Michel Ancel fejéből már 1990-ben kipattant Rayman, a repkedő végtagú fura figura ötlete. Az első gondolattól a megjelenésig öt év telt el, és az 1995-ben napvilágot látott első rész elsöprő sikert aratott. Teltek-múltak az évek, s több kiegészítő után 1999-ben Raymant is elkapta az akkor terjedő és újdonságnak számító 3D-láz. Mivel az eladási mutatók jól alakultak, a 2004-ben megjelent harmadik részre sem csillapodott ez a „kór”, s habár anyagilag és kritikailag sikeres volt mindkét játék, így visszanézve valahogy a lélek mégiscsak hiányzott ezekből a részekből. Több mellékág után az azóta legendává avanzsálódott Michel Ancel visszatért rég elfeledett teremtményéhez, s a nagy csapat újraegyesülésén túl visszakanyarodtak az eredeti 2D-s, oldalnézetes koncepcióhoz. Ez a döntés technikailag talán visszalépésnek tűnhet, ám a gyökerekhez való visszatérés abszolút jól áll Raymannak, s igazán üdítően hat a karácsonyi „hentdömping” közepette.
Az Origins története szerint Rayman egy idilli világban él, ahol az alváson, a játékon, és buborékfújáson kívül nem sok dolga akad az ember fiának. Azonban a földszinten lakó habzó szájú szomszédok nem nézik jó szemmel ezt a soha véget nem érő tivornyát, és az egyre elmérgesedő helyzeten az sem segít, hogy a Land of the Livid Dead lakói nem igazán tudnak azonosulni hőseink zenei ízlésével sem. Az utolsó cseppet a pohárban kék barátunk, Globox féktelen horkolása jelenti. A sötétség seregei megindulnak hát világunk ellen azzal a céllal, hogy elfogják az electoonokat és a nimfákat, ezáltal káoszba taszítva mindent.
Nos, mint látható, nem egy bestseller történettel van dolgunk, tehát az, aki izgalmas narratívát és világmegváltó fordulatokat keres, rossz helyen jár. A Rayman Origins fő erénye sokkal inkább a magával ragadó meseszerű és humoros képi világban, valamint egyszerű, ám annál szórakoztatóbb játékmenetben rejlik. Játék közben olyan érzése van az embernek (a szó jó értelmében), mintha egy bugyuta rajzfilmet nézne, amiben ránézésre semminek sincs értelme, de mégis minden ott van, ahol lennie kell. A zseniális, kézzel rajzolt animált környezet szinte megszólal a képernyőn, és egy olyan bájos univerzumot tár elénk, amit egyhamar nem felejt el senki. A látottakhoz tökéletesen passzoló zenei anyag dinamikusan igazodik a történet eseményeihez, s habár egy-két dallam vissza-visszaköszön, mégis az egész összkép képes mosolyt csalni bárki arcára.
…Globox barátunktól, oly egyszerű a játékmenet. Fő feladatunk az elrabolt electoonok gyűjtögetése lesz. Kalandjaink során rengeteg sárga fényű lummal is találkozunk, amikből akkor tudunk a legtöbbet megkaparintani, ha a lehető legkevesebb hibával teljesítjük az aktuális pályát. Ajánlott belőlük minél többet összeszedni, hiszen a küldetések végén ők további electoonokra válthatóak. Érdemes benézni minden zegzugba is, hiszen sokszor találhatunk egy-két kósza lummot vagy titkos kaput, ahol a plusz feladatot teljesítve további electoonokat szabadíthatunk ki fogságukból. Az utunkba kerülő ellenfelek eltakarításának leghatásosabb módja, ha az ősi módszer szerint a fejükre ugrunk, de lehetőségünk van arra is, hogy egy hatalmas nyakleves kíséretében küldjük át őket a másvilágra. Ha hibáznánk, túl nagy büntetésre nem kell számítanunk: ellenfeleinkhez hasonlóan kipukkadunk, mint egy túlfújt lufi, majd a legutolsó checkpointtól újra nekiveselkedhetünk a pályának.
A történet előrehaladtával több bajba esett nimfát is meg kell mentenünk, akik hálából különböző képességekkel ajándékoznak meg minket. Ezeknek köszönhetően idővel nagyobb pofont tudunk majd lekeverni az ellennek, vagy hajunk pörgetésével képessé válunk egy kis ideig a levegőben maradni, illetve egy fuvallatot meglovagolva elérhetetlen helyekre eljutni. E plusz képességekkel érdemes visszanézni egy-egy régebbi pályára is, hiszen azok az elrejtett területek, amik a játék elején elérhetetlennek tűntek, az extrák birtokában már játszi könnyedséggel felfedezhetőek.
Természetesen nem kötelező egyedül „csatába” vonulnunk, hiszen barátaink is csatlakozhatnak világmegmentő akciónkhoz. A kooperatív módban egymást segítve vagy hátráltatva (kinek mi tetszik) küzdhetünk a végső cél elérésének érdekében. Talán első hallásra ez a gyűjtögetős játékmenet a mai kor fiainak túl egyszerűnek tűnhet, de az egészet mégis sikerült olyan sokszínűvé tenni a környezeti és játékmeneti változásokkal, hogy a szórakozás sosem csap át egyhangúságba a közel 60 pályányi kihíváson keresztül sem.
