2019-ben eléggé meglepte a közönséget, mikor a Gunfire Games a nevéhez hű csavart vitt az addigra már kicsit kifacsart soulslike műfajba: lőfegyvereket, méghozzá nem is egyet. Az inváziós Root elleni küzdelem egészen sokakat rabul is ejtett, köszönhetően az élvezetes koncepciónak, illetve a megszokottnál némileg megbocsátóbb játékmenetnek. No, azért a Remnant: From the Ashes kalandorait sem kell sajnálni, hiszen ők sem voltak halhatatlanok. Sőt, ellenfeleik mind azon voltak, hogy minél jobban megszivassák őket, de a távolsági fegyvereknek és a kevésbé büntető mechanikának (pl. halálnál nem vesztettünk el mindent, amit gyűjtöttünk) hála azért mindenkinek volt esélye a túlélésre. Hogy, hogy nem, a siker és a később érkező DLC-k ellenére nem lettem a Remnant nagy rajongója, sőt az előzményként szolgáló, némileg hagyományosabb élményt kínáló Chronos: Before the Ashes sem varázsolt el különösebben. Valamiért mégis késztetést éreztem a folytatás kipróbálására, szinte egy másik dimenzióból szóló hang csábított, hogy csatlakozzak a túlélőkhöz. Lehet, a Labirintus mélyéről hívtak?
Vissza a gyökerekhez
“Roots, bloody roots!” – üvölti az agyamban Cavalera, abból a korszakból, mikor a Sepultura ugyan már messze túljutott a csúcson (Arise), de még egy nagyszerű zenekar volt, én pedig követem a vörös nyomokat a mélybe, míg társammal és némi segítséggel el nem jutok a Ward 13-ba. Mivel ismerős a helyzet és a környék, nagyon nem is húzom a dolgot, elindulok utamra, hogy a némileg kihalt és feleslegesen nagynak érződő, nyitott, sötét területet felfedezzem, honnan azonban végre a Labyrinth-ig jutok, ami ezúttal is a Remnant 2 világának megnyílását eredményezi. Ez az a hely, ahonnan most is át lehet lépni egészen más világokba és területekre, ezzel olyan változatosságot hozva a játékba, amilyenre talán még nem is volt példa. Az ősi romoktól a gótikus területekig minden megtalálható, ráadásul a hangulat is minden esetben más, ahogy az ellenfelek is kellően változatosak. Itt pedig már érzem, hogy jóban leszünk, ez az a soulslike, amire egy ideje vágytam.
Mert persze a Remnant 2 maradt ugyanaz a soulslike, ami volt, csak mindenből többet nyújt, ráadásul jobban is. Mielőtt még valaki azt hinné, hogy ugyanazt kaptuk, csak átszínezve. Ezúttal kasztokból is több közül válogathatunk, sőt eleve többet kínál fel a játék, akár egy állandó társ segítségével, Kutya (Daryl után szabadon) pedig hűséges kompánia, aki fejlődik is az eltelt órák során. Sőt, kasztjainkat idővel keverhetjük is, vagyis egy másodlagosat is beszerezhetünk a kezdetben választott mellé, ami az egyedileg gyártott extrákkal és a képességekkel kellően nagy szabadságot nyújt mindenkinek. Erre persze szükség is van, mert a rengeteg új helyszín nem szűkölködik az ellenfelekben, akik mindent megtesznek azért, hogy a játékost mielőbb kinyírják, avagy fel kell kötni a gatyát, sőt az sem baj, ha van néhány online társunk, akikkel nekiállhatunk a hentelésnek. Persze random bárki becsatlakozhat, ha public-ra állítottuk a megfelelő online opciót, a becsatlakozás pedig a mentőpontként, teleportként, bonfire-ként szolgáló kristályoknál történik, pont mint eddig. És bizony felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyi a “pont mint eddig”, akkor miért éri meg beleugrani a Remnant 2-be? Nos, nemes egyszerűséggel azért, mert elképesztően jó, és sokkal élvezetesebb az előzménynél.
Jótól lopni
Minőséget másolni, jó érzékkel lopni jól tudjuk, hogy nem szégyen, a Gunfire Games pedig nem is szégyenkezik, mikor az alapanyagokért megy másokhoz, hogy azokat kölcsönkérve valami egészen fantasztikusat alkosson. Míg az egyik oldalon olyanok állnak a hatások között, mint a Dark Souls, a Bloodborne, vagy a Resident Evil, addig a túloldalon a Destiny, a Warframe és a Hunt: Showdown. Impresszív lista, igaz? Ráadásul looter shooter is? Nos, a játék is ehhez mérten izgalmas, változatos és kib*******ttul élvezetes. Akár már egyedül is kimutatja a foga fehérjét, ahogy magányosan vagy Kutya oldalán rójuk a járatlan utakat, ahol mindig valami szörnyűség feni ránk a fogát, de társakkal aztán még szórakoztatóbb a lövöltözés és a közelharc, persze inkább előbbivel a középpontban. De van mindenféle közelharci fegyver, amire a tankok rámozdulhatnak és ráizgulhatnak, és persze a lesipuskásoknak is megvan a maguk gyöngyszeme. Közben pedig óriási épületek romjai között küzdünk, szanatórium mélyén próbálunk túlélni. És mikor a túlélést említem, azt komolyan is gondolom, mert néha igencsak elgurul a gyógyszer, nálam legalábbis párszor kiborult a bili, olyan szörnyeket, hordákat és egyéb kihívásokat kapunk a nyakunkba.
De az egész tényleg fantasztikusan összeáll, mint egy éjszaka után a főztöd, amiben minden íz és minden elem egyértelműen érezhető, ezzel valami fenomenális elegyet alkotva. Maga a art- és a pályadizájn is rengeteget fejlődött, emiatt bárhova nézel, tátva marad a szád, még a hiányosságok ellenére is. Mert nem mondom, hogy a Remnant 2 a műfaj csúcsa... mert nem, ráadásul továbbfejlesztett változata az elsőnek, de pont annyira sikerült az a fejlesztés, hogy a folytatást tartsam az igazi Remnantnak, ami minden korábbi hibát orvosol, sokkal szebb külsőt kínál, emellett érett és igazán kerek alkotásként kínál mindent, amire csak a játékosok vágyhatnak. Hárman vagy egyedül, mesterlövészként vagy tankként, teljesen mindegy. Még csak nem is a sztori az, ami magához láncol, mert ismételten van a gonosz, vannak a társaid, te meg próbálsz túlélni egy majdnem halott világban – de hát a játék igazi lényege nem is maga a sztori, hanem maga a játék, ami viszont pont azt nyújtja, amire sokan vágytunk és vártunk. Ugyan lesz még idén Lords of the Fallen és Lies of P, de a Remnant 2 jó eséllyel előkerül majd az év végén, ha az esztendő legjobb soulslike játékait vesszük számon.
