A Stick of Truth sikerén felbuzdulva nem sokat kellett várnunk az akkorra már elkerülhetetlennek látszó folytatás bejelentéséig. Valamivel több, mint fél évvel az első rész debütálása után, 2015-ben, az E3-on láthattuk először az angol szóvicc-címmel ellátott The Fractured But Whole-t (ugye ez olvasható „the fractured butthole”-nak is, ami egy, mondjuk úgy, „használat közben megsérült” ánuszra utal), méghozzá egy rövid előzetes formájában. A Ubisoft konferenciáján tiszteletét tette a sorozat két alkotója, Trey Parker és Matt Stone, akik élőben jelentették be, hogy a South Park Studios ezúttal nem az Obsidiánnal, hanem a Ubisoft San Franciscóval karöltve próbálkozik megismételni az első rész sikerét, illetve javítani annak hibáit.
A maratoni várakozást ugyanaz a csúszástenger követte, ami annak idején az elődöt is elérte. Először 2015 végére vártuk a megjelenést, ez később átcsúszott 2016 elejére, majd 2016 végére, végezetül pedig 2017 októberének közepén landolt a játék a boltok polcain. A várakozás tehát hosszú volt, azonban a folytatásért való ácsingózás csak növelte a premier iránti vágyat. Ahogy annak idején Bate és Chocho rápörgött a Stick of Truthra, úgy magam is izgalommal követtem a The Fractured But Whole körüli híreket, és epekedve vártam, hogy visszautazhassak az álmos kis coloradói városkába. Arról nem is szólva, hogy az alkoholista anyám és a fűfüggő apám is azt akarták, hogy emeljem meg a kis negyedikes hátsóm, tépjek el otthonról, és játszak a barátaimmal.
Excelsior!
Akkor jártam először South Parkban, mikor a szüleimmel odaköltöztünk. Szép, kétemeletes piros házunk a Butters családi rezidencia mellett áll, a másik oldalon pedig ott van az iskolabusz megállója. South Park városa, habár a csendes hegyek között elterülve elsőre idillinek tűnhet, rengeteg csetepatét látott már. Legutóbb éppen a mi− gyerekek − jóvoltunkból volt felbolydulás, hiszen meg kellett védenünk a Kupa Erődöt az elfektől, az ufók és Clyde által kreált náci zombik hadseregétől, ja, meg ott volt az a ramazúri Kenny hercegnővel és a kormányügynökkel, aki először magával akarta vinni őfelségét, majd rájött, hogy az univerzumot irányítani sokkal nagyobb buli lenne. Aj, mintha csak tegnap lett volna, hogy királlyá váltam, és a Nagy Varázsló a tóba hajította az Igazság Botját! Utolsó emlékem az, hogy megmondtam azoknak a gyíkoknak: lelépek, mert már nagyon hiányzik egy kiadós alvás.
Egy uralkodó azonban nem bújhat ki a felelősség alól. Egy reggel, amikor éppen a trónomon terpesztettem, üzenet érkezett az alattvalóimtól, miszerint nemesi védelmemre van szükségük. A Varázsló eltűnt, a Mórok pedig ostrom alá vették a Kupa Erődöt, ami nem különösebben izgatott volna, de mivel a muter rám szólt, hogy menjek játszani, ezért kimentem megmenteni a helyzetet. Miután elbántam a Mórokkal, megjelent egy fura, idegen szerzet, aki magára Mosómedveként hivatkozott, és azt állította, hogy a jövőből jött. Valójában csak Cartman gondolta úgy, hogy mostantól szuperhősöst játszunk lovagos-királyos helyett, ami nekem kifejezetten kapóra jött, hiszen, ha magunk mögött hagyjuk a középkort, akkor végre felfedhetem valódi énemet. Köztünk szólva annak ellenére, hogy mindenki csak „az új srácként” hivatkozik rám, a szívem mélyén más lakozik.