Mindentől függetlenül azért ebben a csodálatos mesevilágban is akadnak kisebb hibák. A Rayman Origins alapvetően egyszerű kihívást ígér bárki számára, ám a játék bizonyos pontjain találkozhatunk olyan akadályokkal, amiket indokolatlanul nehéznek éreztem annak tudatában, hogy a programot már 7 éves kortól ajánlják. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy felesleges a kákán is csomót keresni. A Rayman Origins egy végtelenül bájos és rendkívül szórakoztató alkotás lett, igazi felüdülés a sok végtagreptető ultrarealisztikus játék után. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt kiváló szórakozást nyújthat, hiszen grafikája egy szemet gyönyörködtető világot tár elénk kellemes kihívásokkal, míg ezeken túl az idősebb korosztály esetében a retrófaktor is jelen van, s rég elfeledett emlékeket hozhat újra a felszínre.
Jószomszédi iszony
Az Origins története szerint Rayman egy idilli világban él, ahol az alváson, a játékon, és buborékfújáson kívül nem sok dolga akad az ember fiának. Azonban a földszinten lakó habzó szájú szomszédok nem nézik jó szemmel ezt a soha véget nem érő tivornyát, és az egyre elmérgesedő helyzeten az sem segít, hogy a Land of the Livid Dead lakói nem igazán tudnak azonosulni hőseink zenei ízlésével sem. Az utolsó cseppet a pohárban kék barátunk, Globox féktelen horkolása jelenti. A sötétség seregei megindulnak hát világunk ellen azzal a céllal, hogy elfogják az electoonokat és a nimfákat, ezáltal káoszba taszítva mindent.
Álmodtam egy világot magamnak
Nos, mint látható, nem egy bestseller történettel van dolgunk, tehát az, aki izgalmas narratívát és világmegváltó fordulatokat keres, rossz helyen jár. A Rayman Origins fő erénye sokkal inkább a magával ragadó meseszerű és humoros képi világban, valamint egyszerű, ám annál szórakoztatóbb játékmenetben rejlik. Játék közben olyan érzése van az embernek (a szó jó értelmében), mintha egy bugyuta rajzfilmet nézne, amiben ránézésre semminek sincs értelme, de mégis minden ott van, ahol lennie kell. A zseniális, kézzel rajzolt animált környezet szinte megszólal a képernyőn, és egy olyan bájos univerzumot tár elénk, amit egyhamar nem felejt el senki. A látottakhoz tökéletesen passzoló zenei anyag dinamikusan igazodik a történet eseményeihez, s habár egy-két dallam vissza-visszaköszön, mégis az egész összkép képes mosolyt csalni bárki arcára.
Mint egy pofon…
…Globox barátunktól, oly egyszerű a játékmenet. Fő feladatunk az elrabolt electoonok gyűjtögetése lesz. Kalandjaink során rengeteg sárga fényű lummal is találkozunk, amikből akkor tudunk a legtöbbet megkaparintani, ha a lehető legkevesebb hibával teljesítjük az aktuális pályát. Ajánlott belőlük minél többet összeszedni, hiszen a küldetések végén ők további electoonokra válthatóak. Érdemes benézni minden zegzugba is, hiszen sokszor találhatunk egy-két kósza lummot vagy titkos kaput, ahol a plusz feladatot teljesítve további electoonokat szabadíthatunk ki fogságukból. Az utunkba kerülő ellenfelek eltakarításának leghatásosabb módja, ha az ősi módszer szerint a fejükre ugrunk, de lehetőségünk van arra is, hogy egy hatalmas nyakleves kíséretében küldjük át őket a másvilágra. Ha hibáznánk, túl nagy büntetésre nem kell számítanunk: ellenfeleinkhez hasonlóan kipukkadunk, mint egy túlfújt lufi, majd a legutolsó checkpointtól újra nekiveselkedhetünk a pályának.
A történet előrehaladtával több bajba esett nimfát is meg kell mentenünk, akik hálából különböző képességekkel ajándékoznak meg minket. Ezeknek köszönhetően idővel nagyobb pofont tudunk majd lekeverni az ellennek, vagy hajunk pörgetésével képessé válunk egy kis ideig a levegőben maradni, illetve egy fuvallatot meglovagolva elérhetetlen helyekre eljutni. E plusz képességekkel érdemes visszanézni egy-egy régebbi pályára is, hiszen azok az elrejtett területek, amik a játék elején elérhetetlennek tűntek, az extrák birtokában már játszi könnyedséggel felfedezhetőek.
Természetesen nem kötelező egyedül „csatába” vonulnunk, hiszen barátaink is csatlakozhatnak világmegmentő akciónkhoz. A kooperatív módban egymást segítve vagy hátráltatva (kinek mi tetszik) küzdhetünk a végső cél elérésének érdekében. Talán első hallásra ez a gyűjtögetős játékmenet a mai kor fiainak túl egyszerűnek tűnhet, de az egészet mégis sikerült olyan sokszínűvé tenni a környezeti és játékmeneti változásokkal, hogy a szórakozás sosem csap át egyhangúságba a közel 60 pályányi kihíváson keresztül sem.
Szeretünk, Rayman!
Mindentől függetlenül azért ebben a csodálatos mesevilágban is akadnak kisebb hibák. A Rayman Origins alapvetően egyszerű kihívást ígér bárki számára, ám a játék bizonyos pontjain találkozhatunk olyan akadályokkal, amiket indokolatlanul nehéznek éreztem annak tudatában, hogy a programot már 7 éves kortól ajánlják. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy felesleges a kákán is csomót keresni. A Rayman Origins egy végtelenül bájos és rendkívül szórakoztató alkotás lett, igazi felüdülés a sok végtagreptető ultrarealisztikus játék után. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt kiváló szórakozást nyújthat, hiszen grafikája egy szemet gyönyörködtető világot tár elénk kellemes kihívásokkal, míg ezeken túl az idősebb korosztály esetében a retrófaktor is jelen van, s rég elfeledett emlékeket hozhat újra a felszínre.
