A belsőnézetes puzzle-játékok felemelkedése úgy igazán a Portal-sorozattal kezdődött, és az azóta eltelt évek alatt már számos nagyszerű címet üdvözölhettünk a műfajban. Elég, ha a (nem mellesleg hamarosan tovább bővülő) Serious Sam-sorozatról elhíresült Croteam műhelyében készült, igen kiváló The Talos Principle-t, vagy akár a zseniális Jonathan Blow fejéből kipattant The Witness-t, urambocsá’ a Q.U.B.E. két részét említjük. Ezekkel pedig már fel is állítottuk azt a képzeletbeli lécet, melyet egy újoncnak ha megugrania nem is, de legalább megrezegtetnie illik, hogy minőségről beszélhessünk. A kérdés már csak az, hogy a Relicta képes-e erre?
A nagy kérdés
Ha nagyon rövidre akarnám magam fogni, akkor azt kell mondjam, hogy a Relicta az elejétől majdhogynem a legvégéig egy hatalmas, hosszú órákon át tartó déja vu-érzés. Akármerre is fordítjuk virtuális fejünket, lépten-nyomon felrémlenek a bevezetőben már felemlegetett játékok. De ha mélyebbre merülünk a nyúl üregében, kicsit jobban odafigyelünk, akkor az egyéniség is meglátszik a sok, egyébként ügyesen összeollózott elem között.
Ha kicsit bővebben akarom kifejteni, akkor azt mondom, hogy a Relicta a műfajra jellemző összes képzeletbeli négyzetet kipipálja. Megjelenése és világa hangulatos és stílusos, bár nem egy vizuális orgazmus, mégis öröm ránézni: ahol kell, ott letisztult, ahol kell, ott kifejezetten látványos. Van egy kellőképpen érdekes sztorija, mely, ha nem is világmegváltó, emellett az is sejthető, hogy mi zajlik a háttérben, csupán az a kérdés, hogy a kialakult bonyodalom feloldása miként alakul, önmagában elég ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. A lényeg pedig, hogy egy egész rakás, igen okosan felépített fejtörője is van, melyek rém egyszerű alapokra építkeznek, mégis olyan összetettségig viszik el a játékot, hogy a puzzle-imádók minden bizonnyal elégedetten csettintenek majd.
Kesztyűs kézzel
A Holdon felépített Aegir Labs bebarangolható állomásán, és a terraformálás különböző stádiumaiban álló krátereken átvezető utunk csak látszólag szabad, valójában teljesen lineárisan megszabott lesz a feladatok sorrendje. Egy-egy szakasz teljesítése során spéci kesztyűnk lesz segítségünkre, melyel a környezetünkben fellelhető kockákat, később egyes felületeket is „megmágnesezhetünk”, az így kialakult vonzást vagy taszítást felhasználva a távolságok áthidalására, kapcsolók aktiválására. A kockákon továbbá ki- és be „kapcsolhatjuk” a gravitációt, ezzel pedig elég komolyan megtrükközhetjük röppályájukat. Játékmenet szempontjából érthető, de kicsit logikátlan, hogy mi magunk nem tudjuk megtolni őket egy jottányit sem, és amint felvesszük, elvesztik minden felaggatott tulajdonságukat.
És persze, ahogy haladunk előre, úgy mutatkoznak be újabb és újabb spéci elemek, mint a szelektív erőterek (a zöldön csak a kocka, a lilán csak mi mehetünk át), a teleportálható kockák, az időzített kapcsolók, a liftek, vagy éppen a minden általunk „felrakott” tulajdonságot törlő fel-alá strázsáló droidok. Ezek pedig már kellő eszköztárat biztosítanak ahhoz, hogy hajtépős, agyat mélyen bebarázdálós, „jabakkertényleg” felkiáltós pillanatokból ne legyen hiány.
Nem fenékig tejfel
Na, de jóból is megárt a sok, a vége fele már a pályák nyomvonalának puszta felmérése is komoly feladat, az össze-vissza kihúzott kábelek és erőterek labirintusában bolyongva olykor csak sejteni lehet, hogy mit is kell majd csinálni. Az ekkor fellépő kezdeti tanácstalanság pedig sokaknak elrettentő lehet, én is nem ritkán azon kaptam magam, hogy csak kísérletezek-kombinálok a rendelkezésre álló elemekkel, hogy rájöjjek, hogyan is gondolták itt a továbbjutást. A néhol pedig igen aljasul eldugott kockák és egyéb elemek meg tök fölöslegesen nehezítik a megoldást.
A játék fizikáját néha azon kaptam, hogy nem konzisztens – magyarán, olykor ugyanazon kezdő felállásnál nem mindig ugyanaz a végkimenetel történt –, ami a játékban is fellelhető, zárt rendszerben alkalmazott (nagyjából) newtoni fizikára amúgy „nem igazán” jellemző. Ezek az eltérések elenyészőek voltak (nem, nem az ingadozó framerate volt a probléma forrása), de alkalmanként a továbbjutást nehezítették, vagy éppen lehetetlenítették el. Szerencsére nem ez az általános, de épp elégszer előfordult ahhoz, hogy feltűnjön.
A kocka el van vetve
Összességében a Relicta majdnem hibátlan. De csak majdnem. Azt bebizonyították a Mighty Polygon dizájnerei, hogy fejtörőt tudnak csinálni, azonban igazán jó fejtörőt készíteni nem könnyű. Az alapok a helyükön vannak, az eszköztár bővítése és az új ötletek bevezetése is jól ütemezett – az egyetlen pont ahol megcsúszik a dolog, hogy a megoldásra a vége felé néha már nem vezetnek rá egy kicsit sem; de a legbosszantóbb, amikor egyes elemeket látsz, de fogalmad sincs, hogy mit fognak valójában csinálni, vagy ne adj’ Isten nem is látod, hogy mit is kéne bekapcsolni. Ettől még megoldhatók és részben ennek köszönhetően kellő kihívást rejtenek, de ezek frusztráló, nem pedig szórakoztató megoldások.
A fizika furcsaságai és a bosszantó megoldások miatt a cikk elején felállított képzeletbeli lécet megrezegtetve, de végül helyén hagyva a Relicta megugrotta a szintet. És még ha nem is ér fel a The Witness/The Talos Principle/Portal 2 hármasa alkotta dobogóra, nem kell elbújnia amögött, mert remek próbálkozás, melyben a műfaj kedvelői megtalálhatják számításukat.