A terv a következő volt: megalapítjuk a saját 100 millió dolláros szuperhős franchise-unkat, ehhez pedig tőkére van szükségünk. Mivel mindannyian önálló jövedelem nélküli negyedikesek vagyunk, és Mr. Mackey szerint „lopni rossz dolog, értem?”, ezért Mosómedve kitalálta, hogy keressük meg azt az öreg és dagi cicát, akiért a gazdija 100 dollár jutalmat ígért a nyomravezetőnek. Kezdésnek nem rossz. Scrambles felkutatása mellett azonban számos nehezítő körülménnyel is számolnunk kellett. Káosz Professzor minionjai, a Mazsola lányok és – jaj, még a nevüket is félek leírni! – a hatodikosok is az utunkat állták. De ők semmik az áruló Freedom Palshez képest, akik a mi csapatunkból, a Mosómedve és Társaiból váltak ki, mert nem tetszett nekik a franchise-terv. Hiába, nem kaphat mindenki önálló Netflix-sorozatot...
Eleinte nem akartak beengedni a csapatba játszani, mert a szuperhősös imázsba nem passzolt bele a királyi szerelésem, megfelelő arculatom sem volt, anélkül pedig nem lehet kitölteni a karakterlapot, és a Coonstagramra sem regisztráltam még. Szerencsére Mosómedve segítségével meglett a tragikus eredettörténetem, és innentől már ment minden, mint a karikacsapás.
Helyreigazítás
A Fractured But Whole pontosan olyan időgyilkos, mint a sorozat első része, ami részben annak köszönhető, hogy a Stick of Truthhoz képest csupán kevés, ám lényeges újításokon esett át. A térkép érthető okokból a régi maradt (elvégre ugyanabban a városban járunk), ezért a felfedezés is hasonlóan működik, mint az első részben. Valós időben, a vadonban vagy az utcákon sétálva, épületekbe belépve, illetve azokra felrepülve kell kutatnunk kincsesládák, hátizsákok, szemetesládák és aranyszínű fogantyúk után. Ha a loot ösztönünk megfelelően működik, akkor kismillió féle-fajta holmit gyűjthetünk össze, amik között lesznek azonnal használható mütyürök (potik, ruhadarabok, leletek stb.) valamint olyan kacatok, melyek később lesznek nyereségesek. A jobbra-balra szétszórt tárgyak felhasználásával kraftolhatunk magunknak mindenféle földi jót, kezdve az egyszerű gyógyfőzetektől, a közepesen nehéz öltözékeken át, egészen a komplexebb leletekig (Artifact). Mesterünk, a csodálatos Morgan Freeman fogja majd a kezünket, és tanítja meg nekünk az elemek összebarkácsolásának csínját-bínját.
De ha már szó esett a leletekről, beszéljünk róluk egy kicsit! Ezek a tárgyak voltaképpen az előző rész rúnáit váltották fel. Most azonban nem a fegyvereink, illetve a ruhadarabjaink kiegészítőiként vannak jelen, hanem a történet szerint a DNS-ünkbe beleültetve adnak különféle boostokat, nekünk, illetve a társainknak, valamint növelik az erőnket. Leleteket missziók teljesítésével, a terepen való keresgéléssel és barkácsolással gyűjthetünk, illetve a használatukhoz szükséges újabb foglalatokat a karakterünk szintjének növelésével oldhatunk fel. A szintezés tapasztalati pontok (XP) gyűjtésével történik, tehát ütközetek megnyerésével, valamint küldetések és kihívások teljesítése útján. Ráadásul minél többet barkácsolunk a játékbéli mobilunk applikációján keresztül, annál magasabb lesz a kraftolási szintünk, és ezáltal több pontot kapunk.
A telefonunk és az arra telepített appok a játékon belüli menüként szolgálnak. Itt találjuk meg a karakterünk adatlapját, melyen követhetjük a fejlődését; ide helyezhetjük el a megszerzett leleteket; innét érhetjük el a tárgylistát, a már említett kraftolást, változtathatjuk meg a csapatunk felállását, a kinézetünket és a képességeinket, valamint nyithatjuk meg a térképet. Utóbbira azért is nagy szükség van, mert a letisztult interfészen nem maradt hely a navigációra szolgáló mini-mapnek, ellenben a csaknem egyforma házak között barangolva könnyű lesz eltévednünk, még úgy is, hogy csak három utca van a városban. Az eligazodást az is lényegesen megnehezíti, hogy a játék elejétől csak fokozatosan nyílnak meg a területek, és a legtöbbször rejtett zugokon kell átvágnunk a célunk elérése érdekében. Szerencsére a térképen fel vannak tűntetve azok a pontok, amelyek úttorlasz miatt nem megközelíthetők, így a rendszeres nézegetése mellett nem fogjuk annyiszor a fejünket vakargatni, mintha vakon vágnánk neki a felfedezésnek.
