Saints Row 4 teszt

A Szilícium-préri veterán stúdiója tehát lassan, de biztosan formálta egyedi (és enyhén szólva „sajátos”) arculatúvá a kezdetben csak merő GTA-klónnak titulált sorozatát, ehhez pedig pusztán annyit kellett tennie, hogy minél messzebb tereli a Third Street Saints gengsztereit a GTA IV-gyel fémjelzett új hullámos rockstari útról. Szürke New York helyett így koszos, de reklámfényekben pompázó Steelport, savanyú főhős helyett elborult megalomán gazember, melankolikus sztori helyett blőd és kacagtató gengszter-dzsembori, a konkurencia fanyar humorával szemben pedig mindent felülmúló polgárpukkasztó őrület lett a harmadik Saints Row osztályrésze, amit a megjelenés utáni hónapokban kiadott kisebb-nagyobb DLC-k csak még inkább tetéztek.

Ki sem futott viszont még a játék, mikor már felmerült a kérdés, hogy mégis hogyan lehetne a harmadik részben felvázolt életképeket (avagy médiasztár gengsztereket, lila műpénisszel agyonvert mexikói birkózókat, agyhalott japán valóságshow-kat stb.) még inkább négyzetre emelni. Nos, a válasz az egy bitre eső gengszterizmus csökkentésében, és azzal párhuzamosan a parodisztikus elemek felduzzasztásában rejlik, a negyedik etapban így a bűntanyákat a Fehér Ház, az ellenlábas bandákat egy hódító földönkívüli sereg, Steelportot és Stilwatert a Mátrix, a gránátokat és a gyors verdákat pedig egy rakás szuperképesség váltja. A homlokráncoló lista eredménye: 2013 talán legviccesebb játéka.

Gáz a Fehér Ház

Mint a fentiekből is kitűnhet, abszurdizmusból az új részben sincs hiány, ezt pedig már a program eleje is jelzi, a katonai akciójátékokat kifigurázó nyitányt követően ugyanis suttyó, laza és felettébb halálos antihőseink a stílszerűen Fehér Kéróvá átnevezett Fehér Házban garázdálkodnak, főhősünk pedig az elnöki bársonyszékben osztja a világbékét (már ha éppen nem terroristák által kilőtt orosz atomrakétákat robbant le az égről, mint ahogy az a játék első tíz percében történik).

A felütés tehát kellően elvetemült (még ha a hazai politikai palettát elnézve félig-meddig hihető is, hogy a végrehajtói hatalmi ág pallosává választhatnak egy ennyire elborult arcot), a folytatás pedig mindezt csak tetézi, a játék eleji (gyászos tetszési indexünkön javítani igyekvő) sajtótájékoztató alatt ugyanis beüt a krach, ami jelen esetben Zin birodalom néven fut, élén a nagydarab, ocsmány, de kellemes angol akcentussal csevegő Zinyak hadúrral. Miután a diplomácia egyik félnek sem erőssége, a találkozás hamar lőfegyverekben, robbantásokban és légvédelmi ütegekben gazdag ütésváltássá fajul, ahol viszont mi húzzuk a rövidebbet: hősünket és cimboráit eltérítik, majd mindegyiküket egy egyedi virtuális valóságba zárják, ami főhősünk esetében Steelport virtuális (és a valóságtól „némileg” eltérő) változatát jelenti. A feladat tehát adott: szabadítsuk ki kabinetünk tagjait, szökjünk meg a szimulációból, billentsük fenéken Zinyakot, és természetesen mentsük meg a világot az elnyomástól…

A Dominatrix rabja vagy!

A helyszín tehát pár „apróbb” változást leszámítva (úgymint a reklámtáblákat cserélő Zin propagandaüzenetek, illetve a városképet díszítő gigászi idegen tornyok) egy az egyben a Saints Row: The Thirdből érkezik, aggodalomra viszont semmi ok, mivel a Volition egyedül a játéktérről húzott le egy újabb rókabőrt, a viszonylag kis területű település tartalmát már nem érheti panasz. A fentebb taglalt történetet ezúttal is a kötelező sztoriküldetések gördítik előre, amik talán a sorozat eddigi legjobb darabjai: pörgős és vicces párbeszédek, blőd helyzetek és egy rakás (a témába vágó sci-fi játékokat és filmeket pocskondiázó) parodisztikus utalás tarkítja őket. Mátrixos ébredés, lépegetős harc, vagy épp a Star Warst idéző űrhajós menekülés vár ránk, a móka és kacagás tehát garantált, még ha a szimuláció nem is tökéletes, a főszálas kalandok ugyanis (az előző etaphoz hasonlóan) erősen bedrótozottak lettek. Járjunk akár Steelportban, akár az adott küldetéshez összerakott lineáris pályán, szabadságnak ekkor nyoma sincs: egyenes csőben előrehaladva ritkítjuk-robbantgatjuk-verjük agyon a zin söpredéket, a továbbhaladást szkriptelt események és checkpointok irányítják, fegyverünk és öklünk helyett pedig zavaróan sokszor döntik el quick-time eventek a párbajok kimenetelét.

