Rise of Nations teszt

Szó mi szó, Reynolds nem elégedett meg egy finomhangolt klón elkészítésével -- amikor is tőle szokatlan módon egy olyan játék elkészítésébe fogott, ahol az óra a mi készülékeinkhez hasonlatosan ketyeg --, és megbolondította a már sikeres és elterjedt receptet a saját tapasztalataiban rejlő lehetőségeket kiaknázva. A két nagy klasszikus, az Age of Empires és a Civilizations összeboronálásából megszülető hibrid pedig annak rendje és módja szerint be is bizonyította, hogy a szülőatyja bizony nem fogott mellé, amikor a merész ötletét monitorra varázsolta.

A stratégiák öszvére

A program látványvilága meglehetősen impozánsnak hat az inkább csak jelképes grafikával megáldott, köralapú riválisokéhoz képest, ám a korlátozott nagyítási lehetőségekkel felszerelt 2D-s látkép már könnyen ellenérzéseket válthat ki a birodalomépítők másik ágazatának rajongóiból. Hasonló mostohasorsra jutott a teljes hangi világ, ugyanis amíg a lassú, spekuláló játékmenethez tökéletesen illettek volna a nyugodt, harmonikus aláfestő zenék -- amelyek minőségére egyébként nem lehet panaszunk --, addig a pörgős, akciódús események már megkövetelnék az erőteljes hanghatások dominanciáját, amelyek hiánya kétségtelenül a Rise of Nations Achilles-sarkát jelentik. Érthetetlen a program ez irányú kidolgozatlansága, hiszen amíg az egyik pillanatban még örömünket leljük a modern kor beköszöntével megjelenő láncfűrészek rönkszaggató muzsikálásában, addig a másikban rá kell ébrednünk, hogy bár az ágyúk dördülnek, a bombák robbannak, ám a telepeseink és a harcosaink még ezen körülmények között is inkább hithű némasági fogadalomban élnek, és csak egy-egy végzetes sérülés esetén hajlandók elengedni egy első és egyben utolsó, elfojtott halálsikolyt.

Emellett elszomorító a tudat, hogy az alkotók egy hatalmas ziccert hagytak ki, amikor nem gondoltak arra, hogy a zenei világot kissé változatosabbá varázsolják. Sem a játszott nép kultúrája, sem az éppen aktuális kor nincs kihatással arra, hogy éppen milyen dallam csendül fel a hangszóróinkban; az egy órányi hanganyag minden kikötés nélkül ismétlődik újra és újra. És újra.

Age of Civilizations?

Habár a Rise of Nationst hivatalosan valósidejű stratégiaként tartjuk számon, igazság szerint jelen esetben ez a megjelölés korántsem fedi a valóságot. Mind műfajilag, mind tartalmilag a játék teljes egészében a két ihletadó nagy cím között helyezkedik el, és így a fejlesztőbrigád nagy bánatára azt sem kerülheti el, hogy a szőrösszívű kritikusok -- akiknek jelen esetben koránt sincs könnyű dolguk --, mindkettőhöz egyaránt hasonlítgassák. Tudniillik a tesztelők könnyen a bőség zavarában találhatják magukat, hiszen az ismerős, ám összességében mégis újként ható eszköztáron igencsak nehéz fogást találni. Az emberiség történelmén átívelő korok, a tucatnyi játékstílusnak teret adó győzelmi feltételek, a temérdek ritka és alapvető nyersanyag, a technológia, a kémek, a hadvezérek, a karavánok, a kereskedők és a csodák meghatározó szerepköre, valamint a temérdek szárazföldi, tengeri és légi egység összessége olyan mélységgel ruházza fel a valós időben zajló eseményeket, amely egyaránt jelzi a stratégiákon belüli műfajok keveredését, illetve egy vadonatúj születését. 

A birodalomépítő veteránok bizonyára sejtik, hogy milyen ügyet szolgálnak a hosszas építkezések, a fejlesztések, és a toborzások -- az egyszerű, ám mégis oly sokszor megfoghatatlan célt: a győzelmet. A valós idejű stratégiákban jártas, harcedzett játékosok hajlamosak beleesni abba a hibába, hogy lebecsülik eme sokszor semmitmondónak tűnő szó jelentőségét, ami rendszeresen és menthetetlenül ugyanabba a végkifejletbe szokott torkollni: a „Feladás” gomb megszállott keresésébe.

