Ha leszáll az éj
2500-at írunk. A Nap haldoklik. Az emberiség elhagyta az anyabolygót, és most kolóniákban él a naprendszerben szétszóródva. A remény egy utolsó küldetésben van, amelynek célja, hogy egy élhető, új planétát találjon, mielőtt túl késő lenne. Az idő azonban a reményt félelemmé, a fényt sötétséggé változtatja, és az emberek bizonytalanságukban egy olyan vallás felé fordulnak, amely örömmel várja az utolsó napnyugtát.
E történet sokakat emlékeztethet egy nagy sikerű tévészériára, méghozzá a Battlestar Galacticára. Ez nem véletlen, mivel az alkotók sokat merítettek a mára már szinte legendává vált sorozatból. Az űrhajók kinézete, az epikus űrcsaták, amiket egy-egy apró vadászgép belsejéből döntünk el, de még a főszereplő jelleme és karaktere is mind-mind emlékeket ébreszthet a széria rajongói számára.
A névtelenség kötelez
Főhősünk egy névtelen, katonai múlttal rendelkező őrnagy, aki az első, amolyan oktatójellegű küldetés során parancsnoki rangot kap. A további információkat homály fedi, így ez a Parancsnok innentől névként is funkcionál. (Szerencsére a többi szereplőnél a fejlesztők nem voltak annyira szőrös szívűek, hogy ne kereszteljék el őket.) Noha egy kicsit sajnáltam, hogy nincs neve az általunk irányított figurának, de talán a készítők így szerették volna elérni azt, hogy erősebben fókuszáljunk a játékra.
A kérdés tehát adott: miért akarták a fejlesztők a főhős elé helyezni a játék szinte minden elemét? Egyszerű a válasz: szerették volna visszahozni azoknak az űrcsatáknak az élményét, azt a hangulatot, amit a régebbi játékosok a Tie Fighterben vagy a Freespace-ben már átélhettek -- és ez végső soron félig-meddig sikerült is nekik. Bár az epikus csatákat csak a játék vége felé élvezhetjük, mindenképpen pozitívumként kell megemlíteni a játékélményt.
Lőni, vagy nem lőni, az itt a kérdés
A kampány nyolc küldetésből áll, melyek során eldől, hogy az emberiséget megmenti-e a UCS (United Colonies of Sol) hős parancsnoka, vagy az Aric vezette CoD (Children of Dawn) buzgó hívei elérik, hogy a világ ne élhesse meg a harmadik ezredfordulót. A küldetések alatt megküzdhetünk az egészen apró vadászoktól kezdve az óriási, fregatt típusú hajókig bezárólag számos űrjárművel. Emellett sokszor kell megmentenünk egy-egy kolónia lakosságát, miközben az evakuációhoz biztosítjuk a védelmet.
A küldetésekért pontokat kapunk (ezek mennyiségét megduplázhatunk, ha a bónuszmegbízatást is teljesítjük, ám ez eleinte szinte lehetetlen), melyeket később a hajónk fejlesztésére költhetünk -- de ezért meg kell küzdenünk. A játék ugyanis szerintem meglehetősen nehéz, főleg annak, aki még nem játszott a műfaj korábbi képviselőivel. A végigjátszás amúgy mintegy öt órát emészt fel, legalábbis, ha a főszálra koncentrálunk; aki szeretné a száz százalékot elérni, az nyugodtan számolhat ennek a duplájával.
Nap, hold, csillagok
A mai, modern világban rengeteg kiváló minőségű felvétel jelenik meg különböző galaxisokról és bolygókról, és az már az első küldetés során észrevehető, hogy ezen a téren a SOL Exodusnak sem kell szégyenkeznie -- látszik, hogy a fejlesztők nem sajnálták az időt arra, hogy a környezetet kidolgozzák. Noha az űr sötét és olykor kietlen, a látvány mégis magával ragadó. A grafika ráadásul nemcsak a bolygók, hanem az űrhajók esetében is a pozitív oldalra billenti a mérleget -- ám sajnos a másik serpenyőbe is került valami, mégpedig a robbanások, amelyek bánatomra teljesen egyformák. Ez eleinte még nem annyira zavaró, de amikor már a századik vadászt sütjük ropogósra, nem tudunk elmenni mellette szó nélkül.
Mindent összevetve a grafikára nem lehet panasz, és az irányítással sincs semmi gond, azt leszámítva, hogy számomra egy kicsit szokatlan volt, hogy az egérgörgővel tudunk gyorsulni -- természetesen ezt át lehet állítani. És ha már a pozitívumoknál tartunk, idevehetjük az automata célzórendszert is, amely harc közben mindig kijelöli a hozzánk legközelebb lévő és számunkra legkönnyebben levadászható ellenséget, ami mindenképp megkönnyíti egy kicsit az életünket. És bár eddig leginkább dicsértem a játékot, sok más címhez hasonlóan ez sem lett tökéletes -- sőt...
A Hold sötét oldala
A Kepler 22b
A NASA 600 fényévre a Földtől lakható bolygóra bukkant. 2011-ben bizonyítást nyert, hogy a Kepler-22b kódjelű bolygó létezik. Ha van felszíne, akkor az körülbelül 22 Celsius-fokos lehet, emellett a mérete a Föld 2,4-szerese és 290 nap alatt járja be egy Naphoz hasonló csillag körüli orbitális pályáját. Így ha valamiért nekünk is el kell hagynunk bolygónkat, akkor már létezik alternatíva -- de reméljük, hogy az emberiség észhez tér, mielőtt túl késő lenne...
Ennél is nagyobb baj, hogy a játék egy idő után nagyon monotonná válik, amit a gondosan kidolgozott grafika sem tud feledtetni velünk. Sőt, nemcsak hogy monoton, de nagyon repetitív is: a küldetésekben semmi változatosság nincs, ráadásul ahogy említettem, ezek elég nehezek is. Mindezt még egy probléma tetézi: a legtöbb misszió igencsak hosszúra sikeredett, amivel alapból nem is lenne probléma, de sajnos nincs a küldetések közben mentés, és bizony nagyon bosszantó, amikor újra és újra szembe kell nézni Aric buzgó követőivel.
Amiről még mindenképpen beszélnem kell -- és sajna ez is a negatívumok sorát gyarapítja --, az a többjátékos mód hiánya. Ez a játék is szinte kiált érte, mindhiába. Igaz, a fejlesztők elismerték, hogy nagyon jó lett volna a multi, de hát csapatuk kicsi, és inkább az egyjátékos rész csiszolására fordították az energiájukat, mintsem hogy kiadjanak egy olyan többjátékos módot, amire még ők sem lennének büszkék. Ezt meg lehet érteni, de valahol legbelül mégis fáj az ember szíve, hogy ez így alakult.
A Nap valahol mindig felkel
Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek, mondta Armstrong. A SOL Exodus is egy kis lépés abba az irányba, hogy az ilyen stílusú játékok újra visszakapják régi fényüket. Mindenképpen pozitív csalódás volt a játék számomra, és remélem, hogy a Seamless Entertainment fejlesztői tanulnak a hibákból, és a következő játékukban vagy játékaikban felhasználják az újonnan szerzett tapasztalatokat.
