Indie RPG-vel régen szórakoztam ilyen jól, mint az elmúlt napokban. Az érdekes benne talán az, hogy igazából nem tudok egyetlen elemet kiemelni az összességből, hogy miért tetszett úgy az egész. Hangulata van, története van és szépen rajzolt látványvilága. Meg persze hibái is, de ezek kevesebben. A főszereplők persze csajok: Aurora, a szemüveges-hátizsákos könyvtároslány, aki azért a mágiával is nagy barátságban van, és barátnője, a frissen végzett lovag, a pajzzsal arcleverés nagymestere, az édességfüggő Brigandine. Ők azok, akik ketten elindulnak a nagybetűs Veszélyes Világba. Persze nem véletlenül: keresik Aurora kedves papáját, aki a Nagy Elf Bölcsek Tanácsának (vagy mi…) kérésére, a Tanna-Tohrend könyvtára számára indult kimenteni az elfek tudását, Lennórien városából, a tengerentúlról. Ami azért a szakállas szuperkönyvtáros és kísérői számára is túl nagy falatnak bizonyult, hiszen a várost a korábban onnan elkergetett goblinok (azaz őslakosok, nemdebár) forradalmi mozgalma visszahódította, és saját képére formálta. A fater vezette Rarnaakk-expedíció, úgy, ahogy van, eltűnt, és a teljesen zöldfülű leányka utánuk küldése a létező legjobb ötlet, ugyebár.
Na, itt lépünk be mi a képbe, illetve maga a játék, ami egy kellemesen csordogáló történetszálra felhúzott körönkénti izometrikus csatasorozat, némi extrával kellőképpen fűszerezve. A leány finoman szólva is kialakulóban lévő személyisége tálcán kínálta a káosz és a rend behozását: vannak olyan döntési helyzetek, amikor válaszunkkal (hiszen mi kerülünk Aurora bőrébe) a bennünk lakozó kettősséget billentjük el egyik vagy másik irányba. Ennek következménye is van persze: a többi NPC és a társaink is annak megfelelően viszonyulnak hozzánk, hogy milyen személyiségjegyeink vannak. Nagyon nem mindegy, mikor milyen választ adsz, amikor feltűnik a vörös-kék yin-yang szimbólum.
Szóval elindulsz, majd a legelső rendes csata előtt megkapod társnak a közelharcra kiképzett pajzzsal pofozót, Brigandine-t. Aztán szép lassan, a kalandozások során, felépül a végleges csapat, amivel aztán meg lehet rohamozni – megannyi kunkor után – a királyi palotát, hátha a kedves papa még nem lett goblin-saslik. Addig azonban hosszú út vezet, megannyi szörny legyakásával (csontiktól csatavagonig), tapasztalati pontok összeszedésével (a klasszikus erő-mana-védekezésre költve) és egy másik erőforrás, a cogni gyűjtögetésével (ennek fontos lehetősége a csatákon belüli minikihívások teljesítése, jobb felső sarok), amit mindenféle mágikus dologra-képességre tudunk cserélni az alaptábor morcos tudósánál. Vannak remek fejtörők is, mint említettem, kiváló logikai kizökkentések a monotonnak azért nem nevezhető hentelésből. Vannak csata közben gyűjthető dolgok, amikből a mindent halló és így mindenről tudó szakács tápos, csata közben is fogyasztható cuccokat kotyvaszt.
Tényleg összeraktak nagyjából mindent, amivel nem csupán becsalogatni lehet a játékost, hanem bent is tartani. A történet átélhető (ki ne szeretné megmenteni az okos-ügyes papáját és mellesleg megmenteni a világot?), szépen rajzolt képek előtt harcolunk, ráadásul kétféle nehézségi fok választásával – először a csaták után visszagyógyulós story mode-ot ajánlom. Kifejezetten jól szórakoztam, hamar előjött a „na, csak még ezt az egy csatát!”-üzemmódom és hipp-hopp, hajnali kettő lett.