Bizony, a Rise of Nations nem könnyű, hála a Sid Meier’s-örökségnek. Hiába van Dzsingisz Kánt megszégyenítő hadseregünk, ha elveszünk a fejlődés útvesztőjében, és jobb megoldás híján tűzzel és vassal vesszük fel a harcot a lopakodó bombázók és a nukleáris rakéták ellen. Hiába a megannyi egyetem, a Manhattan-projekt és a mesterséges intelligencia, ha egyes államok már a kora újkor hajnalán kivívják maguknak a győzelmet nagyszabású csodaépítésekkel. És hiába sűrítjük bele egy óriási, gazdag és lélegző birodalomba a piramisokat, az Eiffel-tornyot és a Kremlt egyaránt, ha mindeközben képtelenek vagyunk visszaverni a fosztogató, vad hordákat, és beleveszünk a népek örök csatározásába.

Az idő szorításában

Mire van hát szükség a győzelemhez? Legfőképpen fürge ujjakra, de a számító, logikus gondolkodás is jól jöhet az eseménydús játékmenet során. Minden bizonnyal, ha megkérdeznénk Brian Reynoldsot, hogy mit jelent számára a valós idejű stratégia, mint műfaj, a legfontosabb jellemzők képzeletbeli listájának a tetején ott trónolna a lendületes szó, hiszen a Big Huge Games első játéka e tekintetben köröket ver szinte minden riválisára. 

Azt, hogy a kattintásvetélkedők játékágának mennyire tett jót a további sebességnövelés, mindenki döntse el maga, annyi azonban bizonyos, hogy az átlagosan egy órára szűkített játékidő kétségtelenül rányomta a bélyegét az egész programra, mert bár egyszemélyes játékok esetén kedvünkre állíthatjuk meg a játékot parancsosztogatás céljából, addig ez az opció természetesen nem elérhető többszemélyes játékmód során, amely -- mint minden stratégiánál --, itt is a program velejét képezi.

Felejtsük el, hogy a pályák első tíz percét pattogatott kukoricával a kezünkben, és a kedvenc sorozatunkat nézve „izguljuk” végig, ugyanis itt már a kezdetektől fogva szükségünk lesz minden figyelmünkre, hiszen amíg más, hasonló programokban még csak a bogyókat szednénk le a bokrokról, addig itt már rég a birodalommá növekedett tartományunk védelmével leszünk elfoglalva. Ha pedig ehhez a tempós eseménylánchoz hozzáadjuk még azt a hihetetlen mélységet, amit sikerült a fejlesztőknek a játékmenetbe invesztálni, akkor vesszük csak igazán észre, hogy milyen grandiózus programmal is állunk valójában szemben. Mert, bár a kezdő játékosoknak különös szenvedést okozhat a népükre leselkedő legnagyobb veszély, az idő könyörtelen múlása, a készítők minden elismerést megérdemelnek azért, ahogyan ezt a kihívást tálalni tudták.  

A kezelőfelület egyszerűen zseniális; minden szükséges információ helyet kapott a képernyőnkön, méghozzá úgy, hogy a temérdek adat kicsit sem zavaró az események állandó fürkészése közepette. A gazdasági menedzsment ugyancsak pompás, lévén, hogy nincs többé szükség bányászaink és farmereink percenkénti nógatására ahhoz, hogy valami történjen is szeretett birodalmunkban, hiszen amennyiben élni kívánunk a lehetőséggel -- és itt meg kell jegyezni, hogy a program opcióiban szinte mindenre kiterjedő testre szabhatóság kapott helyet a leggördülékenyebb játékmenet érdekében --, tétlen falusijaink rögtön szerszámhoz nyúlnak, és jó polgárhoz híven azonnal el is indulnak a legközelebbi munkalehetőség irányába. Ehhez csak meg kell teremtenünk nekik a szükséges feltételeket, és fűrésztelepeket, bányákat, valamint farmokat létesítenünk a gazdasági vérkeringés beindításhoz. Sokaknak ez butításnak tűnhet a legendás valós idejű stratégiák példája után, ám a folyamatos csatározás valóban megköveteli az állandó figyelmet, amit szerencsére az ilyen és ehhez hasonló egyszerűsítést szolgáló elemek lehetővé is tesznek. 

