A riadalom azonban nem tartott sokáig, hiszen hamarosan kiderült, hogy ezért a csomagért történetesen egy fillért sem kell fizetnem – és nem csak azért, mert wilson jóindulatából ingyen kaptam meg a virtuális tesztpéldányt. Jelen esetben a Harebrained Schemes volt olyan nagyvonalú, hogy a Dragonfall DLC tulajait megajándékozta a jelentősen kibővített változattal, ezért ha a ti Steam-könyvtáratokban is ott pihen a kiegészítő, csak pillantsatok az értékelésre, és irány a Kreuzbazar! Ha pedig valami katasztrófa folytán kihagytátok az idei év egyik legjobb szerepjátékát, de egy kicsit is vonzódtok a cyberpunk világ mocskához, lássuk, miért érdemes most két euróval többet fizetni az elmulasztott kalandért!
NEM ÜZLET, EZ SZEMÉLYES
A Dragonfallt nem a játéknak otthont adó Shadowrun-univerzum, hanem a fordulatokban és emberpróbáló döntéshelyzetekben gazdag történet ítélte sikerre. Azt pedig, hogy valóban képesek voltunk elmerülni ebben a kegyetlen, mágiával és asztrális erőkkel átszőtt jövőben, elsősorban botcsinálta társainknak köszönhettük. Az Eiger, Dietrich és Glory alkotta trió nemcsak a körökre osztott tűzharcokban, de a nehéz döntések meghozatalánál is segítségünkre volt, még ha a marcona troll, az utcai sámán és a géptestbe zárt angyal finoman szólva sem pendült mindig egy húron. Bizalmuk elnyeréséért ugyanakkor keményen meg kellett dolgoznunk, de titkaik és személyes tragédiáik felfedése minden erőfeszítést megért.
A rendezői változatban társaink karakterfejlődése egy-egy személyre szabott küldetésben teljesedik ki, így végre nemcsak szóban, de tettekkel is lehetőségünk nyílik ellátni a múltjukban feltépett sebeket. A hozzájuk fűződő viszonyunk ugyanakkor a játékmenet szempontjából is sokkal szorosabbá válik, hiszen az egyes missziók előtt már csapatunk felszerelését is módosíthatjuk, az eddig automatizált szintlépések helyett pedig mi határozzuk meg, mely képességeiket fejlesszék. Az új mellékküldetések ráadásul a történet fő szálának alakulására is kihatással vannak, így a bő húszórás kaland végén új befejezéseket is megnyithatunk.
FRISS ACÉL, IZZÓ HÚS
A Harebrained brigádja ugyanakkor nemcsak a történetet toldotta meg néhány új fordulattal, de a rajongói kritikákat megszívlelve alaposan átszabta a játék kezelőfelületét is. Az új megoldás – bár első ránézésre nem túl elegáns – sokkal átláthatóbbá teszi a harc közben bevethető képességek és tárgyak listáját, lényegében minden opciót kiterítve a képernyő alsó sávjában. Vége tehát azoknak az időknek, amikor három különböző menüben turkáltunk a tűzpárbajok során, és új képességeinkről sem fogunk pusztán azért megfeledkezni, mert a fejlesztők ízlésesen elrejtették őket a képernyőről.
Mindez már csak azért is hasznos, mert a Director’s Cut régi-új rosszfiúi túlélőtáborban töltötték az elmúlt fél évet, és már korántsem rohannak olyan készségesen a golyózáporba, mint legutóbbi találkozásunkkor. Az áttekinthetőbb kezelőfelület tehát komolyabb kihívással párosul, a fedezékhasználat és a körültekintő helyezkedés (különösen az ellenfelek oldalba támadásának) szerepe pedig jelentősen nőtt az elődhöz képest.
A körökre osztott harcokba emellett új fegyverek, varázslatok és karaktereinkbe operálható kiberverek csempésznek változatosságot, nem is beszélve a régóta hiányolt brutális, csonkolásig terjedő animációkról és kivégzésekről. Persze a kisebb ráncfelvarrás ellenére a Dragonfall továbbra sem nevezhető szép játéknak, ám ezek a látszólag apró változások hathatósan fokozzák azt a kegyetlen és komor hangulatot, ami a Shadowrun-univerzum sajátja. A Director’s Cut pedig végső soron éppen erről szól: fokozza, sőt kiteljesíti azt az élményt, amit már februárban is imádtunk, és önállóan futtatható címként azok előtt is megnyitja a kaput, akik tavaly nyáron kihagyták a jóval csiszolatlanabb alapjátékot. Az újabb mulasztásra azonban már aligha lehet mentség, hiszen a rendezői Dragonfall szinte kötelező vétel a klasszikus szerepjátékok szerelmeseinek, a boldog tulajoknak pedig kitűnő ajándék esős őszi délutánokra.
