Rambo: The Video Game teszt

Baj van azzal a világgal, ahol a 71-et taposó Harrison Fordot kell leporolni az új Star Wars trilógia bevezetéséhez és az Indiana Jones filmszéria feltámasztásához, és ahol Sylvester Stallone ötödszörre is magára ölti John Rambo gúnyáját, megint megfogadva, hogy ez a harc lesz az utolsó. Ó, azok a csodás nyolcvanas és kilencvenes évek: a véget nem érő viták arról, hogy az angolt egyformán törő Stallone és Schwarzenegger közül ki a jobb akcióhős, és a felejthetetlen, másfél órás akciófilmek végeláthatatlan dömpingjében való fürdőzés. Ez volt az a korszak, amikor az akció akciót jelentett, és nem a jegyeladások maximalizálása érdekében kiherélt színjátékot, vér, igazi ütésváltás, és persze tökös beszólások nélkül. Ezek az idők elmúltak, de az akkori hősök neve még ma is ismert. Ki tudná elfelejteni a csendes amerikai kisvárost terrorizáló, majd Vietnamot és Afganisztánt is kipucoló Rambót, az embert, aki csak ritkán húzott bármit is a meztelen felsőtestére, az embert, akit senki se tudott megállítani.

MÁSODIK ESÉLY

A teljesen ismeretlen, lengyel nemzetiségű Teyon stúdió és az angol Reef Entertainment emlékezetében például egészen biztosan ott volt Stallone kultikus karaktere, és a hozzá kapcsolódó franchise, amely máig megmagyarázhatatlan módon alig kapott feldolgozást, hiába ihlette egymaga a nyolcvanas és kilencvenes évek összes akciójátékát. Rambo-játék utoljára 26 évvel ezelőtt jelent meg, átemelve a Rambo III eseményeit, így éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki leporolja a nyugdíjba vonult exkatona emlékét, és visszahozza a köztudatba.

Sok forgatókönyv alapján történhetett volna meg a visszatérés, de a Reef valami egészen furcsa elképzelés mellett tette le a voksát: az új Rambo-játék eredetileg Kinect-exkluzív shooter lett volna, amelyben a játékos kizárólag a kezét használva menetel végig az első három film cselekményén. Ezzel csak két probléma volt: a Kinect a pontatlansága és gyenge játékai miatt azonnal beleállt a földbe, a Games Conventionre kiállított verzió pedig annyira borzalmas volt, hogy rögtön az expó viccévé vált, így amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt... hogy aztán bő másfél éves késéssel jelenjen meg, Kinect-támogatás nélkül, multiplatform rail shooterként.

APRÓT ELŐ

De mi a fene az a rail shooter? A játéktermekből gyökerező akciójáték, ahol műanyag fegyverekkel kellett a képernyőn megjelenő rosszfiúkat halomra lőni. A műfaj a játéktermekkel párhuzamosan halt ki a köztudatból, és mára minimum egy generáció nőtt fel anélkül, hogy akár fogalmuk lenne a fénypisztolyos játékokról. A Rambóhoz persze nem kell műanyag fegyver, és még csak apróra éhes gépekhez sem kell elvándorolni hozzá. A PC-re, PS3-ra és X360-ra egyaránt kiadott adaptáció mind az egér-billentyűzet párossal, mind egy kontrollerrel elboldogul, és az irányítás betanulása sem okozhat problémát. Mivel a mozgás, a helyszínváltás teljesen automatikus, ezért szó szerint csak célozni és lőni kell – sokat, rengeteget, többet, mint a teljes Rambo-életmű során valaha.

ZSUGORÍTOTT VILÁGMEGMENTÉS

Ugye mindenki emlékszik arra, hogy az első Rambo-filmben mindössze egy ember halt meg, az is egy szerencsétlen baleset folyamán? Na, ezzel szemben itt már az első percekben vagy 200 vietkongot kell lepuffantani az eseményeket felvezető prológusban, és a helyzet később csak súlyosbodik. Az utolsó, afganisztáni fejezetben már egy kisebb országot kell kiirtani, természetesen csak azért, hogy a demokrácia az akkor még szövetségesnek tartott tálibokhoz is eljusson. Az, hogy ennyire sok az ellenfél, persze egyáltalán nem baj, ez a műfaj velejárója, és tökéletesen beleillik a Rambo-imidzsbe, még úgy is, ha a filmekben azért nem volt ennyire túlsúlyban az erőszak. A trilógia feldolgozása persze nem teljes, sőt, az első epizód esetében kifejezetten nevetséges, hisz a játékba kizárólag az akciójelenetek kerültek be, abból pedig úgy kettő volt a 93 percnyi Rambo: First Blood alatt, így végig olyan, mintha egy gyorsított felvételt nézne az ember, amiből kivágták az összes drámát, érzelmet, mondanivalót: még maguk a szereplők is csak a legkultikusabb soraikat dünnyögik el, aztán mennek a dolgukra. Az sem segít a beleélésen, hogy az eredeti hangsávhoz való ragaszkodás miatt szinte minden átvezető videó monóban szól, a hozzájuk megálmodott jelenetsorok pedig csapnivalóak. A karaktermodellek az első Deus Ex epizód szintjén mozognak, a tömörítés pedig annyira erős, hogy az embernek az az érzése, egy 640x480-as felvételt lát, kihúzva a képernyőre.