Szükségünk is lesz minden megmaradt agysejtünkre a hosszadalmas háborúk megvívásához, ugyanis a mesterséges intelligencia valóssággal sziporkázik. Ugyan a hat fellelhető nehézségi fokozat lehetőséget nyújt nekünk némi sikerélmény elérésére is, ám amennyiben kellően alacsony vérnyomással rendelkezünk, nehezebb fokozatokon is nekivághatunk a népek csatájának; a hatás nem marad el. A legkiábrándítóbb mégsem az lesz, hogy a gép a jól ismert csalási praktikákkal már a pálya első tizedében valósággal kivégez bennünket, hanem az, hogy okosan és alattomosan játszadozik el velünk, ameddig csak a már jól ismert feladás gomb felé nem kezdünk kacsintgatni. Bizony; a gép kihasználja azt az előnyét, hogy őt nem veszélyezteti az idő gyors pergése, és miközben kis portyázgatással elvonja a figyelmünket az igazán fontos dolgoktól, addig ránk települ, átveszi az uralmat a stratégiai szempontokból sokszor döntő fontosságú tenger felett, és amennyiben szükséges, még a bekerítő hadműveletektől sem riad vissza.

Elég mélyre ásva magunkat természetesen itt is felfedezhetünk néhány hibát, úgymint a játékbeli enciklopédia meglehetősen frusztráló hiányát, melynek híján képtelenek leszünk összemérni a népünk különleges egységeinek az adatait a többi nációéval szemben, s bár ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, komolyabb hadmozdulatok esetén sok esetben elengedhetetlennek bizonyul. Természetesen enyhítő körülmény, hogy az elég elszánt stratégák -- ha nagyon akarják --, fellelhetik ezeket a bűvös számokat az interneten.  

Ha már lúd, legyen kövér?

Bizonyára erre gondolhattak a Big Huge Games-nél, amikor úgy döntöttek, hogy nem raknak a játékukba hagyományos értelemben vett kampányt, hanem egy Total Wart idéző világtérképen engedik szabadjára a játékost, hogy választott népével leigázza a konkurens országokat. Természetesen nem kell megijedni, korántsem egy szemöldökráncoló másolásról van szó, hiszen -- persze eltekintve attól, hogy a térképen seregek is vannak, amik miért is ne lennének ugyebár --, ez az összes hasonlóság a két hadjárat között. Egy-egy figura jelképezi a haderőinket, amiket kedvünkre tologathatunk a szomszédos tartományok irányába, és amennyiben ez a menetelés csatába torkollik, úgy egy valószínűleg már jól ismert pályára dob minket a program, ahol valósidejű stratégiai harcban kell legyőznünk az ellenfelünket/ellenfeleinket. Egy körben egy támadás engedélyezett, 2-3 kör tesz ki egy kort, és változatos taktikai kártyák révén juthatunk egy-egy csatában különféle előnyökhöz. Az alapötlet érdekes, azonban hosszútávon elkerülhetetlen az önismétlés, így inkább csak egy érdekes funkcióként szolgál ez a játékmód a Rise of Nations-ben, mintsem ösztönző erőként a beszerzést illetően.

A győzelem kapujában

Brian Reynolds és a Big Huge Games hihetetlenül magasra tette a mércét azzal az elhatározással, hogy már az első valós idejű stratégiájukkal újítóként akartak berobbanni a népszerű birodalomépítő ágazatba, és bár itt-ott megrezzent a léc az ugrást követően, senki sem vitathatja, hogy végül is óriásit és maradandót alkottak a készítők. Az elképesztően intenzív játékélmény képes feledtetni az apróbb, zavaró hibákat, és hibridsége ellenére mindkét műfajban teljes értékűt alkotott, amiért bátran ajánlható mind a körökre osztott, mind a valós időben játszódó programok szerelmeseinek.