(K)őrület
Sokan úgy gondolják, hogy a független játékfejlesztés manapság az ipar netovábbja, de azért ez kicsit sem így működik. A külföldi szaksajtó például rengetegszer képes az ilyen alkotásokat is a marketing keltette hátszélen vitorlázó, rendkívül sikervárományos játékokkal összehasonlítani, nagyjából ugyanabból a szempontból bevizsgálni két teljesen eltérő háttérrel és tartalommal bíró programot. Szerencsére még így is vannak olyan fejlesztők, akik mindezek ellenére képesek nehezen emészthető agymenésükkel elriasztani/csalogatni a játékosok egy bizonyos rétegét, és nagyon úgy tűnik, hogy az ACE Team is hasonló utat jár. Öveket becsatolni, erősen kapaszkodni, a Carmageddon nyomában vágtató chilei fejlesztők tovább görgetik a legendás kőgolyót, mely kegyetlenül maga alá gyűri a történelem fontosabb szereplőit. Igen, igen, jól olvastátok! Abszurd? Elmebeteg? Abnormális? Igen, igen, igen -- mégis, ennyire megbotránkoztató, ennyire őrületesen idióta játék talán még soha nem mosta el ilyen művészien a felháborító tabudöntögetés és a mesterien megfogalmazott humor közt húzódó tűéles határokat.
A hadvezérek is csak egyszer halnak...
Sziszüphoszt nem kifejezetten izgatta, milyen sorsot szántak neki az égiek: elhatározta, hogy maga mögött hagyja a neki kijáró alvilági szenvedést, még akkor is, ha egy brutálisan nagy kősziklát kell végiggörgetnie egész Európán, magát Hadészt és egy tucat híres történelmi személyiséget sem kímélve. Egy játék, ami végtelenül idióta jelenetek egész sorát pakolja egymásra, olyan rendkívüli pillanatokkal, mint amikor a tizensokadik (nagyjából a játék is hasonló pontossággal festi le az általa szerepeltetett, önmagukat istenként tisztelő uralkodókat) Lajos francia király a trónszékbe huppanva szabad utat enged az ebédre ipari mennyiségben benyakalt bableves által generált bélgázoknak, ezzel jelezvén alattvalóinak, hogy a kezében pihenő francia földeken szerény személye élet és halál ura. Nem kellenek ide dicshimnuszok, sem gyönyörű szonáták, a Rock of Ages a saját indulóját fújja. Igaz, a kórusban a 300 spártai legénnyel tenorként Leonidász, szopránként pedig Napóleon áriázik (miért is ne?), a vezénylésre pedig „csak” Leonardo da Vinci fogadta el a meghívást, a szólamok mégis összeállnak, a fekete karmesteri pálca a magasba lendül, mi pedig szakadunk a nevetéstől. Lehetne teljesen agyalágyultnak, idiótának, esetleg még vérlázítónak is nevezni mindazt, amit ez a játék csinál és kínál, mindezek ellenére objektív nézőpontból is be kell vallani: ez maga a művészet. Beismerem, végignevettem a Portal 2 robottestbe öltöztetett karaktereinek rögtönzött stand up comedy előadását, imádtam a Witcher 2 fanyar humorát, de ettől függetlenül tény és való: a Rock of Ages a közelmúlt és az idei év leghumorosabb játéka. Úgy üt, mint a legdebilebb, legalpáribb viccek, de legalább újra van miért fájlalni a rekeszizmainkat.
A meg nem értett művész
A tesztalany képében tehát idén is született egy olyan játék, amit feltétlenül mindenkinek látnia kell; egyrészt leírni rendkívül nehéz, miként is fest a program, másrészt a humor alapvető forrása a látvány, néhány rövid halandzsázást leszámítva. Itt van mindjárt a legalapvetőbb elem, maguk a történelmi figurák, no meg persze egy halom statiszta (katonák, alattvalók, talpnyalók), akiknek az elgázolásánál nincs is természetesebb dolog a világon. Szerencsére a chileiek tudják, mi a megoldás akkor, ha a tervező grafikusok belehalnak a röhögésbe, így hát a figurákat ügyesen lekapkodták az adott korok szépművészeti remekeinek számító festményekről, legyenek azok vázákra, finom szövetekre, esetleg mészvakolatra pingálva, majd az egészet beleszórták az átláthatatlan kódsorok közé -- és voilá! Az eredmény leginkább egy középkori interaktív Képes krónikára hajaz, idétlenül ide-oda ugráló királyokkal és hercegnékkel, olyan elképesztő animációval megfejelve, hogy az még a végtelenül komoly Platón arcára is biztosan mosolyt csalna. A látványvilág ügyesen igazodik az adott kor stílusához, hiszen a játék az antik kortól kezdve a reneszánszon átívelve egészen a pökhendi franciák művészetéig vezeti a cselekmény fonalát, a stílusjegyek profi módon elevenednek meg, a pályák színvilága fantasztikus, a 3D-s modellek igen tetszetősek, az égbolton idétlenül vigyorgó napkorong pedig önmagában megkoronázza a körítést. Meglepő, hogy a zenei aláfestés még így is mindent felülmúl: a muzsika főképp a középkor zenei ízlésének közös osztóját cipeli vállán, az egészet sajátos komolysága teszi egy ilyen játékban igazán komolytalanná; ritmusos, rövid trombitafutamokkal és dobpergéssel kísért fanfárok -- mindez olyan idétlen hangulatot kölcsönöz, amihez hasonlót egyetlen program sem tudhat magáénak a játékiparban.
