Ha a játékiparral talán nem is egyidős, de az biztos, hogy a vasútra alapozott birodalomépítés álma egyáltalán nem újkeletű téma, és generációk életét határozták meg az olyan játékok, mint az 1990-ben startolt Sid Meier's Railroad Tycoon, vagy a még nagyobb álmokat szövő, 1994-es Transport Tycoon, melyben egy komplett szállítmányozó cég menedzselését adták a játékosok kezébe, akik földön, vízen és levegőben egyaránt igyekeztek a lehető legoptimálisabb és egyben legtöbb profitot termelő útvonalakat kialakítani. Ezt a célt pedig 2018-ban igyekezett tovább öregbíteni az a Railway Empire is, amely már a címébe is belefűzte ezen ambícióit, kijelölve az ennek eléréséhez választott útvonalat is. A gyakorlat ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a vasút ehhez igazából csak eszköz, és sokkal inkább ápolt közelebbi kapcsolatot a Transport Tycoonnal, semmint a Railroad Tycoonnal, a folytatás erre pedig nem csak, hogy nem cáfol rá, all-int mond.
SÍNEK SZÁRNYÁN
A Railway Empire 2 ugyanis nem titkoltan egy olyan gazdasági szimulátor, ahol a vonatozás aranykorszakában, a korai 1800-as évektől kezdődően kell kihasználni a gazdaság új igáslovát, egy apró, szinte jelentéktelen vasúttársaság élére állva. Erre alapot elsősorban a kampány biztosít, amely öt nagyobb fejezetre oszlik: az elsőben az Egyesült Államok Keleti-partján kell boldogulni a technológiai forradalom idején, amit aztán Anglia és Wales követ, majd az amerikai polgárháború utáni Közép-Nyugaton kell meghódítani a kontinens középső részét, hogy végül a kampányt a transzkontinentális ambíciók búcsúztassák, először Amerikában, aztán Európában. A kampány során nevesített szereplőket kell irányítani, melyek mindegyike két pozitív és egy negatív tulajdonsággal rendelkezik. Ezek befolyásolni tudják a pályaépítés költségeit, a lokomotívok fenntartási díját, a hatékonyságot, a bevételt, vagy épp a terjeszkedés sikerességét és költségeit, de ezen túl azért komolyabban nem térnek el egymástól, a velük való játék teljes egészében megegyezik.
Azaz mindig adott egy kifejezetten gigászi, még az előd fényében is hatalmas térkép – javarészt az Egyesült Államok egy-egy nagyobb szelete – azon szó szerint több száz városkával, településsel, farmmal és nyersanyag lelőhelyekkel, az elsődleges feladat pedig ezek, ha nem is mindig lassú, de fokozatos összekötése vasútállomások telepítésével, és az azok között futó sínek kiépítésével. A kampány ezen alapvetően úgy vezet végig, hogy folyamatosan kisebb feladatokat adagol: egy-egy áru beszerzését írja elő egy adott városhoz, meghatározza, hány utast vagy épp levelet kell egy adott idősávon belül leszállítani, és esetlegesen kijelöli azt a tényleges, fizikai útvonalat is, mely mentén terjeszkedni szükséges. A második epizód legnagyobb újítása pedig pontosan ehhez, azaz a tényleges vasútépítéshez kötődik. Már elődje is megpróbálta relatíve könnyíteni ennek a folyamatát, a Railway Empire 2 ugyanakkor a négyzetre emeli azt azáltal, hogy alapvetően semmi mást nem vár el, mint A és B pont kijelölését, minden mást pedig elintéz saját maga. Immáron nem kell manuálisan fényjelzőket lehelyezni, elég csak kijelölni a haladási irányt, minden mást pedig megcsinál magától a rendszer.
