A korábban leginkább a Dead or Alive-szériáról ismert Team Ninja 1995-ben alakult, vagyis lassan 30 évessé válik a stúdió. Az imént említett verekedős-játékokkal kezdték, majd 2004-ben jött a Ninja Gaiden, amivel már a hack ’n slash műfajba is belekóstoltak. 2017-ben adták ki a Nioh-t, ami egy ízig-vérig soulslike akció-RPG volt, a valóságban is élt brit szamuráj, William Adams történetét bemutatva. A Nioh-t még 2004-ben jelentették be és az évek során a fejlesztői pokol legmélyét is megjárta. Az Akira Kuroszava egy félkész forgatókönyvén alapuló projektet a Team Ninja soha nem akarta elengedni, és az utolsó pillanatig monitorozták a visszajelzéseket (a PS4-es megjelenést három demo előzte meg), míg végül a Nioh olyan állapotban kerülhetett a boltok polcaira, amire az egész fejlesztőcsapat büszke lehetett. 2020-ban aztán jött a Nioh 2, két évvel később már a Square Enix bábáskodása mellett kalandozhattak a Final Fantasy világába a Stranger of Paradise-szal, ezt követően pedig tavaly befutott tőlük a Wo Long: Fallen Dynasty. Az egyre szélesebb körben is népszerűvé váló stúdió idén egyszerre próbálja megszólítani a soulslike-, az Assassin's Creed- és a Ghost of Tsushima-rajongókat – ebből lett a 19. századi Japánba kalauzoló Rise of the Ronin.
Egy új kor hajnalán
Történetünk 1853-ban veszi kezdetét, a festői szépségű Japánban. A cseresznyevirágokat azonban kiömlő vér színezi vörösre. A Bakumatsu-korszakban járunk, vagyis azokban a vészterhes években, mikor a Nyugat elkezdett betörni a szigetországba, folyamatos kulturális fenyegetést jelentve a tradicionális életvitelre – később ezt követte a Meidzsi-restauráció, amivel egy új kor hajnala köszöntött be. Ez egy rendkívül sötét, árulásokkal és brutális megtorlásokkal teli időszaka a japán történelemnek, ugyanakkor a Nyugat és a Kelet szembenállása miatt felettébb izgalmas helyszínként is szolgál egy videójátékhoz (megmondhatja ezt a Like a Dragon: Ishin! is). A rendkívül alapos karaktergenerálás után Matthew Perry lesz az első komolyabb célpontunk. A valóságban is élt Perry az Egyesült Államok haditengerészetének flottaparancsnoka, aki szent céljának tekinti, hogy megnyissa Japán határait a külkereskedelem felé. Az akció balul sül el, majd egy borzalmas tragédia után mester nélküli szamurájként, más néven róninként indulunk egy titkos üzenettel az első nagyváros, Jokohama felé, ahol neki kell állnunk új szövetségeseket szerezni.
Három nagyobb frakció kapott helyet a játékban. Ezek közül az első a Sabaku, akik rendíthetetlenül kiállnak a sógunátus mellett. Ők Tokugawa támogatói, és bizalmuk a belső viszályok ellenére sem gyengült meg a rendszerben, sőt, megpróbálják elejét venni ezeknek a politikai helyzetre is veszélyes fenyegetéseknek. A Tobaku a lázadók frakciója, ők a sógunátusellenes erők. A birodalmi uralmat akarják visszaállítani Japánban, amihez nem restek szövetkezni akár a nyugati erőkkel is. És itt jön a képbe az Obei, akik a változás szelét hozzák a szigetországba. Csoportjai az Egyesült Államok és az európai hatalmakból állnak, elsődleges céljuk pedig, hogy Japán külkereskedelmi szempontból az egyik legfontosabb országgá váljon. A sztori különböző módokon bontakozik ki, attól függően, hogy kivel szövetkezünk, illetve kit árulunk el. Nemcsak válaszainkkal erősíthetjük vagy gyengíthetjük az egyes karakterekhez fűződő viszonyunkat, hanem cselekedeteinkkel is. Például előfordulhat, hogy egy nagyon bizalmas levelet rögtön két fontos NPC-nek is odaadhatunk és ilyenkor mérlegelni kell, hogy melyik oldalra állunk. Ez ad egy kisebb mélységet a játéknak, viszont nem kell túlgondolni: a Rise of the Ronin egy sandbox akciójáték lett, jókora térképekkel és rengeteg tennivalóval.