Gyöngyhajú lány
Amikor megjelent a Stick of Truth, sok támadás érte a fejlesztőket, amiért a játékos csakis fiú karaktert irányíthatott a teljes végigjátszás alatt. Habár lányos parókákkal és feminin ruhadarabokkal nőiesebbé tehettük az „új srácot”, a környezetünkben mindenki hímnemben hivatkozott ránk, és a szüleink is a fiukként neveztek meg bennünket; ergo az egész maskarásdi csupán illúzió volt, ami a dialógusok leforgása alatt hamar elszállt. Azonban, ahogy azt PC Igazgatótól megtanultuk, a hímuralom nem éppen politikailag korrekt magatartás, és ezért egyenlíteni kell az esélyeken. Annak ellenére, hogy a Fractured But Whole az első részből hozott mentésünk egyeneságú folytatása, a karakterünk nem „vihető tovább” a kifejezés megszokott értelmében. A játék elején a semmiből építjük újra saját hősünket, és itt azonnal feltűnhet a turpisság: a nemünk megadása ugyan kimaradt, de lányosabb kinézet megteremtésére azonnal lehetőségünk van. Azonban már az első átvezető megtekintése során ráeszmélhetünk, hogy ismét ugyanabba a csapdába estünk bele, mint a Stick of Truth esetében: névlegesen a játékos karakterére való hímnemben történő hivatkozásba.
Csupán később, nagyjából egy órával a kezdés után kapjuk meg a lehetőséget arra, hogy elmenjünk az iskolapszichológushoz, aki a nemiségünket érintő kérdéseket feltéve faggat ki bennünket. A „vizsgálat” nagyon alapos és mélységekbe menő, ami főleg azért lehetett fontos a készítőknek, mert a tévésorozat legutóbbi évadjai főként politikai és mindennapos szociális problémákkal foglalkoztak, és ezt a fejlesztők is szerették volna átültetni a játékba. Az eredmény pedig South Park-osan őrültre sikeredett. Nem elég, hogy végre női karaktert is irányíthatunk, de a padlóig nyomva a pedált, felszállhatunk a fellegekig, és kreálhatunk egy szerecsen indiánt, aki Szlovákiából emigrált az USA-ba, hogy csak egy példával éljek.
A dolog pikantériája, hogy az alapértelmezett fiúról nemet váltva Mr. Mackey elsőízben nem hisz nekünk, és a szüleinktől kér megerősítést telefonon, később pedig helyenként a párbeszédek is módosulnak. Ilyen szembetűnő változást hoz például az E3-on demózott sztriptízklubos jelenet, ahol Diabétesz Kapitány felhívja az öltáncot kérő urak figyelmét arra, hogy a mellette álló társa nem csupán kisgyerek, de lány is, ezzel sokkal sötétebb tónust adva a soron következő komédiának. A gender és etnikum körüli ribillió pedig nem csupán társadalmi kommentárt takar, de a történetet is előrelendíti, hiszen karakterünk ezúton kapja meg az eredettörténetét, amely ez esetben kiemelten fontos, hisz mégiscsak szuperhősös-képregényes videojátékról beszélünk. Ugyanakkor a társadalomkritikai hátszél a sorozat utóbbi évadjainak irányából fújva egy kevésbé gusztustalan és szélsőséges játékot eredményez, így bár kalandjaink során kijut a tipikusan South Parkra jellemző humorból (hogy mást ne mondjak, a játék elején rögtön pedofil papok kezdik zaklatni az új srácot, izé, csajt), a The Stick of Truthra jellemző abszurd helyzetekre ezúttal nem számíthatunk. Van helyettük bőrszín alapján működő nehézség: fehér gyerekként könnyű dolgunk lesz South Parkban, ám sötétebb bőrszínnel, ne adj’ Isten feketeként már szuperhős legyél a talpadon, ha minden helyzetet meg akarsz úszni.
