Resident Evil 2 (Remake) teszt

Ha meg kell nevezni azt a túlélőhorrort, ami a legnagyobb hatással volt rám, amit a legjobbnak tartok, keveset kell gondolkoznom. Ez persze lehet mindenkinél más, de jó eséllyel hasonló címek kerülnek elő a régi emlékek közül. Számomra például kitörölhetetlen foszlányokat hagyott a Castlevania, a Chakan, a Splatterhouse, a D, miközben a Silent Hill őrülete magával ragadott, a The Suffering brutalitásától leesett az állam, a Nightmare Creatures aprítását alig bírtam abbahagyni, a Dead Space pedig elhozta mindazt a félelemforrást, ami miatt az első Alien-film a mai napig iránymutató, és amiben egyedül talán a Halálhajó tudott még labdába rúgni. Éppen így emlékszem teljesen tisztán arra is, mikor hétvégenként a PeCsa bolhapiacán cserélgettük a játékokat, és feltűnt a vadonatúj, soha nem látott borító, amin ékes német feliratok és egy fegyveres fickó mellett óriáspókok is szerepeltek, a hátoldalon zombik cammogtak, én meg mutogattam a haveroknak, hogy ez bizony kell, bár ki kéne várni az angol változatot, mert egy kukkot sem fogunk belőle érteni. Akkor még alig ismerte valaki a játékot, a magazinok itthon is csak pár hónapra rá kapták fel a programot, ami jó volt, félelmetes volt, új volt, de nem vált kedvenccé, még a ’97-ben érkező Director’s Cut képében sem.

Közben persze szerte a világon sikereket könyvelt el a zombiapokalipszis, a fejlesztőkről egyre több cikk jelent meg, már lehetett tudni a készülő játékról, ami akkor még Resident Evil 1.5 címre hallgatott, miközben főszereplőivé Leon S. Kennedyt és Elza Walkert tette meg, akik aztán 2-2 társuk oldalán küzdöttek volna meg az élőhalottak hordáival. A projekt végül túlnőtte magát, Elza helyett Claire Redfield, az első epizód főszereplőjének testvére lépett be a képbe, a főcím mellé odabiggyesztették a kettes számot, és a végére a Resident Evil továbbgondolása valódi folytatás lett, nemcsak egy csiszolgatott bővítés. Két lemezre felkerülve (lényegében a hangfájloknak hála), két külön útvonallal és végigjátszással, akkori viszonylatban elég szép grafikai megoldásokkal, az Alone in the Dark-vonalról származó továbbfejlesztett mechanikai összetevőkkel olyan sikert könyvelhetett el a Capcom, amelyre ritkán van példa. A játékosok imádták Raccoon City halállal és elkeseredettséggel teli utcáit, a kiürült és mutánsokkal teli rendőrőrsöt, a karaktereket és a történetvezetést. Így én is, bevallom, sőt visszatérve a felvezetéshez azt is nyugodtan mondhatom, hogy a ’98-as Resident Evil 2 (vagy RE2) vált számomra az etalonná, mint horrorjáték. Frászt kaptam a rothadó kutyáitól, a hirtelen rám támadó zombijaitól, nyomasztó hangulatától, mindattól az élménytől, amit izzadságtól mentesen, teljesen természetesen nyújtott, ezzel néha a pánikba kergetve a játékosokat. Sőt, egyszer még meg is könnyeztem egy jelenetét, amire a PS-platformon akkoriban csak és kizárólag a Vampire Hunter D volt képes. És bizony az érzelmek ilyen széles tárházát később más nem volt képes előhozni – sem az Illbleed, sem a Code: Veronica, se semmi. Egészen mostanáig.

Újratöltve

Még egy kis személyes gondolat, aztán jobban orientálódunk a modern verzió felé, esküszöm. De muszáj leírnom, hogy a közkedvelt negyedik rész hozta akció mennyire rossz szájízt hagyott bennem, és ez bizony még a harmadik rész izzadt, önismétlő erőltetettségénél is rosszabb volt – már csak azért is, mert hatásait még sok-sok epizódon át kifejtette. A Veronica és a RE0 még próbálkozott az alapok újraélesztésével, de a 4 után csak a töméntelen lövöldözés és akció jutott azoknak, akik túlélni szerettek volna, és ezzel pont a sorozat esszenciáját sikerült megölni – azt, hogy rettegj minden sarkon. Érdekes módon a Dead Space volt talán az egyetlen modern cím, ami ezt a hozzáállást sikeresen megközelítette, de senki más nem mert a gyökerek felé kacsingatni, mondván „elmúltak azok az idők”. A Resi-epizódok remaster verziói mellett úgy tűnt, a második rész teljesen el lett feledve, a Capcom már soha nem tér magához, aztán a hetedik sorszámozott kaland belső nézetre váltva és kellőképpen újítva hozta nagyjából mindazt, amiért a korai klasszikusok szerethetők voltak. És végül eljutottunk oda, hogy a Capcom bejelentette: jön a Resident Evil 2! Sőt, nem csak jön, de egy teljes remake-et kapunk, az alapoktól újraírva, amiben a kétvonalas út ugyan mellőzve lesz, de minden téren modernizálják, tisztelettel alakítják olyan formára, ami manapság is korrekt minőséget képvisel. Aztán jött a demó, és az emberek szája is tátva maradt.

