Kicsiny szívemben számos zug lakozik, ebből az egyik a kártyajátékoké. A Magic the Gatheringgel pályám legeslegelején találkoztam, és máig az egyik legnagyobb újságírói bukásom volt az ebből készült korai zsengém – egy életre megjegyeztem. Fiatal voltam, kellett a pénz, na. Éppen a beégett emlékek miatt közelítettem igen óvatosan a Rougebook felé: mertháthogy a Faeria fejlesztőin túl e mögött is Richard Garfield, a klasszikus Magic atyja áll. S fogok is még játszani vele, mert egyrészt szerintem egy meglehetősen jól sikerült, nyári szórakozásnak kiváló darab, másrészt Böjti már a csevelycsatin suhogtassaja a virtuális kilencfarkút, szóval le kell adnom ezt a tesztet is, mielőtt minden magasságot és mélységet megjárnék.
Na, szóval: van egy szinte teljesen üres térkép, amolyan hexás kifestőkönyvként elénk terítve, amelyen túl kell jutnunk. Tök könnyűnek látszik, hiszen egy alapcsata, egy elit összecsapás és máris ott a pályavégi bossfight! Igeeeeen, de nem. Nagyon nem. Ha a kezedben tartott harmatos kezdőpaklival ugrasz neki a Legvégső Összecsapásnak, tuti, hogy meghalsz. Mondjuk, egyébként is, de legalább a kalandozások és csaták közepette előrébb jutsz. Lépésről lépésre. Sok lépés lesz, most mondom. Szerencsére nem a digitális pusztában kóborolva kell magányosan túlélnünk: eleve ugye két karakterünk van, akik közösen indulnak a csatákba. No, de ami még fontosabb: a lépésről lépésre, különböző tulajdonságú, azaz festőképességű tintákkal láthatóvá varázsolt tájban azért megbújik ezmegaz, ami segíthet nekünk. Kezdőpaklinkat például nem csupán a mosómedvére hajazó Ecsetdílernél lehet súlyos aranyakért bővíteni, hanem egy-egy Bölcsességládából is választhatunk – ingyen! – a három feldobott lap közül egyet. De akadnak mágikus tárgyak, a kártyalapokat turbózó ékkövek, a kifestőt kifestő kilátók, 10 életerő-pontot visszaadó szívecskék – és persze akadályok is, legyen szó sárkáncsontvázról vagy egyszerűen egy áthatolhatatlan erdőről.
A dolog lelke persze maga az összecsapás, ahol – az eddig elért két térkép alapján – meglehetősen sokféle lénnyel kell majd megküzdeni. Itt a klasszikus stratégiázás-matekolás veszi át a főszerepet. A sikerhez rengeteg minden kell: első körben azt a gondolatot magunkévá tenni, hogy legértékesebb kincsünk az életerőnk. Két csata közben ugyanis maguktól nem gyógyulnak karaktereink, csupán az igen ritkásan felbukkanó szívecskék segítenek. Ebből kifolyólag mindig egyensúlyoznunk kell a sima csaták megvívásával szerezhető arany, XP és tintamennyiség jelentette csábítás, illetve a térképzáró összecsapáshoz szükséges, minél magasabb életerő megtartása között. A „mellékcsaták” ugyanis szépen le tudják faragni a HP-készletet, még ha győzünk, akkor is.
A csata színtere alapvetően tökéletesen értelmezhető: vagyunk mi, ott balra, ketten, meg jobbra, jellemzően sokan és erősen a gaz ellenfelek. A fejük felett látszik, hogy az adott körben miben mesterkednek, így a saját stratégiánkat is ehhez lehet igazítani. Van kevéske akciópontunk, ebből lehet az elénk került kártyák felhasználásával valamit kezdeni. Minél nagyobb pakli, annál több lehetőség: és ez is a kalandozás, a térkép felfedezése és a Bölcsességek Kockáinak kifosztása fontosságát növeli. Persze van egy csomó „ohbzzz” pillanat is, hiszen nincs tökéletes lapjárás és Egyetlen Sikeres Taktika. Pláne úgy, hogy minden játszható karakternek vannak erősségei és gyengeségei (ajánlatos a fórumok szorgalmatos olvasgatása), így az sem mindegy, ki a két hősünk és a csata elején ki van elöl. Igazi kombinációs paradicsom ez annak, aki szereti az ilyesfajta molyolást.
A jó hír: az egy-egy térképhódító, de sikertelen körben szerzett tapasztalat nem vész el. A paklid ugyan ugrik és nullázódik az újrafutásnál, de a kódexdarabkákban összeszedhető XP-vel a következő nekifutásnál is hasznos extrákat lehet szépen lassan kinyitogatni. Meg fejlődnek a karakterek is, úgyhogy papíron (kódexen, muhaha…) egyre könnyebb lesz minden egyes újrajátszás és egyre távolabb juthatunk. Aha, hát, nekem nagyjából nettó 5 játékórámba telt, hogy kétszer feljussak a második táblára, szóval van még mit fejlődnöm. De kitartok, mert az amúgy kevéssé kiegyensúlyozott hősmezőnyből kimondottan a szívemhez nőtt Sorocco, az élő pajzsként csetlő-botló, csirkelábú vörös harcsa...
