonalakban követi azt, találkozhatunk a filmben látott ellenekkel, de maga a játék további gonoszokkal (Gyík, Elektro…) is boldogít minket. Tíz nagyobb szál van, és bár ha nagyon akarjuk, tekinthetjük ezeket összekapcsolódó elemeknek, az igazság az, hogy a Spider-Man 3 teljes mértékben freestyle, nincs benne egy kifejezett fővonal. Lesz csetepaté Venommal, Homokemberrel, az új Manóval, lesz fekete ruha is, de ez valójában nem alkot központi egészet. Hogy ez baj-e, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, mi általában a jól elkülönülő fősodor mellé tesszük le a voksunkat. A különböző szálakat a város térképén lehet felcsippenteni, és egy-egy teljesített küldetést követően csekkolhatjuk, hogy hol bukkan fel egy-egy újabb megmérettetés. Ugyanezen helyen lőhetjük be a városban tevékenykedő bandákat és a különböző ügyességi feladatokat.

Pókcsípte

Mielőtt belevágnánk egy komolyabb főgonosz fonalába, mindenképpen érdemes egy kicsit edződni a város kisebb küldetésein, beszerezni a különböző kombinációkat és begyakorolni azokat. Szerencsére pókunk számos jófajta kombóval meg lett ajándékozva, így elég látványos harcokat tudunk prezentálni, akár egészen az égig püfölve az ellent. Az mondjuk kicsit frusztráló tud lenni, hogy a harc olykor totális káoszba fullad, főleg ha sokan vesznek körül, Pókunk ugrik jobbra-balra és még véletlenül sem azt kaszálja el, akit kiszemeltünk. Ezt olykor übereli a megbolonduló kamera, amely képes felvenni a létező legostobább szöget, hogy még véletlenül se láthassuk át, éppen mi a helyzet. Ettől eltekintve a csata szórakoztató, főleg ha megspékeljük a lassítással, amit megfelelő időben egy sárga ikon jelez a gonoszok feje felett. A megfelelő billentyűt (gombot a gamepadon) lenyomva az idő belassul és újabb reflexmozdulattal elhívhatjuk a speciális sorozatot, majd gyönyörködhetünk a bullet-time látványban, amint hősünk a lehető legcifrább módon küldi padlóra aktuális ellenfelét. Ez persze még nem minden, hiszen van még az adrenalin-akció is, amit tömeges verekedések során lehet előhívni, ha hősünk szintje eléri a megfelelő pontot, akkor aktiválódik a lehetőség, amit előhívva éktelen tarolás kezdődik és senki nem marad állva a közelünkben. Ha esetleg ráununk a harcra, és szimpla szórakozásra, kihívásra vágyunk, a program rengeteg minijátékot rejt (lásd a térképen), amelyek egyrészt fejlesztik a technikánkat, adogatják a bónuszokat. másrészt elég hosszú időre képesek lekötni az egyszeri játékost. Aztán itt van még a filmben hangsúlyos szerepet kapó fekete pókruha is, amit természetesen egy idő után a játékban is megszerezhetünk és magunkra ölthetünk, s a cool látványon túl kicsit rá is segít hősünkre, már ami az erejét és gyorsaságát illeti.

Filmes közeg

Ahogy azt már a korábbi adaptációkból megszokhattuk, a hangokat ezúttal is a film főbb karakterei adják a játékhoz, ám ezúttal nem leltük nagy örömünket benne, hiszen a lerendelt jelenetek szinkronja, és a játék közben be-benyögött egy-egy mondatok színvonala nem üti meg a kívánt minőséget. Fásult és meglehetősen unott szövegeket kapunk, amik elsőre talán még elmennek, de több órányi játék után már inkább idegesítőek, mintsem szórakoztatóak. Ugyanígy a felvezető mozik is csak elsőre kötik le a figyelmünket, a folytatásban már alig várjuk, hogy túllegyünk rajtuk, lévén nem nagyon sikerül túllépni a sablonokon, az egész csak fölösleges körítés, aminek vajmi keveset ad hozzá a szórakozási faktorhoz. Ebből a szempontból sokkal jobban jártunk volna, ha csak simán egy Pókember játékot kapunk, és nem a filmes marketinget erőltetik rá az egyébként önmagában is működőképes koncepcióra.

Behálózva

Összességében elmondhatjuk – ha a portolás buktatóit kihagyjuk –, hogy egy szórakoztató és hosszú távon is figyelmet érdemlő játék lett a Spider-Man 3., még ha nem is válik belőle sokat emlegetett klasszikus. A Pókember hangulat tökéletesen átjön, a hálóhintázás remek és a különböző „játékmódok” is képesek lekötni az embert, és nem csak a Pókrajongókat.