A Teknopants nevű céget Beau Blyth alapította még 2008-ban, kimondottan azzal a céllal, hogy olyan retró pixelgrafikába öltöztetett játékokat fejlesszen, amelyek a helyi többjátékos módot állítják a középpontba. Beau bevallása szerint már hatodik osztályos kora óta tervez játékokat, első meghatározó élményei pedig a testvérével vívott nintendós meccsek voltak. Ezen emlékek inspirálják saját programjait, melyek közül az első komolyabban reklámozott projekt a Samurai Gunn. A végtelenül egyszerű mechanikán alapuló csihi-puhi meglepően pozitív fogadtatásra talált, 2013-ban még az Independent Games Festival tervezési kategóriájának jelöltjei közé is bekerült. Dióhéjban egy olyan 2D-s akció-platformerről van szó, amiben arénába zárt szamurájok észveszejtő tempót diktálva spriccelik a vért. A játék az egyszerűsége ellenére is szórakoztató élményt nyújt – legalábbis bizonyos esetekben.
Fényesebb a kard
A nyitóképernyő menüje alatt felcsendülő hiphop/tradicionális japán zene mashupja irtó laza és eltalált, csak úgy, mint az aláfestő témák, melyek egészen egyedivé teszik a Samurai Gunn hangulatát. A hanganyag annyira rendben van, hogy csak pár perces fejbólogatás után tudtam rávenni magamat, hogy végre kiválasszam katanás alteregómat, és ez egyértelműen a zenei anyagot elkövető Doseone művész úr számlájára írható. Ha pedig már szóba jött a harcosok kiválasztása, jó, ha tudjátok, hogy még előtte döntenünk kell, hogy milyen játékmódban kívánunk indulni: a Survivalnél egy bot a lehetséges opponens, míg a Versus esetében a barátaink. Adott tehát az egyjátékos élmény, azonban felhívom a figyelmet, hogy ez az opció csupán töredékét nyújtja annak a vérengző káosznak, amit ismerősökkel idézhetünk elő, és ez az egyik pont, amiért kicsit csalódást okozott a program. Nincs ugyanis online multiplayer, ami a mai kor játékosának már alapvető funkció, és bőven elvárható lenne egy 14 eurós játék esetében – persze az ízig-vérig retró Samurai Gunn-nál némileg enyhítő körülmény, hogy nem ebből a célból született. A játék azt a korszakot próbálja megidézni, mikor nem az internet kötötte össze a játékosokat, hanem a haverokkal fizikai formájukban kellett találkozni egy-egy gombszaggató meccsre. A program élvezhetőségét pont ez adja, hiszen ha egyedül játszunk, a Samurai Gunn nem túl sok funkciót tartogat, kompetitív játékként azonban fergeteges unaloműző, főleg, hogy egyszerre akár négy személy is összemérheti a reflexeit, gyorsaságát és ügyességét. No meg a türelmét.
Pixelspricc
Miután kiválasztottuk a nekünk szimpatikus hőst és pályát, indulhat a menet. Külsőre a játék esztétikusan letisztult, és bár láttunk már ennél szebb pixel art alkotásokat, de a látvány a célt jól szolgálja, minden elemnek megvan a maga funkciója. A figurák jól elkülöníthetők, nem keverednek össze még a legnagyobb fejetlenségben sem. A pályák díszletei leginkább a témához igazodnak: van itt bambuszerdő, havas táj és temető is, ötletesen kihasználható elemekkel kiegészítve a taktikusabb mozdulatokhoz. A feladatunk pedig csupán annyi, hogy egyetlen végzetes ütéssel likvidáljunk mindenki mást, lehetőleg minél gyorsabban; esetleg választhatjuk azt a taktikát, hogy utolsóként húzzuk a végsőkig, míg a többiek szépen ledarálják egymást. A fegyverekben egyébként összesen három golyó van, így érdemes jól meggondolni, hogy mikor sütjük el a mordályunkat. Kis ügyességgel egészen vicces helyzetek tudnak kerekedni: a lövedékek képesek a képernyő túlsó felén beúszni, vagy ha a kardunkkal visszaütjük a felénk szálló golyót az ellenfél irányába, akár teniszezhetünk is egymással.
Bár a játékmenet pofonegyszerű, azért a Samurai Gunn igényel némi precizitást és platformozási tehetséget, ugyanis elég egyetlen rossz mozdulat, és a halálunk képe kimerevítve növeli tovább a gyilkosunk statisztikáját – természetesen az nyer, aki a legtöbb killt tudja felmutatni egy meccs végén. Az akcióink sikerességébe aztán beleszólnak a környezeti tényezők is, hiszen az egyes elemeken wall jumpolhatunk, az utat torlaszoló bambuszokat le kell vágni, helyenként pedig még jégcsapok is zuhanhatnak ránk.
A szamuráj bánata
Ha viszont nincsenek kéznél cimborák, akkor számoljatok a kiábrándulás keserével. Az egyjátékos mód gépi ellenfele ugyanis annyira buta, hogy röhögve túljárhatunk az eszén. Az egyik pályán például találtam egy magasabban fekvő és nehezen hozzáférhető helyet, majd a feljutást követően kíváncsian vártam, hogy mikor érkezik a mesterségesen intelligens szamuráj (az amúgy meglehetősen egyszerű útvonalon), ám több sikertelen próbálkozás után inkább magától futott bele a falból kiálló tüskékbe. A program mentségére legyen mondva, hogy érkeznek még hozzá patchek, ám kissé elszomorító, hogy még egy ilyen nagyon egyszerű program is többszöri javításra szorul. A legnagyobb baj persze mégis az, hogy a játék már egy óra után nagyon könnyen megunható, hiszen még csak fejlődni sem tudunk – nincsenek power upok, hatásosabb fegyverek, vagy bármilyen elnyerhető tartalom, ami egy kicsit feldobná a folyamatos akciót. Jelen formájában a Samurai Gunn egy kissé túlárazott program, így a beszerzésével érdemes várni a leárazásokig, majd rendesen felkészülni az első indításra: be kell tárazni némi rágcsálnivalót, és olyan társaságot verbuválni magunk köré, akik nyitottak az ilyesfajta élményekre.
