Az otthoni húsleves. Az óvodai időkre emlékeztető, csokipudingos piskóta. A gulyásleves-palacsinta elmaradhatatlan kombinációja. A comfortfood mindenkinek valami más, mégis mindenkinek ugyanazt jelenti: megnyugvást. Biztonságérzetet. A biztonsági játékról pedig sokat mesélhetne az idén 26 éves Pokémon-sorozat, amin bár szó szerint generációk nőttek fel, mégis, 1996-os debütálása óta annyira keveset változott, hogy minden, akár csak egy minimális újítás is valóságos palotaforradalomnak érződik. A Pokémon Legends: Arceus nem elégszik meg ennyivel, de olyannyira, hogy 26 év alatt talán még soha ennyi drasztikus újítás nem került egyetlen részbe. A legújabb epizód ugyanis egy tető alá tereli a jövő egy lehetséges útját és a múlt hagyományait.
AZ ARANYKORSZAK
A múlt pedig az Arceus számára igazából a jelen is, hiszen ez az epizód lényegében egy előzmény, amely a legendás Sinnoh-régió történelmébe igyekszik beleásni magát, jó pár évtizeddel a Pokémon Diamond & Pearl eseményei előtt mutatva be, hogy az akkor még Hisuinak hívott régió miként is vált a Pokémonok paradicsomává. A naptárban való visszalapozás pedig nem vicc, Hisui ugyanis leginkább a feudális Japánra emlékeztet. Ennek megfelelően nincsenek hatalmas városok, egymással szoros kapcsolatot ápoló faluszerűségek (sőt, településből igazából csak egy van), kikövezett utak, és minden, amit csak egy modern Pokémon-régiótól megszokhattunk. Olyannyira, hogy az Arceus idején a Pokémonok ismerete még egyáltalán nem mélyreható vagy elterjedt: az emberek többsége óvatosan közelít hozzájuk, és igazából csak pár bátor tudós, na meg néhány kalandvágyó ifjú az, aki közelebbről tanulmányozza őket. És te pont az utóbbi táborba tartozol, miután kiszakítanak a jelenből, hogy egy portálon átkerülj Hisuiba, a múltba, ahol pont ez a portál az, amely őrült dühbe taszította a régió nemes pokémonjait. A feladat így adott: egyrészt le kell nyugtatni őket, másrészt kideríteni, hogy mi is történt pontosan.
A hangsúly éppen ezért nem a gymleaderek legyőzésén és a Pokémon-mesterré váláson van (hiszen itt egyik sem létezik), hanem a Pokédex feltöltésén, amely ezúttal 242 zsebszörnyet számlál. Csakhogy itt nem elég csupán elfogni az adott Pokémont: mindegyikhez tartozik a kézzel vezetett Pokédexben egy komplett oldal, amelyen több "kutatás" is található. Ezeket elvégezve sikerül kiismerni az adott Pokémont, és így pipálódik ki a Pokédexben is. Ehhez számos példányt kell befogni, legyőzni, evolválni, és többször is meg kell szemlélni a különleges mozdulataikat. A felfedezésre, a kísérletezésre való ösztönzés remekül működik, ugyanakkor a narratíva háttérbe szorítása, az önismétlés középpontba helyezése egyúttal azzal is jár, hogy az Arceus igazából egy hatalmas grind. Ennek egy jelentős része élvezetes, de igazából pontosan ugyanazt kell csinálni az utolsó órában, mint az elsőben.
Ennek a keze alá játszik az a misszióstruktúra is, amely két, egymástól jelentősen elkülönülő részre osztható. Az első maga a főtörténet, ahol a felbőszült, nemes pokémonokat kell legyőzni az újabb és újabb zónákban, de ezeknek általában az az előfeltétele, hogy elérjünk egy bizonyos kutatási szintet, addig ugyanis be sem tehetjük a lábunkat a következő zónába. A másik kategória a melléküldetések intézménye, amiből van vagy száz. Ilyenkor a helyiek kéréseit teljesítjük: tárgyakat, Pokémonokat szerzünk nekik, alapanyagok után kutatunk, Pokédex-bejegyzéseket maxolunk ki, ami további felfedezésre sarkall.
MINT A HOLD
Az Arceus ehhez egy hatalmas világot kínál: Hisui könnyedén a legnagyobb Pokémon-régió, ami valaha létezett, de nem járható be szabadon, hiszen zónákra lett osztva, amit a hubként funkcionáló főváros köt egybe. Mivel az emberek ekkor még nemcsak, hogy a Pokémonokkal sem barátkoztak meg teljesen, de a zónát sem nagyon zabolázták meg, ezért Hisuiban nincs túl sok látnivaló. Bár maguk a területek hatalmasak, sajnos rettenetesen sivárak és élettelenek, és kár tagadni – nem is túl szépek. Az Arceus összhatása azonban néha lenyűgöző, a lenyugvó nap által megfestett festményszerű táj tetszetős, de elemeire bontva jócskán elmarad attól, amire a Switch képes – és az mindent elmond róla, hogy az 5 éves launch cím, a Breath of the Wild is köröket ver rá látványban.
Az erőforrások inkább az áramvonalasításra mentek. A Pokémon Arceus gyakorlatilag minden más téren újít, hiszen a Pokédex-feltöltése mellett változott a mozdulatok kezelése is (gyakorlatilag pokémonoként szabadon variálhatók); a csapat felfrissítéséhez elég egy kis időt pihenéssel tölteni az adott zóna táborainak egyikében; gyógyító italokat, pokélabdákat szintén ugyanitt lehet craftolni az összeszedett alapanyagokból; a harcok nem egy képzeletbeli arénában zajlanak, hanem ott helyben, a világban, valós időben; bizonyos mozdulatoknak van egy "erős" és egy "agilis" változata, amely nemcsak az ütés erejét, de a körök sorrendjét is megváltoztatja.
Ezzel pedig igazából csak a felszínt kapargattuk, az Arceus ugyanis minden elképzelhető elemhez hozzányúlt, lefektetve a Pokémon-játékok jövőjének alapját. De nem tökéletesen: a számos kifejezetten zseniális újítás mellé muszáj felírni a sokszor vállalhatatlan látványvilágot, a szinkron szokás szerinti teljes hiányát, a sivár és élettelen világot, a sokszor túlságosan is önismétlő játékmenetet, a felejthető történetet, a hullámzó nehézségi szintet. A Pokémon Legends: Arceus a megtestesült kettőség: egyszerre az elmúlt 26 év leginnovatívabb és legjobb Pokémon-játéka, és egy félbehagyott szimfónia.