Már Raccoon City sem a régi

Mármint nem az a pixelhalmaz, ami volt. Merthogy most, 2019-ben visszanézve fájóan esetlen a látvány és a mozgáskultúra, amit a ’98-as második rész felmutat, ellenben ennek nyoma sincs a 2019-es remake-ben. Az első percekben egy rövid felvezetés mutatja, ahogy a már jól ismert kamionos egy nő testét formálja át, majd választástól függően Leon vagy Claire bőrébe bújva megtapasztalhatjuk egy benzinkúton, hogy mi vár ránk a későbbiek folyamán. Természetesen zombik tömege, ahogyan az sejthető. Hőseink egymásra találnak, menekülnének tovább a városba, ahol aztán ismét feltűnik a kamionos, csak éppen nem túl jó bőrben, aminek az a vége, hogy a főszereplő a rendőrség épületén belül talál magának menedéket, a másik fél egy hatalmas robbanás miatt elszakadva próbál túlélni, utóbbira pedig igen kevés a páros esélye, elvégre mindenhol élőhalottak császkálnak, majd egyre durvább mutációk jelennek meg a sztori előrehaladtával.

És igen, ez azt is jelenti, hogy részben minden a régi. Karakterünket külső nézetben irányíthatjuk, immáron valós időben, korlátok és rögzített kamerák nélkül, avagy nincs botladozás, bénázás, elrontott célzás. Eleinte egy pisztollyal, majd késsel, sörétessel lehet irtani az ellent, hogy a fegyverkészlet továbbfejlődjön, és erre a végén már nagy szükség is lesz. Addig viszont hosszú az út, ami irodákon, csatornarendszeren, bonctermen, laboratóriumon keresztül vezet, és spoilerezés nélkül néha nyugodtan mondhatom, hogy inadba száll majd a bátorságod. Mert amíg a rejtvényekkel kell foglalkozni, addig nincs gond. Összeszeded a szükséges eszközöket, bújod a feljegyzéseket, összepattintod a kirakósok darabjait. Csak aztán mindig jön valami, ami ledózerol, valaki mindig berongyol egy ablakon, a nyakadba esik, vagy egyszerűen csak felmordul/felhördül, aminek köszönhetően inkább menekülőre veszed a dolgot. Mert a nyúlcipőt időnként muszáj felkötni, pláne nehezebb fokozaton. 

Hardcore túlélés

Az új Resident Evil 2 minden téren igazi túlélőhorror. A hagyományos jelentésében. Ami azt jelenti, hogy legkönnyebb fokozaton még nagyjából balanszolt annyira a játékmenet, hogy nekiállhatsz hősiesen lövöldözni, megpróbálkozhatsz a zombiállomány teljes kiirtásával, hogy aztán egy esetleges pozitív végkifejlet után megkapd a polgármestertől „a város jótevője” címet, de már itt is rezeg a léc, és ha nem figyelsz eléggé, könnyen pórul járhatsz. Nehezebb fokozaton azonban tényleg oda kell figyelni. Az inventory véges, csak kiegészítő tasikkal lehet bővíteni (szépen, apró lépésenként), sakkozni kell azzal, hogy mit vigyél magaddal – érdemes minden kevésbé fontos tárgyat lepakolni, egy-két fegyvert cipelni –, lőszerből pedig annyi jut, hogy minden egyes jöttment zombival nem lehet leállni izmozni. Innentől tényleg a túlélésen van a hangsúly, csak azokkal érdemes harcba elegyedni, akik konkrétan blokkolják a továbbvezető utat, még a nagyobb ellenféltípusokat is érdemes kikerülni – kivétel, ha egy főellenfélről van szó. Ilyenkor kihagyhatatlan és elkerülhetetlen minden széf, hordozható megőrző, öltözőszekrény kifosztása, továbbá a nyersanyagokból is muszáj a legjobb eszközöket összecraftolni, különben töltényből és gyógyszerből is kifogyhatunk. Nem mellesleg a fegyverekhez elérhető kiegészítőket is érdemes összeharácsolni, máskülönben igen sokáig tart még a legalapabb szörnyszülöttek megfektetése is.

Természetesen az elsőre nagyjából 8-10 órás végigjátszás (ez egyetlen karakter) kitoldható, megismételhető – ez kifejezetten ajánlott –, továbbá minden esetben értékelést kapunk elért eredményeinkről, amik aztán az újabb nekifutások esélyeit is növelhetik. Tartalom tehát van bőven, bár a lényeg még mindig a látvány és a hangulat, illetve a történetmesélés.

