Képzeljük el, milyen lenne, ha a Menekülő embert kereszteznék az XCOM-mal és az Éhezők viadalával. Na, kábé így lehet jellemezni az Artificer körökre osztott taktikai akciójátékát, a Showgunners-t, amiben Scarlett Martillo bőrébe bújhatunk. Az ex-fejvadász a bosszú okán jelentkezik egy tömeggyilkos játékra, a Homicidal All-Starsra. Itt folyamatosan növekvő csapatával arénáról arénára kell járnia, hogy mindenkit kiirtson, aki közte és a bosszút elhozó győzelem közé áll.
Halálcsillag születik
A Showgunners biztosan nem fogja megreformálni a körökre osztott taktikai akciójátékok műfaját, de nem is ez volt a fejlesztők célja. Legalábbis remélem, hogy csak egy szórakoztató, puskaporos és sokszor kifejezetten humoros játékot szerettek volna összedobni, mert akkor teljes sikerrel jártak.
A játékmenetet két jól elkülöníthető részre lehet szétosztani. Az egyikben felfedezhetünk, a másikban gyilkolászhatunk. Előbbi esetében félig nyitott területeket járhatunk be, ezeket forgathatjuk fel a padlótól a plafonig. Eme területek elég lineárisak, lényegében ezek kötik össze a különböző arénákat. Itt vásárolhatunk be újabb fegyverekből, találhatunk mindenféle lootot, vagy éppen növelhetjük népszerűségünket a rajongókkal való kapcsolatteremtés során. Ez utóbbi azért is fontos, mert ezzel szerezhetünk személyiségi pontokat, amikkel támogatókat nyerhetünk. Ha például bunkók vagyunk valakivel, aki autogramot kér tőlünk, az negatívan hat a megítélésünkre, így az olyan támogatók, mint a WarMart, elfordulhatnak Scarlett-től, és így például hasznos perkektől eshetünk el. Ha meguntuk a felfedezést és a jópofizást a rajongókkal, vagy már nincs mit felkutatni, beugorhatunk a soron következő arénába, és indulhat a show. A küzdőterek jóval nagyobbak, mint a szabadon bejárható, nyugis „összekötő folyosók”, és jóval több rajtuk az ellenség. Abból pedig akad szép számmal, mindenféle típus – köztük természetesen combosabb bossok is –, szóval ezen a téren nem lesz panasz. Az MI meglepően eszes, okozhat meglepetéseket, bár nem olyan genyó, mint a már említett XCOM-okban. Vagyis azért nem fogják egyik energiapajzzsal körbevett emberünket sem fejbe lőni a pálya másik végéből, kanyarban, az acélfal mögül.
Ahogy minden körökre osztott akciójáték esetében, úgy egy-egy kör során itt is bizonyos mennyiségű akciópont (AP) áll rendelkezésünkre a cselekvéshez (mozgás, támadás, újratöltés). Szerencsére vannak speciális képességek, amikkel kicsit kitolhatjuk vagy megkerülhetjük a korlátozást, de azért túlzásba nem estek a készítők, így okosan kell bánni az akciópontokkal. Taktikánkat ráadásul nemcsak az AP, de a képességek lehűlési ideje is korlátozza, hiszen, ha azokat egyszer elsütjük, lehet, hogy csak öt kör múlva tudjuk újra használni. Szóval érdemes legalább olyan buzgón keresni a fedezékeket, mint a különböző ellenségeket. Már csak azért is, mert fegyvereink nem éppen a legpontosabb célszerszámok, lényegében csak akkor biztos a találat, ha közvetlen ott állunk célpontunk mellett. Ám, ahogy azt az ősi inka közmondás tartja: ha az ellenség lőtávolságban van, akkor te is. Szóval az ilyen testközeli összetűzést jobb a legvégső eshetőségre tartogatni. Ha ez nem lenne elég, egy jó showműsor ismérve a kiszámíthatatlanság, így a műsorvezető, Orion Ford is bedob néha egy-egy meglepetést, például egyszer csak robbanó hordók jelennek meg, vagy átszáguld a pályán egy gyorsvonat. Igaz, ezek egy része hasznos is lehet, ha okosan kihasználjuk őket, de az biztos, hogy elsőre okozhatnak meglepetéseket.
Napalm a tűzre
A Showgunners összességében egy tisztességes és szórakoztató iparos munka. Néhány apróságba lehetne csak belekötni. Például sokáig eléggé limitált az, hogy kiket vehetünk fel Scarlett mellé. Értem ez alatt azt, hogy nincs túl nagy változatosság a csapattagok terén – ez csak a játék utolsó harmadában változik meg. Illetve hiába vannak a fegyvereknek olyan extra tulajdonságai, minthogy bizonyos páncélokra jobban hatnak, mégsem kényszerülünk rá a csereberére, mert még így is kevesebbet sebeznek, mint az éppen aktuális legnagyobb erővel bíró gyilokeszközünk. Például hiába van egy gépfegyverünk, ami azonnal átüti egy kisebb ellenfél kevlárpáncélját, ha mellette van egy shotgonunk, ami átüti a boss páncélját, húsát, csontját, és még a mögötte lévő falat is. Tehát az ilyen apró statisztikai előnyök feleslegesek. Illetve még fel lehetne róni, hogy játék a sztorija iszonyú sablonos és lapos, de igazából ez jól áll ennek a félkomoly, rajzfilmszerű alkotásnak.
Az ilyen apróságokat leszámítva viszont nincs különösebb baj a Showgunnersszel. Ugyan nem tud kiemelkedni a szürke átlagból, de ha szereted a taktikai akciójátékokat, és néhány órányi könnyed kikapcsolódásra vágysz, akkor mindenképpen érdemes egy pillantást vetned az Artificer programjára.