A Rambo-játék persze nem erről szól, és nem is ezért érdemes megvenni, hanem az élményért. A gyatra eszközök ellenére tökéletesen sikerült megragadni a hangulatot: a vietnami börtöntábor, az afganisztáni erőd, a washingtoni álmos kisváros és az azt körbeölelő erdő pont olyan színvilágban pompázik, mint a vásznakon, és az össztűzbe besétáló, beugró, beguruló ellenfelek is pont úgy festenek. Arról pedig igazán nem tehetnek, hogy buták, mint a föld, hiszen egyetlen feladatuk van: meghalni. Ezt tökéletesen el is látják, egy fejlövéstől szinte azonnal, a testre mért találatoktól pedig idővel fognak padlót, természetesen tömegesen, hiszen minden egyes képernyőre minimum egy kisebb csapatnyi orosz, vietnami vagy amerikai rosszfiú jut.

IT’S OVER JOHNNY!

Az, hogy hol fúródik beléjük a golyó, természetesen nem mindegy, a műfaj egyik alappillére, a pontozás itt is a helyén van. A legnehezebben kivitelezhető találatok adják a legtöbb pontot, de számít, hogy mikor találtak el utoljára az ellenfelek, hogy mennyire hatékonyan sikerül a fegyverek újratöltése (amit a Gears of Wartól sikerült kölcsönözni, vagyis egy körcikkely adott pontját kell eltalálni az extra töltényhez, az ezen kívül eső rész pedig az eszköz beragadásával jár), de a robbanóhordók kilyuggatása is beleszámít a végső értékelésbe.

A pontok maximalizálására nemcsak azért van szükség, hogy a ranglistán minél előkelőbb helyet sikerüljön megcsípni, hanem a műfajjal járó szavatosság miatt is. A három film feldolgozása úgy 2,5 óra alatt tudható le, és nincs extra fejezet, se titkos pálya. Kizárólag challenge-ek teljesíthetők (például ne ölj meg egy bizonyos karaktert egy adott pályán, vagy csak AK-t használj), melyek extra fegyvereket nyitnak meg, és persze van egy képernyős kooperatív mód is (nagyon élvezetes, azt leszámítva, hogy sem ellenfélből nem lesz több, sem a sebzésük nem nő meg), de ennyi, ezenfelül semmi más nem vár ránk, ami a 10.000 forintot nyaldosó árazás mellett azért erős túlzás.

Ráadásul Rambo nem éppen a legszebb formáját hozza. Természetesen össze sem hasonlítható napjaink sokkal nagyobb büdzséből gazdálkodó játékaival, a Crysis 3 mellé állítva például egyenesen nevetséges, hogy mennyire eljárt a kor az itt használt lengyel technológia felett. Trautmant ugyan sikerült eltalálni, de Rambo csak minimálisan emlékeztet Stallonéra, a többi főgonosz pedig teljesen máshogy néz ki a filmekhez képest. Érthetetlen, hogy miért pont rajtuk kellett spórolni, hiszen az alakításukért kapott pénzből biztos nem gazdagodtak meg, de nyilván ennek is megvan a maga (licenccel kapcsolatos) jogi magyarázata.

Teljesen ronda és élvezhetetlen lenne a Rambo-játék? Egyáltalán nem, vannak olyan pillanatai, amikor kifejezetten tetszetős, de ebben a stílusban azért már láttunk jobbat is. A feleslegesen beerőszakolt, gombnyomogatós quick time eventeket is el lehetett volna felejteni, és kaphatott volna nagyobb hangsúlyt, a sok extrát (több tapasztalati pontot, életerőt, sebzést, lőszert) biztosító, perkeket és skilleket egyaránt használó fejlődési rendszer, nem beszélve a slendrián kooperatív módról és az extra tartalom hiányáról. Viszont a Rambo-játék még így is kategóriákkal jobb lett, mint amilyen a kinectes eredeti volt, vagy mint amit sokak számára a trailerek sugalltak. Néha pedig az is elég, ha valami szimplán élvezetes!