A végtelenbe és tovább
A kinézeted és a nemiség azonban nem befolyásolja a Fractured But Whole szívét-lelkét, vagyis a harcrendszert. Mivel az elődöt készítő Obsidian Entertainment leadta projektet, a Ubsoft San Francisco vette át a fejlesztéssel járó terhet, ők pedig úgy látták jónak, ha nem kukázzák a korábban lefektetett alapokat, hanem javítanak a recepten. A klasszikus, főként D&D-hez és japán szerepjátékokhoz köthető körökre osztott stratégiai harcrendszer megmaradt, viszont kiegészült egy grid-szisztémával. Voltaképpen minden résztvevő egy sakktáblán mozog, ahol alaposan át kell gondolnod, hogy miként helyezkedsz. A képességek egyenes hatósugár helyett egy megadott mintázatban aktiválódnak és idomulnak a szereplők karakterosztályához. Ennek eredményeként egy pusztakezes harcosnak karnyújtásnyi távolságra kell lennie az ellentől támadásainak kivitelezéshez, míg egy szanitéc vagy távolsági hős akár a pálya közepéről is demonstrálhatja az erejét. A csapatunkhoz legfeljebb három barátunk csatlakozhat (a felállást a mobilunkon keresztül változtathatjuk meg), akik mind 3-3 képességgel és egy Ultimate skillel rendelkeznek. Ezt a legvégső támadást – röviden ultit – akkor süthetjük el, ha képernyő tetején lévő csík megtelik.
A mi kis hősünk azonban különlegesebb a többieknél. Összesen 10 kaszt közül szemezgetve válogathatunk kedvünk szerint, melyeket a sztori előrehaladtával keverhetünk, és akár négyféle szuperhős képességeiből állíthatjuk össze a saját karakterünk skillsetjét. Ezt ráadásul – ismét csak a telefonunkat használva – korlátlan mennyiségben, kedvünkre módosíthatjuk. A legfontosabb egyedi képességünk azonban kétségkívül a szellentésünkkel történő időmanipuláció lesz. A kozmikus erőket tartalmazó eregetés megállíthatja az idő homokóráját, ezzel pedig logikai feladványokat oldhatunk meg, illetve az ütközetek során rákényszeríthetjük az ellenfelet, hogy kihagyjon egy kört – ez a főgonoszok ellen vívott csatákban különösen jól jön. Az új rendszer bevezetésével persze törölve lett pár, az első részben megszokott funkció. Például egy körben választanunk kell, hogy képességet vagy tárgyat használunk, illetve nincs mana-sáv sem, tehát csak az életerőnkre kell odafigyelnünk. Szóval amíg a harcot voltaképpen taktikusabbá tették a ubisoftos fejlesztők, addig a tárgymenedzsmentet erősen megnyirbálták, ami így dinamikusabb, de mégis könnyen elunható csatározást hozott magával. A szürkeségbe a fel-feltűnő egyedi bossharcok hoznak színt, ami el is kél a játéknak, hiszen nem akarjuk, hogy a 15-20 órás kaland idejekorán elfásuljon. Igen, ez picit kevesebb, mint az első rész esetében volt, de az egész sztori lineárisabb, egyszerűbb lett, nyilván azért, hogy követhetőbb legyen, és ne essen szét a felénél – mi tagadás, ezen a téren nincs miért keseregni, valóban kerek egész lett a Fractured But Whole.
Nagy hurrá
A Fractured But Whole – pont úgy, ahogy az elődje – telis-tele a sorozatra jellemző humorral – és sajnos legalább ugyanannyi buggal is számolnunk kell. A tesztelés során előfordult, hogy habár a háttérben futott a program, képet nem adott; ilyenkor csak a fájlok integritásának ellenőrzése segített, de megesett, hogy beakadt az átvezető animáció, illetve nem tudtam sem mozogni, sem támadni a saját karakteremmel. Szerencsére az utóbbi két incidens könnyen orvosolható egy korábbi mentés vagy a legutóbbi ellenőrzőpont betöltésével. További fájó pont viszont a bevezetőben említett letölthető tartalmakat és szezonbérletet érintő hajcihő, amiről bővebben olvashattok a mellékelt szövegdobozban – legyen elég annyi, hogy itt-ott érezhető: a fejlesztők kinyestek bizonyos részeket a játékból, emiatt pedig igencsak áll a bál a különböző fórumokon.
Mindezek mellett a The Fractured But Whole mind grafikailag, mind történetileg a helyén van, nemcsak a közkedvelt első részt, hanem az egész franchise-t nézve is. Sok aspektusában javult az elődhöz képest, és ahogy az a sorozatra jellemző, a korábbi hibákat sem söpörték a szőnyeg alá, inkább viccet csináltak belőlük, ezzel is mutatva, hogy a készítők tudnak önmagukon nevetni.
