A Shogun 2 főszála után érdekesen alakult Japán történelme, ugyanis a Tokugava-sógunátus uralkodásának 250 éve alatt szó szerint megállt az idő a szigetországban. A kereszténységet felszámolták, nyugati ember pedig csak halálbüntetés terhe mellett léphette át a határokat, és a partoknál cirkáló idegen hajókat még akkor is elzavarták, ha történetesen japán hajótöröttek integettek a fedélzetről. A békés feudális tespedésnek 1854-ben Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány és négy „fekete hajó” (a japánok így nevezték a gőzösöket) vetett véget, amikor lehorgonyoztak a Tokió-öbölben. A készenlétbe helyezett ágyúk nyomatékosították az amerikai elnök kereskedelemre és szabad behajózásra vonatkozó „kérését”, amit ezúttal már nem lehetett elutasítani, és a sógunátus megértette az üzenetet. A világnak változnia kell, a szamurájok kora lejárt, és ezt a gyászos pillanatot járja körbe egy önállóan futtatható expanzió keretében a Fall of the Samurai. 

A Sárkány évének háborúja

A Tokugavák belebuktak az idegenekkel kötött szerződésekbe, egyre több hang követelte az élő isten, a császár visszatérését, és a sors fintora, hogy az uralkodó előtt sem volt más járható út. Az események közvetlen fókuszában tehát a Boshin háború áll, ugyanis amikor 1868-ban Meidzsi császár végleg elkötelezte magát a restauráció, azaz a reformok, és a nyitás politikája mellett, akkor a szamurájok (a sógunátus) még egy utolsó kísérletet tettek a hatalom visszaszerzésére. A Total War nyelvére lefordítva mindez azt jelenti, hogy a hat új választható klánból három császári színekben, a másik három, pedig a sógun elkötelezettjeként indul harcba, sőt a britek, franciák és amerikaiak is felkerültek a kampánytérképre, mint fegyverszállítók és kereskedelmi partnerek. Mindkét oldalon egyaránt ropognak a külföldi fegyverek, tehát nincs mély szakadék a felek között, ugyanakkor az elején még akár térfelet is válthatunk. A kezdeti léha készülődés és a szomszéd provinciák vegzálása úgy félidőben aztán átcsap egy totális háborúba, és itt dől el a szigetország jövője…

„Száz vasútat, ezeret!”

A XIX. századi Japán látképét komolyan arcul csapta a fejlődés szele, s noha még mindig jelen van az elmélyült gondolkodásra, valamint folyamatos játékra ösztönző meditatív tünetegyüttes, mármint a tradicionális zene, a szép kézzel rajzolt töltőképernyők, és az ingerekben gazdag kampányfelület trió, de ez már nem a szamuráj-zen dominanciáról szól. Az országban egyre több fekete füstoszlop jelzi a beinduló ipari termelést, és egy észak-dél irányú vasútvonal rajzolódik ki középen, amely mellé állomásokat telepíthetünk. A sínpálya nyomvonala fix, tehát csak bizonyos területeken vehetik igénybe a csapatok és az ügynökök a folyamatosan zakatoló gőzöst. Japán északi csücskében feltűnt Ezo (egy jókora sziget), a provinciákban pedig megkezdődött a felzárkózás a nyugati világhoz. A fejlődés villámgyors, és minden új épület felhúzásával, amely külföldi behatást terjeszt vagy annak nyomására jött létre -- könnyű és nehézipari vállalatok, kereskedelmi kikötők, katonai akadémiák, propagandaépületek, vasútállomások -- a modernizációt segítjük elő egy kisebb számértékkel, és ez a számérték aztán újabb, fejlettebb technológiákat eredményez a kutatás részben. A reformok szekerét azonban nem lehet túl nagy elánnal tolni, mert a lakosság meglehetős ellenszenvvel figyeli az új vívmányok mellett az eseményekre (event) adott válaszainkat is. Küldjük külföldre tanulni az ifjakat, vagy szorítsuk vissza a bűnözést a nyilvános kardviselés betiltásával? Nos, az igenlő döntéssel a népszerűségünket megkereshetjük a béka feneke alatt. Az elégedetlenkedők aztán pikkpakk bedöntik az infrastruktúrát, elfoglalják a tartományt és nézhetünk, mint a hal a szatyorban. Ugyanakkor alacsony szinten sem érdemes leragadni, mert ijesztő mértékben fejlődnek a környező tartományok fegyverei, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a mi kezdetleges puskás alakulatainkat ledarálják a huzagolt ágyúk és az ismétlőfegyverek.

Admirális úr, lőhetek?

