Sonic, a világ leggyorsabb sündisznója már huszonhat éve része a játékosok mindennapjainak. Ez nem kevés idő, közel három évtized, így valahol megértem a SEGA kiadót, amiért igyekeznek az egyik legértékesebb portékájukat frissen tartani, és rendre kísérleteznek vele. Ugyanakkor azt már nehezebben dolgozom fel, hogy megannyi csúfos bukta után miért nem jöttek még rá, hogy valami komoly gond van a „gépezetükkel”. Pedig még követendő példa is lenne, hiszen a Nintendo Mariója még Sonicnál is régebb óta köztünk van, ám a piros sapkás karakterért felelős fejlesztőcsapatok valahogy mindig megoldják, hogy olyan alkotásokat tegyenek le az asztalra, amik szimplán jók, de nagyon sokszor az év legjobbjai közé tartoznak – mint például idén a Super Mario Odyssey. Emlékszik bárki, hogy Sonic-játék mikor került utoljára közel ahhoz, hogy az év játéka lehessen? Én sajnos nem, és az a rossz hírem van, hogy ez a „veszély” a frissen megjelent Sonic Forcest sem fenyegeti. Azt persze nem állítom, hogy a legújabb sünis kaland rossz lenne, sokkal inkább arról van szó, hogy ebben a formájában teljesen felejthető, éppen ezért felesleges.
KELL EGY CSAPAT
Először volt Sonic, aztán jött Tails, Knuckles, Shadow, Metal Sonic, Chaos és még sorolhatnánk, ember legyen a talpán, aki fejben tudja tartani azt a rengeteg barátságos és ellenséges szereplőt, akiket a SEGA az elmúlt évtizedekben felböfögött magából. Amennyiben valaki nem híve ennek a kibővített univerzumnak, az máris jobb, ha visszakanyarodik a klasszikus részeket újramixelő Sonic Mania felé, ugyanis a Sonic Forces lenyomja a torkunkon szinte az összes karaktert, méghozzá egy meglehetősen erőltetett, ugyanakkor fájdalmasan foghíjas és összecsapott történet keretében. A katyvaszt ezúttal is Doctor Eggman kevergeti, aki megannyi vereség után végre előáll egy olyan teremtménnyel, Infinite-tel, aki képes pillanatok alatt a porba küldeni szeretett főhősünket. Ez nagyjából a játék hatodik percében meg is történik, a tizedikben pedig már azt látjuk, hogy a Eggman leigázta az egész bolygót, a kék süni barátai pedig azon tipródnak, hogy miképp tudnának gátat szabni a megállíthatatlannak tűnő inváziónak.
Ekkor lépünk mi a képbe, a bolygó utolsó reménységeként: megalkothatjuk a saját karakterünket, akivel aztán nekiállhatunk Sonic és az egész világ megmentésének. Habár azzal tisztában vagyok, hogy manapság egy videojátékban nélkülözhetetlen a testreszabhatóság, a megnyitható cuccok és a fejlődés, de emellett abban is biztos vagyok, hogy a Sonic-rajongók a kék sündisznóval akarnak játszani, nem valami nevenincs karakterrel, akit nekünk kell összerakni. Sajnos a fejlesztők és a SEGA ezt másképp látták, így egy meglehetősen szegényes szerkesztőben hét különböző „osztály” (medve, madár, macska, kutya, sün, nyúl, róka) közül választva készíthetünk saját karaktert, olyan részletek beállításával, mint a bundánk, a szemek és a fülek, később pedig mindenféle cuccokat (sapka, szemüveg, cipő, kesztyű stb.) és fegyvereket (!!!) aggathatunk magunkra, arról nem is beszélve, hogy minden fajnak van különleges képessége, ami némi bónuszt biztosít a pályák teljesítése közben.
