Bizony, a Shadows: Heretic Kingdom-sorozat legújabb fejezete ezzel a felállással indít. A főhős a Devourer nevű démon, aki nem éppen önszántából szövetségre lép a csuklya mögé bújt, mágikus képességekkel megáldott öregemberrel. Persze nincs egyedül. Már a nyitányban kiválaszthatjuk az első szolgánkat, vagy ahogy a játék hívja őket, a puppetünket, aki afféle vezéregér lesz a halandók létsíkján, Devourer és az öreg története mellett az ő sztorijukkal fogunk még leginkább foglalkozni.
A három vezéregér, akik közül egyet magunk mellé vehetünk, valójában három halott hős. Az első egy nyilazós pasas, a második egy két lábon járó élő tank, a harmadik pedig egy mágusnő. Egen, ha úgy gondolod, hogy ebben semmi új sincsen, akkor jó a megérzésed, ugyanakkor fontos tudni, hogy mindhárom figurának megvan a saját sztorija, az ahhoz járó dialógusokkal, és ami még fontosabb: komplett küldetéseket kapunk tőlük. De van ám itt még egy csavar: Devourer és a kiválasztott hős mellé további tizenegy szolgát vehetünk fel. A puppetekből egyszerre három lehet mellettünk. Mindegyiknek van saját sztorija, küldetése, egyedi fegyverzete és persze képessége, méghozzá szép számmal – bár utóbbiak szintén korlátozottak, mert egyidejűleg mindenki csak három skillt használhat.
Hőseink képességeit az XP után kapott képességpontokkal, fegyverzetük és páncéljuk pedig a pályákon, azokon belül is az árnyékvilágban gyűjtögethető esszenciakövekkel fejleszthetjük, amiket pénzért helyben beleilleszthetünk eszközeinkbe, így lesznek azok erősebbek, strapabíróbbak, vagy kapnak valamilyen extra képességet, például növelik valamelyik képességünk erejét.
Nos, eddig úgy tűnhet, hogy az Awakening tipikus tizenkettő egy tucat aRPG, amiben a lootoláson kívül nincs más dolgunk, mint agyba-főbe csapkodni az ellenfelet. És lényegében ez igaz is, de van valami, ami azért alaposan megfűszerezi az unalomig ismert receptet.
Sikkes létsíkok
A fentiekből már valószínűleg lejött, hogy a játék két létsíkon játszódik: a halandókén és a démonokén, ez utóbbi az árnyékvilág, avagy a shadow realm. A létsíkok közti váltást viszont nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik pályán itt vagyunk, a másikon meg ott. Nem-nem, elvégre akármikor válthatunk. Ha átkapcsolunk az egérgörgővel vagy az A billentyű lenyomásával Devourerra, beugrunk az árnyékvilágba, míg a három másik figura a halandók világában létezik – és mindig csak egy van porondon. Ez a lehetőség pedig igazán feldobja nemcsak a harcokat, de a pályákat és a puzzle-ket is.
Merthogy a két létsík nem csak látványban tér el. A térképeknek vannak olyan zugai, amik csak az árnyékvilágban érhetőek el, a fejtörők megoldásai is általában az árnyékvilágban lapulnak, szóval sűrűn kell váltogatnunk a démon és bábjai között. Már csak azért is, mert a létsíkok a harcokra is befolyással vannak. Az ellenfelek legtöbbje ugyanis csak az egyik világban létezik, de – főleg a bossok – bírnak olyan elemmel, mondjuk mágikus pajzzsal, amit csak a démonok birodalmában lehet lebontani, ám utána Devourer már nem árthat nekik. Ilyenkor át kell váltanunk az egyik szolgára, lehetőleg arra, aki a legtöbb kárt tudja okozni, hogy kicsinálhassuk a bosst. És persze olyan ellenfél is akad, amely mindkét síkban borsot tud törni az orrunk alá.
Puppet Show
Kicsit visszakanyarodnék még a szolgákra, mert itt is van egy remek kis csavar. Bár mindig csak egy karakter van porondon, a Devourer mellé beválogatott három hős több képessége is kombinálható, ami a létsíkváltás mellett még egy plusz taktikai lehetőséget ad, amivel érdemes buzgón élni. Főleg azért, mert az Awakeningben az ellenség szinte mindig túlerőben van, és ahogy haladunk előre, egyre több olyan lény jelenik meg, ami hajlamos vagy mindkét létsíkon létezni, vagy ellenállni bizonyos támadásoknak, például a tűznek vagy az elektromosságnak, esetleg csak nyíllal átlőhetetlen a páncélja.