Klassz Effect

A főszál persze ezúttal is csak a jéghegy csúcsa, a kezdetektől fogva bejárható, virtuális Steelportban ugyanis egy rakás mókás tennivaló vár minket, karakterünk feltápolását ugyanis ezúttal is a városban fellelhető mellékküldetésekkel és minijátékokkal végezhetjük.

A feladatokkal pedig nincs gond: bár számszerűen még mindig a Saints Row 2-ben találjuk a legtöbb tennivalót, a kínálat Steelport virtuális másában is elég bőséges: 40 (vegyesen az előző részekből érkező és teljesen új) mellékküldetés, 85 egyszer játszható feladat és ezernyi (!) begyűjthető cucc telíti a várost a főszál mellett (ezekről több infót a kapcsolódó dobozokban olvashattok). E minijátékokat egyébként immár nemcsak a játéktéren, hanem a küldetésválasztó képernyőről is elindíthatjuk, haverjaink ugyanis sokszor kínálnak olyan másodlagos küldetéseket, amik voltaképp a fenti minijátékokból fűznek láncra 4-5 darabot, teljesítésükkel pedig valamilyen extra jutalmat (pl. végtelen sprintenergiát, térképes tárgykeresőt, speciális fegyvereket) oldhatunk ki a fixen járó pénz és XP mellett. Emellett ugyanakkor minden cimboránkhoz tartozik egy úgynevezett lojalitás-küldetés is, ami egyébként szerintem csak a Mass Effect kifigurázása végett került a játékba: e mellékküldetéseket kizárólag a szimuláción kívül, a rejtekhelyünkként szolgáló űrhajón, és igény szerint némi opcionális romantikázás után indíthatjuk el, teljesítésük jutalma pedig valamilyen speciális, az adott pajtásunkat feltápoló szupererő lehet.

Veled van az erő!

Igen, szupererőt írtam fentebb, a Saints Row IV egyik legfontosabb újítását ugyanis a játékban elérhető speciális képességek jelentik. Bár maga az ötlet nem légből kapott (már a Saints Row: The Third Trouble with Clones DLC-jében is volt egy rész, ahol átmenetileg emberfeletti képességekre tehettünk szert), a koncepció az új etapra forrott ki teljesen, a Volition ugyanis egy olyan könnyen kezelhető, mégis meglepően összetett rendszert rakott össze, amivel teljesen a feje tetejére állíthatjuk a virtuális Steelportot.

A sztori során négy aktív és négy passzív képességre tehetünk szert: előbbiek a zin elnyomókkal szembeni harcot segítik, míg az utóbbiakat Steelport kényelmes és gyors bejárására használhatjuk. A felhozatal egyszerűen remek: vadászrepülőket megszégyenítő sebességgel sprintelhetünk az utcákon (miközben körülöttünk tornádó vág rendet a forgalomban), felhőkarcolókra ugorhatunk fel egyetlen szökkenéssel, falakon futhatunk, ellenfeleink között pedig tűz- és jéggömbökkel, az utcán felkapott, majd hozzájuk vágott tankokkal és szippantós kocsikkal, vagy épp spontán földrengésekkel tehetünk rendet. A kezeink között elszabaduló erő a játék talán legütősebb momentumaiért felel: hatalmas poén az égből ellenfeleink közé csapódva szétaprózni a ránk támadó csapatokat, egy lökéssel hipnotizálni és mellénk állítani a korábban ránk lövöldöző idegeneket, vagy épp Szellemlovast játszva lángoló testtel és extra tűzsebzéssel felaprítani ellenlábasainkat.

Képességeink részletesen testre szabhatók, és a városban elszórt kódtöredékek begyűjtésével tovább is fejleszthetők (erről többet a kapcsolódó dobozban olvashattok), amit természetesen ajánlott is megtenni, a játék során ugyanis többször is összeakasztjuk a bajuszt velünk hasonló képességű ellenfelekkel.

A szupererők tehát simán a steelporti show legjobb műsorszámai, de a szimuláció ezek mellett is tartogat pár kisebb újítást. Ellopott járgányainkat például immár egy gombnyomással a cache-memóriába menthetjük, és onnan bármikor előhívhatjuk őket (nincs szükség tehát külön garázsokra), a városban fellelhető boltokat vásárlás helyett egy hackeléses minijáték után állíthatjuk saját oldalunkra, a ránk vadászó zin söpredéket pedig immár csak az üldözést vizsgáló, sárgán világító felügyelőbot levadászásával rázhatjuk le (tehát a meghackelt ingatlanokba belépve nem törlődik a körözési szint).

