1. fejezet
Az Úr 1518. évében, a Bajor-Alpok lábánál elterülő Tassing városában éldegélt egy nürnbergi művész, bizonyos Andreas Maler. A tehetséges ifjú a település határában lévő Kiersau apátságban dolgozott, hol a megrendelők által kért kódexeken és kéziratokon, hol pedig a mesterművének szánt illusztráción, melynek segítségével elismert alkotóvá válhat, és szülővárosában megnyithatja saját kis műhelyét. Andreas – ha az őt vezérlő felsőbb hatalom is úgy akarta – egy megnyerő személyiség volt, szinte mindenki kedvelte a környezetében, nem csoda hát, hogy a kéziratáért érkezett Lorenz Rothvogel báró is pillanatok alatt összebarátkozott vele.
Legfőképp azért, mert a nagy tekintéllyel bíró nemes a modernitás és a reformáció eszméit hirdetve érkezett az apátság falai közé, amit a maradi, múltban ragadt szerzetesek (élükön a település lakóit egyre magasabb adókkal sújtó apáttal) finoman szólva sem értékeltek, ellenben a főhőssel, aki maga is nyitott volt a változásra. A báró viszont szörnyű árat fizetett a lutheri tanok említéséért, ugyanis a távozását megelőző estén véres gyilkosság áldozata lett. Ki lehetett az elkövető? A korábban megzsarolt apát? A hanyag munkájáért kritizált szerzetes? Netán egy, a múltbéli sérelmeket megtorolni kívánó apáca? Akárhogy is legyen, a rejtély feltárása most már a nyugodt életre vágyó Malerre hárul, aki azonban hamar rájön, hogy bárki is volt az elkövető, ő csupán az eszköz, a szálakat pedig a háttérből mozgatják. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy, miután évek múlva visszatér Tassingbe, egy újabb gyilkosság történik, és ezzel ismét egy rejtélyekkel tűzdelt nyomozás veszi kezdetét…
Gyöngybetűkkel írt történet
Hogy mire fel a meglehetősen esszéisztikus nyitány? Nos, szerettem volna szemléltetni, hogy tulajdonképpen mi is a Pentiment, amellyel az Obsidian Entertainment a kiskertben tett kiruccanás után visszatért a remekbeszabott sztorikhoz – még ha elég sajátos módon is tette mindezt. A program ugyanis nem a hagyományos értelemben vett játék, sokkal inkább egy gyönyörűen illusztrált kódex – pont olyan, mint amiket az apátságban dolgozó szerzetesek körmölnek szűntelenül. Ezt megerősítendő, már a prológusban egy vaskos kötet fogad minket, sőt még azügyben is választhatunk, hogy autentikus (értsd: sokszor szinte olvashatatlan), a korhoz illő betűstílussal szeretnénk átélni a történetet, vagy maradnánk inkább a hagyományos formánál. Maga a vizuális megvalósítás is a több évszázados stílust idézi, de a látványról kicsit később.
A stúdió mindig is a remekül megírt szövegeiről és párbeszédeiről volt híres (ez néhány esetben a többi játékelem rovására is ment), ez pedig most sincs másként. A Pentiment voltaképp egy „dialógus-szimulátor”, jobban kifejtve a dolgot, egy olyan point & click kalandjáték, amelyből kivették a pixelvadászatot, a tárgygyűjtést és a rejtvényeket, hogy – egy-két egyszerű minijátékot és puzzle feladatot leszámítva – csak a beszélgetés maradjon. Ezen beszélgetések során pedig lényegében minden mondat számít. Már a játék elején kiválaszthatjuk például, hogy melyik egyetemre jártunk, miben vagyunk jártasak, mi az érdeklődési körünk és milyen nyelvet beszélünk, a megadott információk pedig a társalgások során rendre visszaköszönnek.
