Az ötlet elsőre merésznek tűnt – pont ettől vált érdekessé számomra –: egy napjainkból kiszabadult szőke tini leányt egy Monkey Island hangulatú, kalózoktól hemzsegő világba belevágni. Jelzem, nem is egy rossz idea! Rengeteg nosztalgikus rezgést ébresztett bennem a So Blonde hőn szeretett kalandjátékomból: a helyszínek, azok hangulata, de még a zene is emlékeztetett a LucasArts egykori sikerkalandjára. Ám úgy gondolom, a jótól nem szégyen tanulni, és ha a nagy öregek ötletei mellé saját kreativitást is csatolunk, akkor olyan jópofa alkotások születhetnek, mint jelen cikkünk alanya.
Mostanában kevés jó kalandjátékkal találkoztam, ahhoz képest, hogy egykoron a silány munkákkal volt ugyanez a helyzet. Mára a játékfejlesztés minden szelete átszellemült, így meg kell becsülni az efféle kreatív darabokat, mert nincs sok belőlük. Szerencsére Sunny Blonde kalandja nem állt rá a futószalagra, az átlagnál tovább sminkelték a bűbájos szemeit, rajzolták alá az ötletes pályaelemeket, mi több, stílusos zenét komponáltak neki, s ezen elemek elegye tökéletes táptalajként szolgált a kellemes hangulat megteremtéséhez. A sztori kezdete és a nyitó animáció elég blőd – nem is részletezném -, a lényeg, hogy a főszereplő Sunny, aki nem mellesleg egy 17 éves elkényeztetett gazdag csitri, lepottyan egy luxushajóról, és mire felébred egy rejtelmes lakatlan szigeten találja magát – mintha visszament volna az időben, a kalózok korába.
Sunny sokáig nem érti a helyzetet – igen, kicsit nehézkes a felfogása –, nem tud napirendre térni afölött, hogy nincs térerő a szigeten, aztán kiborul, amikor az egyik bennszülött kissráctól megkérdezi, hogy merre van egy telefonfülke, mire az bágyadt arccal, kerek szemekkel kérdez vissza: „He…?”. A játék csak úgy hemzseg a poénoktól, persze akadnak köztük kissé erőltetettek is, ám összességében tényleg jókat lehet mulatni a párbeszédeken. Ezek után mivel lehetne még igazán kedvére tenni a pixelvadász kalandoroknak: egy raklapnyi easter eggel, utalással innen-onnan – szerencsére nem voltak restek a fiúk és gazdagon elláttak bennünket felfedeznivalóval. Sunny jó tinédzserhez méltón sorozatfüggő (és szerencsére az igazán jó szériákat is ismeri), ebből fakadóan például azonnal felismeri a csatornafedélre vésett számokat a dzsungel közepén.
A sztoritól túlzottan nem ájultam el, egy átlagos tündérmese, háromféle befejezési lehetőséggel, de úgy vélem nem ez lett a játék erőssége – ettől függetlenül rossznak semmiképp nem bélyegezném. Amit viszont mindenképpen ki kell emelni, az a terepgrafikák csodás kidolgozása, a sokszínű szereplőgárda, és a hozzájuk tartozó zseniális szinkronhangok – többek között. Természetesen a sok humor és utalás is mind-mind előnyére válik a játéknak, a helyszínek is kellően sokoldalúak és változatosak, számos meglepetést tartogatnak, ahogyan az eszközhasználatból fakadó talányok is. Hamar kiderül, mennyire tudsz úgy gondolkodni, mint „Ők” – semmi diszkrimináció lányok, a barnák (vörösek, feketék, és a többi) is tudnak ám alakítani – , tehát még a körömreszelővel-a-vasrácsnak is életképes próbálkozás lehet…
Mint minden szépségnek, úgy So Blondenak is akadnak hibái, de ezek szerencsére nem olyan vészesek. Például remek dolog minijátékokkal színesíteni egy kalandcímet, ám jelen esetben túlerőltették, hiszen itt pofonegyszerűek és gyakorlatilag haszontalanok - mindig van egy „autowin” funkció, hogy a valóban szőke játékosoknak se jelentsen semmiféle kihívást ezek megoldása. Aztán az ingame animációk, mozdulatok is eléggé bénácskának hatnak (itt-ott még bogarak is felütik a fejüket), sőt, néha kimondottan idegesítő, amikor néma csendben végig kell várni, amíg a gyök kettővel haladó csapos végigslattyog a kocsmán, eltűnik az ajtó előtt, majd újra megjelenik és ugyanazzal a sebességgel „visszasiet” bárpult mögé, folytatni a csevegést. Persze átugrani nem lehet, ezt a bénázást mindenképpen végignézeti veled a program. Megjegyzendő, a 3D-s karakterek csak grafikailag alkotnak majdnem tökéletese egységet a rajzolt hátterekkel, a mozgatásuk már kevésbé sikerült fényesen.
Amellett, hogy tényleg érződik a kategória legjobbjaitól való szellemi merítés, szórakoztató és hangulatos kalandjátékot sikerült összehozni a Wizarboxnak. A legendás címek közé nem fog felemelkedni soha, hiszen példának okáért a Monkey Island sértegető-párbaj zsenialitását nem tudták leutánozni, pedig próbálkoztak, de a szőke és barna nős viccek a kalózhajó női kapitányával számomra erőltetettnek hatottak, ellenben a kocsmáros papagájával szívesen fecsegtem, és szakadtam közben a röhögéstől. Az éremnek ezúttal is két oldala van, de szerencsére az árnyoldal sokkal kevésbé dominál, mint manapság általában a kalandjátékok esetében, ráadásul meglehetősen egyedi és mégis ismerős atmoszférát sikerült teremteniük, ami remekül elszórakoztatja a magamfajta kalandkedvelőket, és biztos vagyok benne, hogy nem az egyetlen leszek, aki hasonlóan érez majd, ha a játék elé téved.
