Az, hogy valaki mennyire mulat jól egy játékkal, nagyban függ attól, hogy mennyire képes vagy hajlandó elfogadni annak alapvetéseit, legyen szó a F2P produkciókban erőltetett mikrotranzakciókról vagy a FromSoftware kutyakemény harcairól. A Phoenix Wright-sorozat (a továbbiakban PW) egyik alapja, hogy jogi rendszere köszönőviszonyban sincs azokkal az eljárásokkal, amiket megszokhattunk a drámaiság érdekében feláldozott realitás miatt amúgy is sokat kritizált jogászkodós tévéfilmekben és sorozatokban. A másik pedig az „animés” hangulat, azaz gyakori túljátszás és túldramatizálás, beszélő nevek, visszatérő szereplők, váratlan fordulatok és utolsó másodperces mentések.
Rendet a teremben!
A PW műfaját tekintve kaland-logikai vizuális regény, már, ha létezik ilyen kategória. Hivatalosan visual novel, tehát a rengeteg olvasásra érdemes felkészülni, és nagyjából középfokú angoltudásra is szükség lesz ahhoz, hogy követni tudjuk az eseményeket. A konkrét feladataink két részre oszlanak. Tárgyalási napok előtt és között el kell látogatnunk különféle helyszínekre, ott nyomokat keresni, néha ellopni ezt-azt (az igazság nevében!), és olyan emberekkel beszélgetni, akiknek többsége nem igazán segítőkész. A tárgyalásokon aztán visszavághatunk: az addig szerzett információk és bizonyítékok jól időzített kijátszásával újra és újra meghazudtolhatjuk a tanúkat, amíg össze nem omlanak, és be nem vallják az igazat.
Mindössze arra kell figyelnünk, hogy tárgyalásonként legfeljebb négyszer mutathatunk be rossz bizonyítékot, utána jöhet az állás visszatöltése. Ha követjük az eseményeket, szerencsére elég ritkán fogunk hibázni, bár 1-1 alkalommal megeshet, hogy látszólag logikus részleteket nem fogad el a játék, mert nem írták bele, vagy másik félmondathoz kapcsolták. Másrészt, ha nem hibáztunk, és mégis veszni látszik a helyzet, várjuk ki a végét, általában jön egy (idővel már nem annyira) meglepő fordulat.
Vádlott, álljon fel!
A modernizálás sajnos csak annyit jelent, hogy teljes képernyőn is elég jól fest a játék, már amennyire ez számít egy vizuális regény esetében, ahol pár tucat háttérkép között váltogatunk, és a karakterek többsége is csak néhány arckifejezést használ a helyzettől függően. Ezenkívül a kezelőfelület változott még egy kicsit, pixelvadászat helyett a játék jelzi, ha valamilyen tárgyra érdemes rákattintani. Sajnos a „gyorsutazás” modernizálását már nem tartották lényegesnek, így néha 3-4 helyszínen kell oda-vissza ugrálnunk a nyomozási szakaszban, ami idővel idegesítő lehet. Ahol igazán hiányzik az újítás, az a karakterek hangja. Merthogy nincs nekik. A legendás felkiáltások kaptak „szinkront” (még az eredeti játékban), minden más beszédet csak némi pittyegés fest alá – meg persze az eredeti, hangulatos és többnyire kellemes zene.
Az ítélet jogerős
Nem kizárt, hogy én vagyok a legsmucigabb a gurusok közül, ha arról van szó, mi mennyit ér meg, de ez esetben úgy érzem, hogy a 30 euró kifejezetten jó ár három klasszikus és időtálló játékért – kivéve, ha valaki már végigjátszotta a Gameboy-, DS-, Wii- vagy iOS-változatot. A történetek többsége remek, a fordulatok némelyike tényleg meglepő, és az angol fordítás is kiváló. Ráadásul elég hosszas szórakozást nyújt, sőt nem árt néha szünetet tartani a későbbi, elhúzódó ügyek között.