Te is fiam, Brutus?!
Manapság valamiért egyre inkább hiányolom azt a fajta átgondoltságot, profizmust a toronyépítgetős játékokból, amivel annak idején a Popcap a zseniális Plants vs. Zombieszal megajándékozta a tower defense műfajt. Nem ritka, hogy a játékosokat átgondolatlan játékelemek fogadják, kiegyensúlyozatlan, vagy éppen jelentéktelen egységek garmadájával, így olykor a fenomenális ötleteket is elfojtja a több sebből vérző koncepció. Érdekes, hogy a chilei fejlesztők alkotása pont olyan, mintha ezen hibák összességéből állna -- és még így is tud olykor fantasztikus lenni. Sajnos vagy nem sajnos, de főleg annak köszönhetően, hogy próbál egy érdekes hibridként működni. Az ötlet kiváló, a kivitelezés már kevésbé: a szokásos védelmi rendszer kiépítése mellett ezúttal legyen egy erős offenzív vonal is, ahol a célunk egyértelmű, zúzzuk össze az ellenség várfalát, majd lapítsuk ki vezérét előbb, mielőtt ő tenné meg ezt velünk (ez általában a harmadik alkalommal sikerül is, előbb aligha, később meg csak leginkább akkor, ha nagyon bénák vagyunk). Az ügyességi rész tényleg kiváló lett, ahogyan lavírozunk az ellenség emelvényei között, raliversenyző módjára fékezünk, kanyarodunk, miközben csak centik választanak el a méteres szakadékoktól, emellett külön örömömre szolgált, hogy mindezt egy jópofa, valóban hasznos oktatórész vezeti fel.
Ami a leginkább meglepő, hogy az igazi hibák a stratégiai vonal oldalán leledzenek. Hiába van egy halom védfalként funkcionáló szerkezet (bástyák, katapultok, harci elefántok, lőporral tömött hordók, ráadásul pályánként egy-egy erősebb, vagy teljesen új példánnyal gazdagodunk), ha ezek közül valószínűleg csak párat fogunk használni, és azt sem túl sok variációban. Hozzáteszem azt is, hogy egyes építmények csak a pénzkidobás kategóriába tartoznak, a pálya közepére pedig egyenesen felesleges ledobálni ezeket, így nálam végig (olykor meglepő hatékonysággal) az alábbi haditerv dominált: a pálya legvégső pontjára helyezni az anyagi keretből elérhető maximális számú bástyát (esetleg néhány katapulttal, harci elefánttal megerősítve), hiszen az ellenfél így a lehető legkisebb lendülettel vágódhat a kapunak. Nem azért meséltem el ezt, hogy dicsekedjek, csak érzékeltetni akartam, mennyire gyenge a játék ezen része, amin csak tovább ront a szűkös időkeret (amit az ellenfél diktál); felesleges sokat gondolkodni, ha a berögzült, végtelenül egyszerű taktikánkkal is ugyanannyira megyünk.
Az ellenfél egyébként pofátlan módon képes magának kiosztani az építkezésre szánt aranytallérokat, de valójában meg is érdemli, hiszen a gépi intelligencia sokszor azelőtt leamortizálja a maga kőgolyóját, hogy egységeink beleszólhattak volna a csata folyásába. Amúgy meg kell hagyni, hogy az MI tényleg nagyon taktikusan szórja le a védfalként funkcionáló katapultokat, dinamithegyeket, persze csak annyira kreatívan, amennyire a pályaépítők azt eltervezték. A sztorimód élettartalmát nem mondanám rövidnek (főleg nem az indie kategóriában), bár tény és való, hogy ennyi baromságot épeszű ember képtelen egyhuzamban befogadni, ám emellett akad itt még multiplayer funkció is, amelyben hatalmas élmény az ellenfelet szívatni; én ezt mégis inkább osztott képernyőn tudnám legjobban elfogadni -- mivel a játék ehhez PC-n is két gamepadet követel, így konzolon életképesebbnek tartom a próbálkozást. A maga módján megemlítendő a stopperórával szembeni időmérő versenyzés is, hiszen eredményeinket feltölthetjük az online ranglistákra, és ámulhatunk a megbecsülendő 3 485 951. helyezésünket látva; biztosan létezik olyan emberfia, aki ezt határtalanul élvezi, személy szerint plusz két legyalulandó várúrnak jobban örültem volna.
A tower defense reneszánsza?
Nem semmiképp, a Rock of Ages nem reformálja meg az általa képviselt műfajt, még talán visszalépésnek is nevezhető játékelemeit tekintve. Hogy akkor mégis miért kötelező vétel, miért kell mindenképpen ott szerepelnie a karácsonyi kívánságlistádon? A látvány, a zene, a határtalan humor és az überelhetetlen hangulat kvartettjének okán, mindez egy fantasztikus szereplőgárdával megfejelve (még a pestis is tiszteletét teszi!). És az eredmény? Leírhatatlan, elmebeteg, fantasztikus, olyan élmény, amit nem hagyhat ki idén egy játékos sem, mindez jelenleg a Steamen összesen 7,99 eurót kóstál. Jó látni, hogy még mindig vannak fejlesztők, akik nem csak tudják magukról, hogy teljesen őrültek, hanem mindezt hangosan hirdetik is -- a Zeno Clasht is jegyző az ACE Team pedig pontosan ilyen, akik játékukkal újra bizonyítják, hogy a határtalan idiotizmusnak nem lehet sem emberi, sem pedig isteni mértékkel mérhető korlátokat szabni.