Az a halálfejes zászló valamiféle parfümreklám?
Mostanában kevés jó kalandjátékkal találkoztam, ahhoz képest, hogy egykoron a silány munkákkal volt ugyanez a helyzet. Mára a játékfejlesztés minden szelete átszellemült, így meg kell becsülni az efféle kreatív darabokat, mert nincs sok belőlük. Szerencsére Sunny Blonde kalandja nem állt rá a futószalagra, az átlagnál tovább sminkelték a bűbájos szemeit, rajzolták alá az ötletes pályaelemeket, mi több, stílusos zenét komponáltak neki, s ezen elemek elegye tökéletes táptalajként szolgált a kellemes hangulat megteremtéséhez. A sztori kezdete és a nyitó animáció elég blőd – nem is részletezném -, a lényeg, hogy a főszereplő Sunny, aki nem mellesleg egy 17 éves elkényeztetett gazdag csitri, lepottyan egy luxushajóról, és mire felébred egy rejtelmes lakatlan szigeten találja magát – mintha visszament volna az időben, a kalózok korába.
Sunny sokáig nem érti a helyzetet – igen, kicsit nehézkes a felfogása –, nem tud napirendre térni afölött, hogy nincs térerő a szigeten, aztán kiborul, amikor az egyik bennszülött kissráctól megkérdezi, hogy merre van egy telefonfülke, mire az bágyadt arccal, kerek szemekkel kérdez vissza: „He…?”. A játék csak úgy hemzseg a poénoktól, persze akadnak köztük kissé erőltetettek is, ám összességében tényleg jókat lehet mulatni a párbeszédeken. Ezek után mivel lehetne még igazán kedvére tenni a pixelvadász kalandoroknak: egy raklapnyi easter eggel, utalással innen-onnan – szerencsére nem voltak restek a fiúk és gazdagon elláttak bennünket felfedeznivalóval. Sunny jó tinédzserhez méltón sorozatfüggő (és szerencsére az igazán jó szériákat is ismeri), ebből fakadóan például azonnal felismeri a csatornafedélre vésett számokat a dzsungel közepén.
Eltűnt a sminktükröm, omlik a vakolat!
A sztoritól túlzottan nem ájultam el, egy átlagos tündérmese, háromféle befejezési lehetőséggel, de úgy vélem nem ez lett a játék erőssége – ettől függetlenül rossznak semmiképp nem bélyegezném. Amit viszont mindenképpen ki kell emelni, az a terepgrafikák csodás kidolgozása, a sokszínű szereplőgárda, és a hozzájuk tartozó zseniális szinkronhangok – többek között. Természetesen a sok humor és utalás is mind-mind előnyére válik a játéknak, a helyszínek is kellően sokoldalúak és változatosak, számos meglepetést tartogatnak, ahogyan az eszközhasználatból fakadó talányok is. Hamar kiderül, mennyire tudsz úgy gondolkodni, mint „Ők” – semmi diszkrimináció lányok, a barnák (vörösek, feketék, és a többi) is tudnak ám alakítani – , tehát még a körömreszelővel-a-vasrácsnak is életképes próbálkozás lehet…
Mint minden szépségnek, úgy So Blondenak is akadnak hibái, de ezek szerencsére nem olyan vészesek. Például remek dolog minijátékokkal színesíteni egy kalandcímet, ám jelen esetben túlerőltették, hiszen itt pofonegyszerűek és gyakorlatilag haszontalanok - mindig van egy „autowin” funkció, hogy a valóban szőke játékosoknak se jelentsen semmiféle kihívást ezek megoldása. Aztán az ingame animációk, mozdulatok is eléggé bénácskának hatnak (itt-ott még bogarak is felütik a fejüket), sőt, néha kimondottan idegesítő, amikor néma csendben végig kell várni, amíg a gyök kettővel haladó csapos végigslattyog a kocsmán, eltűnik az ajtó előtt, majd újra megjelenik és ugyanazzal a sebességgel „visszasiet” bárpult mögé, folytatni a csevegést. Persze átugrani nem lehet, ezt a bénázást mindenképpen végignézeti veled a program. Megjegyzendő, a 3D-s karakterek csak grafikailag alkotnak majdnem tökéletese egységet a rajzolt hátterekkel, a mozgatásuk már kevésbé sikerült fényesen.
Kalózok haptákba! Mától nincs több szőke vicc!
Amellett, hogy tényleg érződik a kategória legjobbjaitól való szellemi merítés, szórakoztató és hangulatos kalandjátékot sikerült összehozni a Wizarboxnak. A legendás címek közé nem fog felemelkedni soha, hiszen példának okáért a Monkey Island sértegető-párbaj zsenialitását nem tudták leutánozni, pedig próbálkoztak, de a szőke és barna nős viccek a kalózhajó női kapitányával számomra erőltetettnek hatottak, ellenben a kocsmáros papagájával szívesen fecsegtem, és szakadtam közben a röhögéstől. Az éremnek ezúttal is két oldala van, de szerencsére az árnyoldal sokkal kevésbé dominál, mint manapság általában a kalandjátékok esetében, ráadásul meglehetősen egyedi és mégis ismerős atmoszférát sikerült teremteniük, ami remekül elszórakoztatja a magamfajta kalandkedvelőket, és biztos vagyok benne, hogy nem az egyetlen leszek, aki hasonlóan érez majd, ha a játék elé téved.