Lényegében bárkivel szóba elegyedhetünk Tassingban és Kiersau-ban is, nem árt azonban minden választ jó alaposan megfontolni, mert ha a játék kiírja, hogy „erre emlékezni fognak”, akkor biztosra vehető, hogy később meglesz az eredménye a döntésnek. Ezen a téren néha kissé inkonzisztensnek éreztem a rendszert, mert előfordult például, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő gyerekmeséről derült ki órákkal később, hogy nem kellett volna elmondani. De ugyanígy azok a karakterek is sokszor szívélyesen üdvözölnek minket, akikkel előzetesen összerúgtuk a port.
Ettől függetlenül mind az írás, mind pedig Josh Sawyer rendezése páratlan. A Pentiment egy igazi intellektuális darab, és csak néhány esetben (például egy-egy elnyújtott párbeszéd során) válik fárasztóvá. A híres művészek és gondolkodók gyakori említése az én bölcsész lelkemnek kifejezetten jólesett, de emellett olyan témák is felmerülnek a játékban, mint például a nők helyzete egy patriarchális társadalomban, vagy a vallási dogmák káros hatásai – persze a Pentiment nem tör pálcát az egyház felett, de ezt a lehetőséget számtalanszor felkínálja a játékosnak. Az NPC-k is remekül lettek megírva, pár óra után már kis túlzással név szerint ismerjük a lakók zömét, a személyiségjegyeiket, az egymással való viszonyukat. Ez pedig különösen annak fényében bravúros teljesítmény, hogy a szereplőknek még csak hangja sincs.
Szépen illusztrált bűntények
Ugyanis – ahogy azt pár sorral feljebb említettem – a Pentiment egy interaktív kódex, így nem hallgatni, hanem olvasni kell. Éppen ezért szinkron egyáltalán nincs a játékban, a párbeszédek során csupán a penna sercegését halljuk a papíron. Még az érzelmek átadását is ennek segítségével oldották meg a fejlesztők, kiabálás esetén például erőteljesebbé válik ez a sercegés, valamint a néhány bekezdéssel ezelőtt szóba került különféle betűstílusok is reflektálnak az eseményekre és a karakterek érzelmi világára. Környezeti zajok azért természetesen vannak, hiszen hang nélkül meglehetősen ingerszegény lenne az élmény, ahogy az Alkemie nevű formáció remekül sikerült dalai is felcsendülnek néha – de tényleg csak néha, avagy örültem volna, ha felfedezés közben is szólna valami kis muzsika a háttérben.
A látvány is a kor művészetét tükrözi, stilizált háttereket, erős vonalvezetéssel megrajzolt karaktereket kapunk, jobbára statikus elemekkel, néhány mozgó objektummal (emberek, állatok, időjárási jelenségek satöbbi) kiegészítve. Az összkép ámulatba ejtő, és ugyan nincs túl sok helyszín, de az a kevés parádésan fest, élénk színekkel, rengeteg apró részlettel – ha nincs a fent említett zenei hiányosság, akkor a prezentációra gondolkodás nélkül megadtam volna a maximális pontszámot. Technikai téren maximum azt tudom felróni tényleges negatívumként, hogy a kelleténél „picivel” többször fagyott ki a játék, de ezt mostanra talán már javították is.
Kimondottan nehéz helyzetben vagyok az értékelés kapcsán, a Pentiment ugyanis nem egy hétköznapi alkotás, éppen ezért az olyan szegmenseket, mint például a tartalom vagy a játékmenet, elég nehéz pontszámmal kifejezni. A program 80%-ban ugyanis csak olvasni kell, a kevés, egy-két gombot igénylő minijáték pedig tényleg csak arra jó, hogy egy picit kizökkentse a játékost a betűtengerből. A hosszú éveken átívelő, fordulatokban gazdag történet, a szerethető főhős és a valóban számító döntések viszont könnyedén elfeledtetik, hogy tulajdonképpen egy gyönyörűen illusztrált kézirat oldalait lapozzuk (a helyszínváltáskor amúgy szó szerint ez történik), melynek gyönyörű képeiben élmény elveszni. Valószínűleg megossza majd a közösséget (bár én lennék a legboldogabb, ha tévednék), engem viszont teljesen magával ragadott az élmény.