A fentieket leszámítva viszont a játékmenet és a fejlődési fa nem változott számottevően: a küldetések után kapott XP így továbbra is egy rakás (a karakterünkkel, fegyvereinkkel, cimboráinkkal, járművekkel, illetve a kiosztott vagy épp elszenvedett sebzéssel kapcsolatos) bónuszt old ki, amiket utána a megszerzett léből vásárolhatunk meg az alapból Tab-bal előhívható menüben.

Rendszerspecifikáció

A széria legfrissebb darabja tehát – noha erősen a Saints Row: The Third alapjaira épül – jelentősen kibővített, és hihetetlenül szórakoztató tartalommal érkezik, a mókás világmentést kiszolgáló technikai háttér viszont már némileg felemásabb. A probléma igazából a grafikusmotorral van, ami az előző részhez hasonlítva jottányit sem változott – a sajtóverzióban jóindulattal is csak közepes minőségű textúrák, némileg elnagyolt modellek, recés árnyékok, és az előző résszel teljesen megegyező látótáv mellett rajzolódott ki a szimulált Steelport. Noha nagy csalódást ez nem okoz, azért a harmadik etap óta eltelt két év alatt ráfért volna legalább egy minimális ráncfelvarrás a Volition házi CTG Engine-jére, főleg ha már a változatlan vizuális minőség mellett a gépigény jelentősen nőtt. Bizony: a DirectX9 támogatás ment a levesbe, az elvárás pedig egy legalább 3.0 GHz-es kétmagos proci, 4 giga RAM, és egy combosabb 1 gigás VRAM-mal szerelt VGA, ami még ha manapság teljesíthető feltétel is, azért még sincs arányban azzal, amit a képernyőn látottak megkívánnának. Ja, és említettem már, hogy elődjéhez hasonlóan a tesztverzió is rendszeresen fagy AMD kártyák esetén?

A zenével ugyanakkor nincs semmi probléma: a főküldetések alatt felcsendülő traktusok fülbemászóak, a licencelt zenei könyvtár pedig ezúttal is kitűnő lett – van itt a remixelt amerikai himnusztól a Cypress Hillen át a dubstepig minden, szóval biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja a számára kedves zenei zsánert.

Végezetül nem mehetek el szó nélkül a színészgárda mellett sem, ami dacára a lökött sztorinak és az eszement karakternek, valami hihetetlenül erősre sikeredett. Az ismertebb arcok közül Michael Dorn (Star Trek: TNG), Neil Patrick Harris (Így jártam anyátokkal), Terry Crews (A feláldozhatók), illetve Keith David (A szakasz) brillírozik kisebb-nagyobb (zömében visszatérő) szerepekben, nem érheti viszont panasz a főhősünket sem, akit ezúttal is több férfi- és női hangsáv kelthet életre. Utóbbiaknál a Bioshock Infinite Lady Comstockját is alakító Laura Bailey-t tudom kiemelni, férfifronton pedig Troy Baker (a Last of Us és a Bioshock: Infinite főszerepeit vitte a hátán), Nolan North, illetve Robin Atkin Downes végez kiemelkedő munkát (utóbbi cockney angol dialektusa egyébként ezúttal is a személyes kedvencem lett).

Egy elborult út vége

Be kell vallanom: amellett, hogy a Saints Row IV számomra eddig az év legszórakoztatóbb játéka, egyúttal 2013 legkellemesebb csalódása is, az első sajtóanyagok alapján ugyanis úgy tűnt, hogy a Volition nem lesz képes kihozni egy teljes értékű új részt a Saints Row: The Third félbemaradt ötleteiből (elvégre ne feledjük, a negyedik epizód az előd Trouble with Clones DLC-jéből és a törölt Enter the Dominatrix kiegészítőjéből nőtt ki).

Aggályaim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: bár a helyszín zavaróan ismerős, a grafikusmotorral szemben is vannak fenntartásaim, és itt-ott akadt pár kisebb szkripthiba is a tesztverzióban, a Saints Row IV-be máskülönben nem tudok belekötni. Színtiszta humor és őrület, vegytiszta szórakozás, egy rakás elborult sci-fis kikacsintás és rengeteg akció – ez az új Saints Row, ami már inkább tekinthető sci-fi vígjátéknak, mint humorral átitatott gengsztereposznak, de pont ettől lesz annyira friss és mulatságos. Felvetődik persze a kérdés, hogy innen merrefelé viheti a Volition a szériát (az ugyanis már erősen valószínű, hogy a következő rész hőse nem ez a banda lesz), mindenesetre döntsenek akárhogy, egyvalamit ne feledjenek: ezt a sorozatot az önfeledt, elborult, és kacagtató sandbox-akciózás juttatta oda, ahol most tanyázik, szóval e hozzávalókból a későbbiekben se vegyenek vissza.