A Sonic Colours (ámerikánus nyelvterületen csak simán Sonic Colors) eredetileg 2010-ben jelent meg Nintendo DS és Wii konzolokra, a Sega immáron „harmadik ikszet” taposó kabalájának neves évfordulója alkalmából kapott egy felújítást. De nem csak a Nintendo Switch konzolon, hanem emellett PC, Playstation 4 és Xbox One rendszereken is elérhető lett a játék, természetesen némi ráncfelvarrás után. Felteszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy Nintendo DS és Wii híján most először találkozom ezzel a Sonic-játékkal, utoljára a huszadik évfordulóra készült Sonic Generations-höz volt szerencsém. Az egy elég komoly, ténylegesen generációkon átívelő, masszív felújításon átesett pályaválogatás, ami még régebbi emlékeket elevenít fel. Ehhez képest a Sonic Colours Ultimate csupán egyetlen játékot pofoz ki teljes egészében, magasabb képfrissítéssel, felbontással, hanganyaggal – és még néhány olyan aprósággal, mint a megnyitható kozmetikai elemek. A most már nagyobb közönséghez eljutó játék pedig megállja a helyét úgy is, mint évfordulós kiadás – bár el tudtunk volna képzelni kicsit többet is a biztonsági megoldásnál.
Süntelen száguldás
Aki legalább egy Sonic játékkal játszott, annak nem kell bemutatni dr. Eggman-t, az állandó fő-fő-főcsúnyát, aki ezúttal is gonoszságon töri a fejét. Most egy idegen fajt, a Wispeket hajtotta rabigába, hogy az energiájuk felhasználásával újfent megpróbáljon mindent és mindenkit uralma alá hajtani. Persze a tervbe ismét hiba csúszik, mert Sonic oda megy ahol a baj (vagyis inkább Eggman) felüti a fejét, mostanra gyakorlatilag állandó társával, Tails-szel egyetemben.
A Sonic Colours nevéhez hűen nagyon színes és nagyon csecse, a nagy szájtátás közben csak azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is látok és hogy valójában mi is történik most. Az akció a helyenként már-már giccs határát súroló díszletek színes kavalkádjának gyors váltakozása miatt olykor nehezen követhető, de talán az oldalnézetről hátsó- és egyéb kameraállásokra való váratlan váltás még inkább meg tudja kavarni az embert. Persze ez csak először probléma, a pályának másodjára-harmadjára nekifutva már tudni fogjuk, hogy mi következik, és hogy hol hagytunk ki egy mellékutat, kerülőt, vagy rejtettebb szakaszt. És bár elsősorban a jobb pontszám miatt fogunk visszatérni a régebbi pályákra, erre a későbbiek abszolválása után is célszerű lesz sort keríteni, ugyanis egyes kitérőket csak megfelelő képesség birtokában érhetünk el, amiket később szerzünk meg.
Ezeket pedig a központi vidámparkhoz szó szerint hozzáláncolt öt bolygón fogjuk meglelni, mindegyiket más szín jelöli. Narancssárga rakétaként elképesztő magasságokba lőhetjük ki magunkat, míg a sárga wisp segítségével a föld alá fúrhatunk és rejtett üregeket, rejtett mellékutakat találhatunk. Lézer-formában cikázhatunk és elektromos vezetékekbe is beléphetünk, a rózsaszín tüskékkel akár plafonon is fennmaradunk, míg a kék kockával bizonyos platformok megszilárdulnak, ezáltal korábban elérhetetlen helyekre juthatunk el. A halványzöld szellemformában sebezhetetlenek leszünk és szabadon repülhetünk, míg a lila idegenek erejével bármit felfalhatunk, ami az utunkba kerül. Ezek a képességek nagyon jól illeszkednek a játék gyors, néhol eszeveszett tempójába, mely hol oldalnézetben, hol három dimenzióban, hol pedig „on-rail” szekciókban teszi próbára reflexeinket és ügyességünket.
Amikor viszont nem a sebességről van szó, hajtépősen kimért és mellesleg lehetetlenül pontatlan az ugrándozás. A duplaugrás második lépcsőfoka erőtlen, visszajelzést alig kapunk róla, plusz Sonic nagyon könnyen lendületbe jön, ami miatt sokkal nehezebb őt precízen irányítani. Néha úgy kell küzdenünk a lehetetlen fizika ellen, mint (sün)malacnak a jégen, ezen pedig néha a perspektíva miatt szélesebbnek tűnő platformok sem segítenek. Nem lehetetlen megszokni, de nem tagadom, voltak szakaszok, ahol az egészet a pokolnál is cifrább helyekre kívántam.
Kockázatmentesün
Nehéz felmérni, hogy Nintendo DS/Wii rendszerekről mennyi munkát is jelent azokhoz képest idegen és jóval modernebb eszközökre átportolni egy játékot, de mint látjuk, nem lehetetlen, sőt. Az átvezetők kivételével sikerült is teljesen felkészíteni a játékot modern rendszerekre és a magas felbontásra, a tesztágyként szolgáló Playstation 5 konzolon reccenésmentesen futott, a töltési idők minimálisak voltak. Technikailag nem tudunk komolyabban belekötni a port minőségébe, de ezzel esélyesen most kivételesen a szerencsések közé tartozom.
Tartalmilag szintén kifogástalan, bár ez nem a felújításnak köszönhető. Az újonnan hozzáadott érték nagyjából a nullához konvergál, a gyűjtögethető kozmetikai elemek is csak a tisztesség kedvéért kerültek bele. A kihívás és az újrajátszhatósági faktor egy platformerhez képest kiemelkedően magas, de aki csak egy könnyed végigrohanásra vágyik, az is megtalálhatja a számítását, hiszen egy-egy pálya nagyon ritkán emelkedik öt perc fölé. Aztán ott a kooperatív pályákat rejtő bolygó, a megannyi gyűjthető csillag, korong, miegymás, tényleg megtömték mindennel, amivel csak lehet.
Egyértelmű, hogy miért éppen a Sonic Colours-t választotta a Sega évfordulós játéknak: eredetileg relatíve szűk közönséghez jutott el, tehát nem csak nosztalgiaértéke van; egy új játékhoz képest minimális befektetéssel ki lehetett pofozni, ezzel csökkentve a kockázatot; ami mellesleg eleve nem volt túl magas, hiszen annak idején elég jó fogadtatásban részesült a játék. És végeredményben én sem tudok rá túl sok rosszat mondani, mert a Sonic Colours még mindig egy jó Sonic játék, de az önbizalom- és amfetamintúladagolásban szenvedő kék sündisznó a biztonsági pályánál többet érdemelt volna erre a neves alkalomra.