Szó se róla, mikor először értem Jokohama közelébe, dobtam egy hátast. Egy igencsak terjedelmes város képe kezdett kirajzolódni előttem, és már előre vártam, hogy szétnézhessek az utcákon. Bár az épületek szépen ki lettek dolgozva, valahogy a varázs szertefoszlott, amikor elkezdtem felfedezni a helyet. Az Assassin's Creed Syndicate szintén a 19. században játszódik (1868-ban) és valahogy ott London sokkal élettel telibbnek tűnt. Több ember mászkált az utcákon, az összehatás is jobban egyben volt, és – bár ez tényleg szubjektív – a hangulat is azonnal levett a lábamról. A Rise of the Ronin esetében nem igazán éreztem azt, hogy egy nyüzsgő nagyvárosban járok. Akadnak központi helyszínek (például egy bordélyház), ahová állandóan vissza-vissza kell térni, viszont emellett túl sok minden nem motivált arra, hogy felfedezzem a játékbeli településeket. Az utazást megkönnyítendő rendelkezésünkre áll egy grappling-hook (amit harc közben természetesen az ellenfél megragadására és magunkhoz rántására is használhatunk), valamint a siklóernyő, ami a Team Ninja szerint a japán feltaláló és fegyverkovács, Ikkansai Kunitomo tervrajzán (Abikiru) alapult és a nagyobb távolságok megtételénél jöhet jól. Azzal mondjuk nem árt tisztában lenni, hogy nem tudjuk magunkat felhúzni minden épület tetejére a grapling-hook segítségével – csak a kijelölt helyek alkalmasak erre.
A kard útja
Természetesen a központi sztori-szál mellett melléktevénykeségek is várnak, amiket érdemes is csinálgatni, hiszen még mélyebben merülhetünk el általuk ennek a kornak a színes háttértörténetében. Kedvencem a macska-keresgélés lett, amikor nagyon cuki cicákat kell megtalálnunk és ezekért jutalmakat kaphatunk. Aztán itt vannak még a terület-felszabadítós mellékágak is – ilyesmit már láthattunk a Ghost of Tsushimában –, mikor egy tanyát kell megtisztítanunk az ellenfelektől és ha sikerül mindenkit elintézni, akkor a hely felszabadul, értékes jutalmakat és nyersanyagokat adva nekünk. Emellett rengeteg mellékküldetés is vár, amik új ruhákhoz, fegyverekhez vagy egyéb fontos eszközökhöz vezetnek. Az egyik ilyen során kaptam meg például a lángszórót, illetve egy fényképezőgépet, de a leghasznosabb mind közül talán az ellenfelek tartózkodását bemérő hang-detektor, ami alap-felszerelés lehet a lopakodáshoz. Bizony, lehet az árnyékban sunnyogni is és egyesével kiiktatni mindenkit, viszont az MI nem mindig áll a helyzet magaslatán. Előfordult, hogy kettévágtam két ellenséges nindzsát, miközben a harmadik tőlünk pár méterrel holt nyugodtan üldögélt a tábortűznél, máskor pedig a bokorból előugorva a másodperc törtrésze alatt vett észre valaki.