A komplexitás és az aprólékosság így igazából a vágányrácsokra és a mellékvonalak kialakítására szűkül, levéve egy hatalmas tervet a játékos válláról. Ugyanakkor ez közel sem megy annyira intuitívan és gördülékenyen, mint kéne: az automatizmus néha érthetetlen okokból utasítja el amúgy minden szempontból funkcionális vágányok kezelését, az építkezés során felajánlott útvonalak pedig sokszor irreálisan költségesek a menet közben beszúrt hidak és alagutak révén, amiket nem mindig lehet a legjobban megkerülni. Még úgy sem, hogy szinte bárhová beszúrható egy-egy olyan pont, melynek mentén módosítható a nyomvonal szöge, vagy épp a földmunka intenzitása (elkerülve a felesleges emelkedőket vagy lejtőket), ez pedig hosszútávon se javul oly sokat, így inkább megszokható, semmint szerethető. Idővel pedig egészen elkerülhetetlen, hogy a térképet szinte pókhálószerűen hálózzák be az útvonalak, hiszen a települések gazdasága megköveteli ezt, a folytatás nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a nagyvárosok 1-2 iparágra szakosodjanak, azok kiszolgálásához (mint a sörkészítéshez a maláta, vagy a ruhagyárhoz a gyapjú) pedig néha hatalmas távolságokról kell biztosítani az alapanyagot.
MÁGNÁS MISKÁK
Itt jönnek képbe az olyan további újítások, mint az újratervezett raktárközpontok, melyek lehetővé teszik, hogy az áruk ideiglenesen tárolásra kerüljenek, és olyan helyekre is eljussanak, ahová nem vezet közvetlen vasúti járat. Ehhez kiválóan asszisztálnak az új állomásbővítmények is, amelyek extra bevételi forrással ruházzák fel nem csupán a nagy és fontos szerepet betöltő csomópontokat, de a távoli, minimális áruforgalmat bonyolító állomásokat például a hotel segítségével, ahol megszállhatnak a vendégek, hogy útjukat más irányba folytassák tovább. Ehhez személyzetre is szükség van, ahogy a vállalkozás minden más aspektusánál is. Elődjétől eltérően itt szerencsére már nem egyenként kell menedzselni az alkalmazottakat, hanem területi szinten lehet beállítani a fizetéseket, a bónuszokat és egyéb juttatásokat, ez pedig meghatározza hatékonyságukat is. Ugyanakkor ez eltörpül az olyan jelentősebb üzleti döntések mellett, mint a tőzsdepiacon való részvétel (ahol még a riválisokhoz is bevásárolhatja magát az ember, de ez fordított irányba is megtörténhet), amely utat nyit a teljes felvásárlás felé is. A kampány során több ízben is muszáj lesz szembeszállni a vetélytársakkal, ehhez pedig piszkos eszközök (szabotázsakciók) is rendelkezésre állnak.
Ugyanakkor a számos kényelmi újítás, a néha indokolatlan áramvonalasítás és a sokszor kifejezetten frusztráló egyszerűsítés sem elég ahhoz, hogy megoldják az előd legnagyobb problémáját: a rengeteg üresjáratot. Sajnos a Railway Empire 2-ben is túlságosan sok időt kell eltölteni a képernyő bámulásával anélkül, hogy bármiféle akcióra szükség lenne. Ez főleg a kampányban hangsúlyos, ahol egy-egy cél elérése egy többlépcsős folyamat, és a szükséges hálózat kiépítése után már nem marad más, mint várni, míg a számláló el nem éri a kijelölt értéket. Ezen valamennyire ugyan tud tompítani a kötetlenebb scenario- és sandbox mód, vagy az ötlete okán is érdekes kooperatív multiplayer, de nem eléggé ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, ez egy minden szempontból úttörő, vagy sok előrelépést hozó második felvonás. Sokkal inkább egy iteráció, amely megpróbál elődje legnagyobb erősségeire építkezni, és valóban sokat tesz a kielégítőbb játékélmény érdekében, de nem annyit, hogy olyan forradalmi legyen, mint maga a vasút annak aranykorszakában.
