Azt mondják, hogy újramelegítve csak a káposzta jó, de én legszívesebben hozzátenném, hogy „plusz a német szerepjáték”. Legalábbis a derék germánok biztosan így gondolják, mert a tőlük érkező RPG-k már nagyjából tíz éve változatlan képet festenek. Az első Gothic annyira meghatározta a német játékipart, hogy a kreatív fejesek egyszerűen nem mernek előállni friss ötletekkel, hanem inkább a múlt sikereihez görcsösen ragaszkodva igyekeznek pénzt keresni (tegyük hozzá, a jelek szerint sikerrel). Egy átlagos német szerepjáték onnan ismerszik meg, hogy csúnya, szaggat, tele van bugokkal, kegyetlenül nehéz, és százezrek rajonganak érte – eme paradoxon gyakorlatilag egy évtizede vár feloldásra, és bár jómagam játszottam a Gothicokkal és a Risenekkel, a hangulatukon kívül nem sok olyan elemmel találkoztam bennük, melyek segítettek volna megérteni azt a fanatizmust az említett sorozatok iránt, ami elsősorban az európai régió játékosaira jellemző. Van azonban egy dolog, ami közös a Gothicban és a Risenben: a fejlesztő Piranha Bytes, amely a Risen 3 készítése során olybá tűnik, hogy nem csinált semmit. Na, jó, valamit mégis: újramelegítette a káposztát.

Harmadjára is felkelünk

A Risen 3 egyetlen szignifikáns újdonsága a főszereplő kiléte: a Piranhánál valamiért ejtették az előző két epizód világmegmentő Névtelen Hősét egy másik Névtelen Hős kedvéért, aki nem más, mint a Risen 2 nagyszájú kalózlányának, Pattynek a korábban soha nem említett öccse, ennélfogva pedig Stealbeard kapitány egy szem fiacskája. Hősünk a játék elején épp egy elveszett kincset próbál előkaparni mellben sokat erősödött nővére társaságában, mikor is a duót megtámadja egy árnylord, hogy emberünk lelkét az alvilágba citálva csak egy beszélő hullát hagyjon maga után – akit, mit ad isten, pont az a Bones nevű vudu orvos kelt ki a sírból, akinek a Risen 2-ben ugyanilyen lélekvesztett gondjai adódtak. Az újonnan szalajtott, szellem nélküli kalóz feladata az, hogy visszaszerezze az alvilágban rekedt lelkét, és ha már úgyis behajózza a Déli Tengereket, akkor a világot is megmentheti az árnyaknak nevezett, pokolbéli démonoktól, akik még a címben emlegetett titánoknál is nagyobb szemétládák.

Ismerős helyzet? Hát persze, hisz ha játszottál a Risen 2-vel – amire van némi esély, elvégre az 2014 augusztusi PC Guruban teljes játékként szerepelt –, akkor ugyanezt az utat jártad be, ugyanezekkel a szereplőkkel, méghozzá hasonló vidékeken, lévén a Déli Tengerek nem sokat változtak a második rész óta eltelt pár évben. A déjà vu érzésre mindenki készüljön fel, ugyanis a játék világa nagyrészt megegyezik a Risen 2-ével, minden bokor, vudubaba és épület a megszokott helyén van, a szigeteket benépesítő lakók pedig nemcsak hogy ugyanazok maradtak, de legtöbbjüknek még a karaktermodelljét sem cserélte le a Piranha. Minek azt? Így legalább otthon érezzük magunkat!

Dézsa fű

A Risen 3: Titan Lords tehát egy Risen 2.5: a fejlesztések nagy része inkább csak finomhangolás, valódi újdonság nem került a programba, hacsak azt a pár korábban nem látott területet nem vesszük figyelembe, melyek viszont hangulatukban és külsejükben semmi olyat nem nyújtanak, amit a Risen 2-ben már ne láttunk volna. Ismét trópusi szigeteket barangolunk be egy hajón, amit irányítani csak előre letárolt eseményekkor lehet: időnként előfordul, hogy megtámadja bárkánkat egy tengeri szörny, amit ágyúzással tudunk ártalmatlanná tenni, ezek a találkozások viszont hamar unalomba fulladnak. Tekintve, hogy máskor egyszerűen nincs lehetőség vezetni a masszív kalózhajónkat, hanem csak gyorsutazási pontként használhatjuk a szigetek között, az egész „lődd a szörnyet, ahol éred” dolog fáradt kapálózásnak tűnik csupán. Oké, hogy más stílusról van szó, de az Assassin’s Creed IV-ben sikerült megoldani, hogy tényleg hajóskapitánynak érezzük magunkat, és az a játék már majdnem egy éve megjelent – kérdem én, miért nem csapott le erre a hatalmas lehetőségre a Piranha? Ráadásul másodszor estünk pofára, mert már a Risen 2-ben sem értette senki, hogyan történhetett, hogy a hajózás nyújtotta örömöket vidáman dobta a cápák, vagy inkább piráják közé a német csapat. Lustaság? Hozzá nem értés? Esetleg az újdonságtól való félelem? Végül is mindegy, mi volt az ok, a lényeg nem változik: a Risen 3 ugyanolyan hamar el tud laposodni, mint a két évvel ezelőtt kiadott elődje.