Mielőtt persze mindenki a szívéhez kapna, gyorsan elárulom, hogy a ránk váró, harmincnál is több pályán nemcsak a saját kreálmányunkat kell irányítani, de számos alkalommal lesz lehetőségünk Sonic terelgetésére is. A magam részéről persze sokkal jobban örültem volna, ha a lényünk teljesen kimarad a játékból, ugyanis hiába szöszölünk vele, a pályákon hasítva szinte semmi nem látszik a lényen eszközölt változtatásainkból, arról nem is beszélve, hogy a szakaszok teljesítése után járó sokszor feleslegesen extrém kiegészítők sem hoztak lázba. Ez persze abból fakadhat, hogy a Sonic Forces egyáltalán nem a veteránokat akarja megszólítani, hanem egy új, vélhetőleg fiatalabb közönséget. Hogy ezt vajon mekkora sikerrel teszi, arról mondjuk fogalmam sincs…
MINT A VILLÁM
Ami a játékmenetet illeti, az alapvetően elfogadható, hiszen kapunk klasszikus 2D-s terepeket, átmenetet a 2D és a 3D között, illetve olyan szakaszokat, ahol nem oldalról látjuk a hőseinket, hanem a hátuk mögül, teljesen 3D-ben. A cél most is az, hogy minél gyorsabban jussunk el a pálya elejéről a végére, méghozzá a lehető legtöbb gyűrű begyűjtésével. A futkározás mellett ugyanakkor most is lesznek főellenfeles finálék, amikor jól elkülönülő fázisokon keresztül, a logikát kiismerve kell ügyesen pattogva legyőznünk a rosszfiúkat.
A jól bevált formula alapvetően most is működik, a majdhogynem követhetetlen száguldás még mindig igazi élmény, főleg a hagyományos 2D-s terepeken, bár azt hozzá kell tennem, hogy a klasszikus ugrálós támadás helyett bevethető fegyverek nekem egyáltalán nem nyerték el a tetszésemet. A lángszóróként funkcionáló ágyúk egész egyszerűen nem egy Sonic-játékba valók, és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Szerencsére használni nem kötelező őket, így jelentősen nem rontják az élményt, ellenben a nehézséggel, ami Normal fokozaton például úgy lett belőve, hogy tényleg rettentő bénának kell lenni ahhoz, hogy ne teljesítsünk egy-egy pályát már elsőre. És nemcsak ezzel van a gond, de azzal is, hogy hiába kapunk 30-nál is több szakaszt, ezek fejenként nagyjából ötpercnyi játékot biztosítanak, ami azt jelenti, hogy a Sonic Forces kipörgetése még az igénytelen átvezető animációkkal együtt sem tart úgy öt óránál tovább. Persze az, hogy az összes szakaszt S-értékeléssel fejezzük be, jóval több időt igényel, de ez még így is meglehetősen karcsú eredmény, és ezen az sem segít, hogy a pályákon akár másoktól kölcsönzött lényekkel is végigsöpörhetünk.
EGYNEK ELMEGY?
Ahogy korábban is említettem, a Sonic Forces nem egy rossz játék, ugyanakkor jónak sem nevezhető, leginkább ízetlen közepes. A hatalmas újításként bevezetett karakterkészítés megvalósítása az ötlettelen és a gagyi határát súrolja, ráadásul a pályákon hasítva elvész a lényeg, hiszen, ha kínkeservesen össze is hozunk egy jól kinéző, tényleg egyedi figurát, annak csak a menüben örülhetünk. A játék értékét pont azok a klasszikus elemek adják, amik egyébként jobbára el vannak nyomva, a nosztalgiát biztosító klasszikus részek, illetve a tény, hogy ismét Sonicot irányíthatjuk. Pozitívum továbbá, hogy a ránk váró pályák meglehetősen látványosak és tényleg változatosak, illetve a kidolgozásra sem lehet panasz. Mindezen viszont sokat ront a Sonic-mércével mérve is nevetséges történet, illetve az, hogy az egyes szakaszok teljesítése közben igénytelen, huszadrangú popzene karistolja végig a hallójáratainkat.
A SEGA és Sonic Team megint próbálkoztak, de a végeredmény inkább csalódás, mintsem olyasmi, aminek tiszta szívvel örülni lehet. Igazából fogalmam sincs, hogy a fiatalabb, friss közönségnek mit nyújt ez a játék, de veteránként azt tudom mondani a hasonszőrű játkosoknak, hogy senki nem veszít semmit, ha nem foglalkozik ezzel az epizóddal. Helyette érdemes inkább a Sonic Maniával foglalkozni, ami ugyan szintén nem eredeti, de hangulat és játékmenet terén legalább azt nyújtja, amit az ember húsz év ismeretség után egy Sonic-játéktól elvár.