Új idők, új emberek, régi módszerek – talán így lehetne összefoglalni a modern idők követeiként megjelenő három új karaktertípust. A korszak radikális szervezeteit megidéző császárpárti Ishin Shishi, és a sógunátus Shinshengumija például a bérgyilkosság, lázadások szítása, propagandaterjesztés művészetét űzi igen magas fokon. A harmadik újoncunk pedig a külföldi veterán, mint amilyet Tom Cruise is játszott Az utolsó szamurájban. A figura tökéletesen adaptálódott a játékba, az inaktív sereget tréningben tartja, a csatákban javítja az újratöltési időt, és növeli a célzás hatékonyságát, a kiképzőhelyeken pedig felgyorsítja a toborzást. Bár azt mindenképp meg kell említeni, hogy a polgárháborús (amerikai) veteránok képe csak a moziban kapcsolódott össze Japánnal, a császári hadsereg ugyanis francia, majd később porosz mintára kezdett szerveződni, tehát a tanácsadókat is onnan hívták, a haditengerészetnél, pedig a brit modell volt a mérvadó. Ha már a haditengerészet szóba került, nos, az expanzió legnagyobb újítása – természetesen azt leszámítva, hogy az alapmű dzsunkái és az új gőzhajók között ég és föld a különbség – egyértelműen a hajóágyú megjelenése. A flották modern lövegei ugyanis a parthoz közel fekvő infrastruktúrára és seregekre tüzérségi csapást mérhetnek a kampánytérképen, és ha történetesen a hatósugáron belül csatába kezd valamelyik tábornokunk, akkor még a csatatéren is besegíthetnek néhány igen komoly töltettel. A kikötőknek és a városoknak saját védelmi rendszere van, előbbiek a körökre osztott felületen, utóbbiak a várostromoknál puffogtathatnak el némi lőport (persze, csak akkor, ha a védművek fel vannak fejlesztve). A tengeri csatáknál a gőzhajtást, a páncélborítású hajótesteket, és a torpedókat ünnepeljük, a szárazföldi ütközetekbe, pedig a Parrott és az Amstrong ágyúk robbantak be szó szerint, no meg mindannyiunk kedvence, a Gatling Gun (kézzel hajtott, sorozatlövő fegyver). Az ágyúkat kézzel is el lehet sütni egy first personnak becézett, de inkább külső nézetre hajazó látószögből, és a kilőtt golyóbist végigkíséri a kamera, ami egyrészt látványelem -- a becsapódó tömeg komoly kárt okoz élőerőben, várfalban egyaránt --, ugyanakkor pedig a szükséges korrekció mértékét is könnyen meg tudjuk saccolni.

A bushido ide már kevés

A szigetország fejlődése öles léptekkel halad, nagyjából öt év alatt felállítható egy professzionális hadsereg, olyan sorgyalogsággal, amely Európa bármelyik harcmezején megállná a helyét, ellenben a tradicionális úton nem hinném, hogy sokan fognak elindulni (mindkét oldalnak van rá lehetősége). Én sem tettem. Talán majd a sokadik végigjátszásnál kapnak egy esélyt a kovás puskák, a nyilas és lovas szamurájok, ugyanakkor az AI néhány klánnál ezeket is beveti, tehát a kontraszt megvan a játékmenetben. A csatamezők látképén szintén érdekes folyamat ment végbe, nagyjából mintha az Empire TW megerőszakolta volna a cseresznyevirágos, színpompás harmóniát. Megmaradtak a többszintes erődök, de a hajóágyúk behívható tüzével vagy a magunkkal cipelt ütegekkel simán rommá lőhetők. A színes zászlókkal és pompázatos vértekbe felvonuló szamurájok helyett az egyenruhákba öltözött, nyugati drillt (tölt-céloz-lő) követő gárdisták, és a külföldi segéderő (brit királyi tengerészek, amerikai tengerészgyalogosok) lett a harcosok krémje. A kardvívó mesterek nem érnek fel (pontosabban nem ÉRNEK EL…) a mesterlövészekhez, a Gatling ropogása, és az ágyúlövedékek becsapódása pedig még a fanatizmust is megtöri. A látvány minősége természetesen nem változott -- ez mégiscsak egy expanzió, és a lőporfüstös csatamező ugyanolyan szép, mint az elődje.

A legutolsó szamuráj?

A Shogun 2 a 400 évvel korábbi időszakra datált Rise of the Samurai DLC-vel tavaly már lefedte az előzményeket, most pedig a szamurájok bukásával a kör teljesen bezárult, és elmondhatjuk, hogy a Távol-Kelet jól vizsgázott. Jeff van Dyck zenéje, az illusztrációk, és a modern lőfegyverekkel összecsapó szamurájok ismét tarolnak...