Mindezen a küldetések felépítése sem változtat, ugyanis ezen a téren sem fejlődött a program. Halálosan unalmas, sőt, határozottan fárasztó fetch questek várnak ránk a Déli Tengereken, amelyek ráadásul gyakran átlépik a nevetségesség határát. A fejem fogtam, amikor a Névtelen Hős a Risen 2 óta csak keveset változott Kila szigetén próbálta visszaszerezni az egykori első tiszt által elorzott hajót, mindezt az idő szorításában, de mégis megállt segíteni egy szerencsétlen gnómnak, akit meglopott egy csintalan majom. A gnóm kincsének visszaszerzése még csak-csak belefért volna, na de az, hogy a majom búvóhelyének szűk bejárata miatt a feladat megoldásának egyedüli módszere egy másik majom betanítása volt, az már kiverte a biztosítékot. Mert egy dolog az, amikor a fejlesztők humorral és komolytalansággal próbálják ellensúlyozni egy játék gyengeségeit, de a Piranha megoldásai már inkább festenek úgy, mintha komplett hülyének néznék a vásárlókat.

A Risen 3 az említetthez hasonló küldetéseken túl ráadásul röhejesen komolyan veszi az egész sztorit, ami már csak azért is nevetséges, mert a forgatókönyv tele van lyukakkal, a pontos célok pedig az első tíz órában olyan homályosak, hogy kalóz legyen a talpán, aki átverekszi magát a történetet leplező, jótékony ködön. Persze akkor sem lesz jobb semmi, mikor cirka 20 óra játék után kiderül, hogy pontosan mi a fő cél, ugyanis lényegében ugyanazt kell újrajátszanunk, amit egyszer már megtettünk a Risen 2-ben: szövetségeseket toborzunk, akik kellő mennyiségű szívességért cserébe már hajlandók segíteni nekünk, illetve legénységet verbuválunk, jórészt az előző részből ismert arcokból. Bonest már említettem, de Jaffar bősz fuckolása sem marad ki a repertoárból, ahogy Patty csípős megjegyzései is a régiek. Igen, a régiek. Mint nagyjából minden ebben a kalózátok rágta játékban!

Katt-katt-katt-katt

Ha azt gondolnátok, hogy eleget ekéztem a Risen 3-at, akkor vagy nem ismertek eléggé, vagy nem akarjátok elhinni, hogy a Piranha tényleg csak lehúzni szeretné a rajongóit ezzel a játékkal. Néha még én is elgondolkodtam a saját szigoromon, elvégre a nyugati sajtó képviselői meglepően pozitívan nyilatkoztak a Titan Lordsról. Aztán minden kétely elszállt, mert szembe találtam magam a minimális javításokat is nélkülöző harcrendszerrel, a butított fejlődéssel, valamint a Risen 2 óta alig módosult grafikusmotor elképesztően szürreális hibáival. De ne szaladjunk ennyire előre! Ami a küzdelmet illeti, a Risen 3-ban a „harcrendszer” szó barokkos túlzás: tulajdonképpen addig-addig kattintgatunk az ellenfelet „nézve”, amíg az meg nem hal, vagy mi fűbe nem harapunk. Egy társunk mindig velünk jöhet, a legénység tagjai pedig más-más képességekkel rendelkeznek, mivel azonban csak a Risen 2-ben még béna Bones tud gyógyítani, ezért én az egész játék során rá hagyatkoztam. Mintha az MI kicsit okosodott volna, azaz a társunk többször segít ki a bajban, mint hajdanán, de azért még így sem fog senki a Harvardra járni a kalózcsürhéből. A fegyverek közül ezúttal is a kard+pisztoly kombó a leghatásosabb – a bajonettek hiába néznek ki jól, nagyon lassúak és körülményes a használatuk, így ezen a téren is érdemes maradni a kaptafánál, és a Risen 2-ben bevált stratégiát követni.