Ám a kombinálásnak köszönhetően ezek a kis szemétládák is könnyen kiiktathatók. Például Ironclad, a harci zombink képes csontpáncélt növeszteni minden puppet köré, ugyanakkor csigalassú egy figura, és csak a belharcban jeleskedik. Képességével viszont extra védelmet adhatunk a fürgébb és távolra is támadó, de kevés életerővel bíró Eviának, ami máris egy nagy előny, ha például óriás pókok ellen harcolunk, amiktől jobb távol maradni.
Kész káosz
Ha igazán bele kéne kötnöm a játékba, akkor azonnal az invertoryra csapnék le, mert abban akkora kupi van, amihez képest a The Witcher-játékok megjelenésnapi tárgytartói a rend ékes példái. Komolyan, ez már az átláthatatlanság netovábbja. Szűrési lehetőség nincs, illetve bocsi, ez így nem igaz, egy van: beállítható, hogy csak azokat a tárgyakat mutassa, amiket az adott karakter tud használni. De ez sem segít, ha a tatyóban lévő ötven tárgyból negyvenet az a karakter használ. Cuccainkat még sorba sem rendezhetjük név, tulajdonság vagy legalább szint szerint, ami külön öröm, amikor az eladásoknál szemezgetsz.
A korrekt kisiparos
Azonban az invertory átláthatatlanságát leszámítva nem tudnék belekötni a programba. Bugba személy szerint csak egybe futottam bele: a játék egyetlen alkalommal húsz perc után sem volt hajlandó betölteni a mentett állást, de ez később nem ismétlődött meg, és a mentésnek sem esett baja, újraindítás után folytathattam a kalandot.
A grafika nem túl látványos, de szép, a dizájn stílusos, bár képtelen elszakadni a megszokott fantasy sémáktól, szóval a nők mellbősége látványos, öltözetük lenge, a lovagok talpig vasban vannak, és itt is kóborolnak farkasemberek, ogreszerű lények és így tovább. A démonok viszont ötletesek, és az is ad némi egzotikumot a programnak, hogy mind a pályatervezésben, mind a szörnydizájnban rengeteg a keleties vonás.
Külön megemlíteném még a hangokat. Megszokott, hogy az ilyen kisebb volumenű RPG-kben a dialógusok csupán feliratozva vannak, ebben a játékban viszont mindenki kapott szinkront is, és végig beszélnek, ami nagyon nagy plusz. Ráadásul az eredmény sem rossz, sőt a rejtélyes csuklyás alaknak a Doctor Whoban a negyedik Doktort játszó Tom Baker kölcsönzi a hangját. Egyébiránt az irányítás is rendben van. A karakterek – azt a faramuci helyzetet leszámítva, amikor egy tucat ellenfél veszi körbe őket – egész ügyesen kezelhetők az egérrel. A gruppen helyzet kialakulásakor meg amúgy is jobb a vad kattogtatás, vagy valamilyen tömegpusztító képesség elsütése.
Az Awakening végig izometrikus nézettel operál, ez viszont néha bosszantó tud lenni, amikor az ellenfél az ikonok közé keveredik, hiszen ilyenkor megeshet, hogy a harc hevében véletlen a célpont helyett egy képességre kattintunk, de az esetek nagy többségében ez is jól sülhet el. Kifejezetten jó, hogy a karakterek közti váltás az egérgörgővel is lehetséges, ami nagyon gördülékennyé teszi ezt – a szóvicc nem volt szándékos.
Összességében tehát azt mondhatom el a játékról, hogy egy korrekt iparos munka. Nem fogja megreformálni a műfajt, a „Diablo-klón” jelző is sok tekintetben illik rá, ennek ellenére szórakoztató, korrekt áron mért program, a tizennégy puppetnek és a hozzájuk tartozó rengeteg képességnek hála az újrajátszási ráta is magas (három befejezés van), és kihívásban is bővelkedik. Szóval ahhoz képest, hogy szinte a semmiből jelent meg, egy kifejezetten jó játék lett a Shadows: Awakening.