A Rise of the Ronin másik lényeges pontja a harc, ami egyfajta keveréke a Team Ninja korábbi játékainak: ugyanúgy megtalálható benne a hack ’n slash darálás, mint a Nioh taktikusabb harcrendszere. A parry hangsúlyos szerepet kapott, hiszen a megfelelő időben történő hárítással gyengíthetjük az ellenfél védelmét (Ki-érték) és ultra-erős támadásokat is bevihetünk. Továbbra is fontos hangsúlyozni, hogy egy olyan történelmi korban járunk, amikor a nyugati hatások egyre erőteljesebben törtek be a szigetország elzárt falai közé, és ez a hadviselésben is meglátszik. Bár főhősünk mesteri kardforgató, emellett másféle fegyvereket is bevethetünk – például puskákat. Igen, az alap katana mellett bajonettek, pisztolyok, de még íjak is a repertoár részét képezik, szóval nyugodtan lehet kísérletezni velük. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy jutunk hozzá újabb és újabb fegyverekhez, akár az elesett ellenfelektől, akár ládákból összeszedve. Ugyanaz viszont igaz a ruhákra is, amikből érdemes mindig a legmagasabb szintűt magunkra öltenünk, még ha elég furán nézünk is ki benne. Valahogy így sikerült összehoznom egy szmokingban feszítő, keménykalapos, szandálban futkározó rónint.
Nioh vagy nem Nioh?
A Nioh 1-2 után talán többekben felmerült, hogy vajon mennyire lesz soulslike-élmény a Rise of the Ronin? Nos, ez abszolút a játékostól függ. Három nehézségi szint is választható (Dawn, Dusk és Twilight), és aki a legkönnyebb (Dawn) fokozaton vág neki a kalandnak, az extra beállításokat is megnyithat, például a gyógyító-tárgyak életvisszatöltésének növelését. Persze aki kőkemény soulslike-élményre vágyik, annak ott a Twilight nehézségi-szint (előre is sok sikert a bossfightokhoz!), de további jó hír, hogy támogatott a négyfős kooperatív-mód, így bármikor össze lehet fogni a haverokkal vagy becsatlakozni egy random lobbyba. A PvP-harcok most kimaradtak, viszont a fontosabb küldetéseknél választhatunk magunk mellé társakat (akár valódi játékosok képében), akik megkönnyítik a dolgunkat és besegítenek az összecsapások során. Ötletes, hogy ilyenkor egyedül játszva bármikor váltogathatunk a karakterek között, ha pedig bucira vernek és elfogy az életerőnk, akkor automatikusan egy másik harcosra ugrik a játék, akivel folytathatjuk a küzdelmet és jobb esetben felhúzhatjuk elesett bajtársainkat is. A kooperatív-mód nem tolakodó, nem is lóg ki nagyon az összképből, viszont fontos tisztában lenni vele, hogy PlayStation Plus-tagság kell hozzá.
Látvány terén a Rise of the Ronin nekem nagyon felemás képet prezentált. A környezet és bizonyos épületek egészen jól néznek ki, a napszakváltozással és környezeti effektekkel (eső, havazás, satöbbi) szépen meg tudják dobni a hangulatot, de például a víz-effekt nagyon ocsmány és olyan, mintha két-három konzolgenerációval korábbról maradt volna itt. A szinkron szerencsére az angol-hangsáv esetében is meglepően korrekt, a zene pedig gyönyörű. De tényleg, az aláfestésül szolgáló keleties dallamok rettentő jól tudják fokozni a beleélést. Bugokkal elvétve azért találkoztam: egyszer két falusi akadt be futás közben egy falba, máskor meg farkas futkosott körbe-körbe a saját tengelye körül, mint aki megbolondult – persze ezek biztosan javítva lesznek idővel. Végszóként annyit tudnék még hozzátenni az eddigiekhez, hogy bár a Rise of the Ronin nem lesz egy Ghost of Tsushimát a sarokba állító mestermű, a japán történelem és a sandbox-akciójátékok kedvelőinek mindenképp ajánlott. Sajnálom, hogy idehaza nem kapott magyar feliratot, mert az biztosan sokak szemében felértékelte volna a végeredményt, de játékmechanikáit, sztoriját, karaktereit és harcrendszerét tekintve teljesen rendben van és élmény vele visszautazni az 1800-as évekbeli Japánba.