Új, de mégis ismerős

Újoncoknak az új Resi 2 eleve friss élmény, az eredeti vagy az előzmény ismerete nem szükséges hozzá, noha azért azt hozzá kell tennem, hogy aki nagyon a modern játékokon edződött, annak talán még az áramvonalasítások ellenére is lassabb és komplikáltabb, nehézkesebb lehet a játékmechanika, ami mégiscsak a klasszikus részekből veszi az alapjait. Emiatt az újonnan érkezőknek azt javaslom, hogy egy kicsit engedjék el azt, hogy mindenhonnan állandóan ömlenek az ingerek, szellemüljenek át, gondolják azt, hogy ott vannak a rendőrségen, és az egyetlen lehetőségük a túlélésre, ha alkalmazkodnak a kialakult helyzethez, amelynél bizony sem internet, sem kismillió társ és segítség nem áll rendelkezésre. Máskülönben a régi motorosok a változtatások ellenére is otthon fogják magukat érezni, mert miközben a Resident Evil 7-nél már sikeresen bevetett RE Engine-nek hála a program fantasztikus külsővel rendelkezik, sőt többnyire a fizikája is nagyon rendben van, az alapok mégis a megszokottak.

De továbbmegyek, és azt mondom, hogy senkinek nem lesz hiányérzete, aki már oda-vissza ismerte a klasszikus kalandot. A sztori itt-ott eltér, áramvonalasítva lett, plusz kisebb-nagyobb mértékben még a helyszínekkel is sikerült úgy variálni, hogy ne csak bőrlehúzásnak érezzük a RE2 visszatérését. A meglepetések szinte állandó jelleggel érkeznek, a komfortzóna, mint olyan, teljesen megszűnik a veteránok számára, ez a fajta kizökkentés pedig a hihetetlenül erőteljes suspense mellett a gore terén is tökéletesen működik. A Resident Evil 2 ugyanis kimondottan brutális, szakadnak a végtagok, omlanak a belsőségek, tocsogunk a vérben és trutyiban, ami néhol felkavarhatja az edzetlenebbek gyomrát. A Capcom remake-je nem gyerekjáték, de feledhetetlen élmény mindenki számára, annyi szent.

Legendás rettegés

Visszatérve a korábban írtakra: igen, már évekkel ezelőtt letettünk arról, hogy a Resident-szériával komolyabban is kezd valamit a Capcom, és erre tessék. Nem azért húzták-halasztották a cégnél a második epizód felújítását, mert nem foglalkoztak vele, hanem mert láthatóan ők is tudták, hogy ez talán a sorozat legfontosabb darabja, amit nem lehet, vagyis nem érdemes csak úgy felhúzni, majd odadobni a rajongóknak, hogy „tessék, ez van, örüljetek neki”. Nem, itt érezni a törődést, a túlélőhorrorok egyik legnagyobb legendájának szeretetét, ami nélkül sok további klasszikus meg sem születhetett volna, miközben játékmenetben, tartalmi felépítésben is sikerült olyat mutatni, ami azóta is közel páratlan. És lényegében egy teljesen új játékot kaptunk, ami gyökerei terén egyezik, pályakialakítása még mindig zseniális és szinte csak a Dark Soulshoz mérhető, de annyi eltérést képes felmutatni, ha a látványt és az egyéb összetevőket figyelembe vesszük, hogy nem is kérdéses: ez bizony megéri a teljes árat, hiszen nem egy remasterről van szó, hanem egy valóban 2019-es, majdnem minden egyes elemében modern játékról.

Ilyen téren leginkább a tavalyi Sóhajok filmhez hasonlítható, ami szintén egy klasszikus (horrorfilm) felújított változata, azonos sztorialappal, de eltérő megoldásokkal. És érdekes, de például itt is, ott is elmondható, hogy az eredeti verzió részben az egyedi és ma is felidézhető dallamainak köszönheti sikereit, amikből immáron semmi nem köszön vissza – bár ez nem teljesen igaz, hiszen választhatjuk az original OST-t, csak az nem lett modernizálva. Lényegében ez az egyik, vagy talán egyetlen igazi hibája az új Resident Evilnek. Mert egyébként csak muszájból kötnék bele bármibe is. Leon és Claire kalandja még mindig zseniális, izgalmas, a karakterek még mindig jól össze vannak rakva, a hangulat valami eszméletlen, a külcsín szintúgy, jómagam pedig pontosan úgy összerezzentem egy-egy alkalommal, ugyanúgy szorongva mentem be néhány helyiségbe, mint 20 évesen, az eredeti verzió végigjátszásakor. A kutyák most is sikeresen rám hozták a frászt, sőt volt néhány rész, ahol kimondottan undorodtam a látottaktól, és bizony ez az eredeti pixelhalmaznál annyira nem volt jellemző. Szóval gratulálok a kiadónak, a fejlesztőknek, sőt kimondottan köszönöm az élményt, ami a RE7 után ismét visszaadta a hitem a túlélőhorrorral, a szériával, a Capcommal kapcsolatban. Nyugodt szívvel ajánlom, kihagyhatatlan a téma és a sorozat kedvelőinek. Egy legendás cím legendás felújítása.