És ha már kaptafa: a Risen 3 voltaképpen szerepjáték akar lenni, amivel együtt jár a fejlődési rendszer és a viszonylag korlátlan szabadság. Ez még mindig ugyanolyan jó, mint két éve volt. Mivel nincsenek kasztok, ezért bármilyen mutáns karakter létrehozható – én a vudu kalózra esküszöm, de kinek a pap, kinek a paplan. Viszont pár Risen 2-es játékelemet száműztek a fejlesztők. Az öltözékünk például már nem juttat előnyökhöz bennünket, sőt, a sárm, aminek a női NPC-k képtelenek ellenállni, hasztalanná vált attól a perctől, hogy a Déli Tengerek vidéke virslifesztivállá változott. A Piranha a legtöbb női karaktert ugyanis kitette a játékból, alig akadnak olyan szereplők, akik nem érces hangú rosszfiúk. Jó hír viszont, hogy a mesterek, akik a képességeket tanítják, végre csupa hasznos dolgok oktatnak, és mivel a pénz ezúttal kicsit könnyebben jön, hamarabb kereshetjük meg a karakterünk kiműveléséhez szükséges aranyat. A fejlődés alapja egyébként még mindig a dicsőségnek nevezett tapasztalati pont, melyet harccal és küldetések teljesítésével gyűjtünk. A Risen 3-nak nem sok jó tulajdonsága van, de az biztos, hogy misszióból nagyon sokat vehetünk fel benne, így szinte lehetetlen olyan helyzetbe keveredni, hogy ne legyen elég XP-nk kalózunk tulajdonságainak feljavítására.

Rosszarcú tengeri patkány

Az utolsó szög a Risen 3: Titan Lords koporsójában a technológiai elavultság. A játék a Risen 2 motorját használja, és ahogy korábban már írtam, a karaktermodellek, textúrák és egyéb hozzávalók nagy része egy az egyben a második részből származik. Ugyan a Déli Tengereken nem élnek annyian, mint mondjuk Skyrimben, de attól még rendszeresen találkozunk klónoknak beillő karakterekkel, az animációk pedig olyan otrombák, hogy a Witcher 3 videói után a sarokban zokogtam miattuk. Minden (komolyan, MINDEN) szereplő pontosan ugyanúgy gesztikulál, forgatja a kardot vagy sétál, a brutálisnak szánt kivégzőmozdulatok láttán pedig a jó érzésű játékos hajlamos többször ellenőrizni a naptárat, hogy vajon tényleg 2014-et írunk-e. Utóbbiak ráadásul nemcsak gagyik, hanem koncepciótlanok is: több olyan küldetés akad, amikor barátságos bunyót vívunk valakivel, vagy csak kiütni akarunk egy ellenfelet, a kalózunk mégis szépen elmetszi a vesztes fél torkát, aki a véres jelenetet követően úgy kel fel a földről, mintha mi sem történt volna. Ehhez még vegyétek hozzá a jóindulattal is közepes szinkront, az oda nem illő káromkodásokkal teletömött szövegkönyvet, és máris csupán két olyan eleme marad a Risen 3-nak, ami miatt nem végzi azonnal a játék a lomtárban.

Hét tenger ördöge

Természetesen a hangulatra és a zenére gondolok – melyek ironikus módon a Risen 2 legerősebb oldalai voltak. A Piranha nagyon érti a dörgést, ha egy különös, kedvelhető világ megteremtéséről van szó: a szigetvilágnak saját története van, mindenütt találunk rejtélyes nyomokat és legendákat, amik tovább mélyítik a játék mitológiáját, a kalózkodás romantikus ábrándja pedig még sosem volt olyan élettel teli, mint a Risen-játékokban. A kiváló zenei aláfestés csak hab a tortán, és még pár olyan apróságra is futotta a fejlesztőktől, mint egy morális alrendszer, illetve a küldetések teljesítésének szabad sorrendje, valamint a feladatok olykor változatos megoldási lehetősége. Fenyegetéssel, szép szavakkal vagy akár pénzzel is célt érhetünk, és még frakciókhoz is csatlakozhatunk, igaz, végigjátszásonként mindössze egyszer. Az atmoszféra és a mennyiség szerinti tartalom tehát rendben van.

És ez a legrosszabb az egészben: a Risen 2 is „rendben volt” 2012-ben, és a Risen 3 is „rendben van” most. Azaz akármilyen keveset fejlődött is, ha önmagában értékeljük a Titan Lordsot, egy végső soron korrekt programot kapunk, amit a sorozat rajongói minden bizonnyal élvezni fognak – még úgy is, hogy a számtalan gólhelyzet ellenére újra és újra kapufára rúgnak a Piranhánál. Annak ellenére pedig, hogy a cikkben rengeteget szapultam a Risen 3-at, el kell ismernem, hogy egész jól szórakoztam a programmal töltött idő során, sőt, még azt is elérte a játék, hogy hanyagoljam miatta a The Last of Us PS4-es kiadását, holott ha van olyan alkotás, ami miatt megéri hajnalig fent maradni, akkor az az. Ez azonban még nem elég hozzá, hogy mindent megbocsássak a német csapatnak. A Titan Lords egy szórakoztató, de fájóan lusta és ötlettelen folytatás, ami a Risen 2 megoldásai nélkül meg sem jelent volna. Ráadásul már csak egy hónap, és nyakunkon az új Dragon Age, amire talán jobb ötlet félretenni a nyári munka értékes forintjait, még úgy is, hogy a BioWare egy ideje csak árnyéka önmagának. A Piranhának pedig csak annyit üzenek: ugyanez a program két év múlva már egy buksisimire sem lesz elegendő.