A legelső szereplése leginkább röhejes, és nyilvánvalóan béna volt, de meglepő módon egy évvel később visszatért, kijavítva egyet-kettőt számtalan hibái közül. Persze ismét elküldték azzal, hogy teljesítménye közel sem elég a komoly versenyzők világában, ám a következő évben ismét felbukkant, megint kicsit javított kivitelben… A Sherlock-játékok 2002 óta játsszák ezt a tiszteletre méltó csiki-csukit, és az utóbbi időben megjelent címek már fényévekre vannak a nevetséges kezdetektől, sőt szinte elérik egy komolyan vehető versenyző szintjét. De vajon elég jó produkció lett a Devil’s Daughter a továbbjutáshoz?
Mivel ez a nyolcadik inkarnáció a sorozatban, arra számítottam, hogy a Devil’s Daughter sok kipróbált és jól működő játékelemet fog magába olvasztani, miközben elődei nyilvánvalóan idegesítő hülyeségeit kihagyják belőle. Hosszú évek tapasztalatát és az aktuális grafikai lehetőségeket is belevéve, minden adott volt ahhoz, hogy ez legyen a legjobb Sherlock cím, amit a Frogwares valaha kilökött a rivaldafénybe… De nem. A stúdió történetében most először, valahogy sikerült – ha nem is visszalépni, de – egy helyben állni.
A dedukció művészete
A sorozat rajongójaként szeretném a pozitívumokkal kezdeni. Veteránok számára ismerős lesz a játékmechanika legtöbb eleme, az előző részben (Crimes & Punishments) debütált újítások mind megmaradtak. A kalandjátékokban tipikus detektívmunka során megtalált nyomok alapján továbbra is saját következtetéseket kell levonnod, mindezt Sherlock „gondolataiban” turkálva: a neurális hálóra emlékeztető térkép pontjait összekötve húzhatsz párhuzamokat események, helyek és bizonyítékok közt. Attól függően, hogy mit gyanítasz a háttérben, többféleképpen értékelheted a nyomokat. Eldöntheted, hogy mire utalnak, majd ha már elég ilyen (egymásnak nem ellentmondó) következtetésed van, lassan kialakul Sherlock agyában egy pontos térkép a megoldandó ügyről. Mikor úgy érzed, tudod, mi történt a helyszíne(ke)n és ki a bűnös, csak a végső lépésről kell döntened: futni hagyod a bűnöst, vagy az igazságszolgáltatásra bízod... Mivel a játékban semmi sem fekete-fehér, nincsenek indokolatlanul gonosz bűntettek, minden elkövető motivációjában megtalálni az emberileg érthető, érzelmek fűtötte alapokat (legyen az bosszú, kétségbeesettség vagy szerelem), így ezek a döntések valódi morális dilemmát jelentenek.
A konkrét nyomozás folyamata ezúttal is több, változatos elemből áll össze. Olykor a Baker Street-i lakás kiterjedt könyvtárának poros lapjai közt kell kutakodni információ után, máskor a házi kémialaborban ügyeskedhetsz, legtöbbször pedig viktoriánus helyszíneken kell felforgatni minden követ, hogy megleld a fontos nyomokat. Sherlock és Watson duója bejárja London és környéke zugait, végre szó szerint is, hisz a sorozat történetében először viszonylag szabad kezet kapsz a város egy részének felfedezésében. A pár utcából álló London-darabka messze nem Far Cry méretű vadvidék, de a hangulatos kapualjak és korabeli járókelők közt akad néhány küldetés számodra. (Persze csak nyomozások lineáris részeként, a játék sajnos továbbra sem ad szabadságot Sherlock világában.)
A vitathatatlan nagy attrakció egyértelműen a grafika, ami fényéveket javult az elmúlt években a Frogwares értő kezei alatt. A csupasz, hangulattalan tereknek végleg búcsút intettünk egy ideje, de a Devil’s Daughter végre tényleg 2016-hoz méltó szintre emelte a régi Londont. Az általános karakteranimációkról és arcokról még mindig nem lehet ódákat zengeni, de legalább túljutottak a „kínos” szinten, és beléptek az elfogadható tartományba, ami a helyszínek feljavított látványával a háttérben már teljesen rendben van.
Az ördög a részletekben lakik
És akkor lássuk a zsűri kifogásait! A Crimes & Punishments kritikából direkt hagytam ki múltkor azt, mikor egy Toby nevű kutyával kellett szagnyomokat követve végigvánszorogni egy teljes kikötőn, gondolván, ezt a baklövést hamar eliminálja majd a stúdió a sorozatból, de nem... Toby igen hamar visszatért, mint játszható karakter, és ismét totálisan élvezhetetlen, ahogy lánctalpas traktorra emlékeztető mozgással, minimálisan animálva vonszolja magát a szagfelhő nyomában. Aztán érthetetlen módon (és sajnos már a játék elején) belebújunk még egy alternatív karakter, az utcagyerek Wiggins bőrébe is, akivel szintén éveknek tűnő ideig kell lopakodva követnünk egy gyanúsítottat. Nem tudom, talán a monotonitás megtörése miatt érzik szükségét ezeknek a frusztráló baromságoknak? Pedig egy Sherlock-játékban pont a (egyébként épp elég változatos) nyomozás lenne a lényeg, totálisan elég Holmes (és néha Watson) irányítása, nincs igényem rá, hogy két kihallgatás között tacskóként kóboroljak a hátsó kertben. A játékban a legtöbb nyomozós puzzle pont annyira nehéz, hogy a kihívás és a szórakozás közti vonalon mozogjon, a sztori szétágazó szálai izgalmasan bontakoznak ki, a detektívhangulat képes teljesen magával sodorni, és akkor hirtelen... Kutya! Vagy egy quicktime akciójelenet, amiből szintén több lett a kelleténél. A hangulat egyébként is hullámvasút módjára tud mélybe zuhanni, mikor órákat kutatsz valami kétpixelnyi hiányzó nyom után, vagy (a tutorial tökéletes hiánya miatt) kínkeservesen jössz rá valaminek a működési elvére.
Vannak olyan változtatások, amik beleférnek a művészi szabadságba, de felvont szemöldökkel fogadtam őket – például az egész címadó premissza, Sherlock örökbefogadott lányának létezése. (Nem mintha a történetek követnék az eredeti könyveket, szóval ízlés kérdése, de szerintem idegesítő a karakter). A két főszereplő fizikai megjelenésének átdolgozása is ambivalens érzéseket kelt. Egyrészt a fiatalítás nem ártott egyetlen feldolgozásnak sem (ha a mozifilmeket, vagy a modern tévésorozatot nézzük), másrészt Sherlock konkrétan úgy fest, mintha a Mad Men főszereplőjét lefotózták volna egy masszív drogos orgia utáni reggelen, majd ebből elkészítették a karaktermodellt.
Összességében a sorozat előző része – bár látvány terén kevésbé impresszív – több szerethető karaktert és kellemesebb atmoszférát nyújt. A Devil’s Daughter így is tartogat jól megírt ügyeket és izgalmas nyomozásokat, de a profi színpadra való továbbjutást most sem szavazom meg neki. De ahogy a Frogwares kitartását ismerem, eljön az idő, mikor álló ováció fogadja egyik produkciójukat. És őszintén mondom, várom azt a napot.
