Az indie játékokról gyakran az ugrik be számunkra elsőnek, hogy más léptéket képviselnek, de hogy mennyire és pontosan milyen tekintetben, az jóval ritkábban tudatosul bennünk. Sokszor ráadásul teljesen apró dolgokról van szó: itt van például a Papetura, egy teljesen egyszerű point-and-click kalandjáték, ami nagyon-nagyon komótos tempóban haladva is legfeljebb két óra alatt letudható. És mégis: ez a két óra valakinek élete munkája – Tomasz Ostafin számára mindenképpen, aki a zenéket és a hangokat tekintve mindent egymaga alkotott meg. Méghozzá nemcsak digitálisan, hanem fizikailag is. A Papetura egészen különleges papírvilága ugyanis valódi makettek alapján született meg. Hogy mennyi időbe tellett ezt elkészíteni? Majdnem hét esztendőbe.
Ezek az arányok egy AAA kategóriás blockbusterhez viszonyítva teljességgel összehasonlíthatatlanok, mégis ez a hihetetlen elhivatottság, művészi vízió és alkotói szándék az, ami megadja a sajátos jellegét ezeknek a független gyöngyszemeknek. Merthogy a Papetura bizony tényleg semmihez sem fogható: úgy használja a papírt, mint mindent beborító textúrát (igen, nemcsak a környezeti elemek, de a karakterek is ebből vannak), ami a fényeknek és a bevilágításnak is egészen elképesztő melegséget és hangulatot ad. Erre pedig rájönnek a rendkívül aprólékos, kissé stop-motion jellegű animációk – a végeredmény olyan vizuális élmény, amilyet tényleg nagyon ritkán él csak át az ember.
A történet egy magányos papírfiguráról (Pape) szól, aki kiszabadul fogságából, majd útnak indul, hogy megállítson egy sötét, gonosz teremtményt, aminek nincs más célja, mint hogy lángra lobbantsa az egész világot. Pape idővel egy különleges, macskaszerű lénybe is belebotlik (ő volna Tura), aki mágikus képességekkel rendelkezik, de a sztori tekintetében is kulcsszerep jut neki – ennél többet pedig nem is nagyon szabad elárulni, hiszen a játék rövidsége miatt minden egyes konkrétum jelentős szeletet fed fel a cselekményből és a meglepetésekből.
Maga a játékmenet egyébként a klasszikus receptet követi, vagyis rendre meg kell találnunk a módját annak, miként jussunk tovább az egyik képernyőről a másikra, leginkább a környezetünkkel – és nem ritkán más lényekkel – interakcióba lépve. Ami kissé meglepő, hogy az esetek többségében nem a logikánkra vagy a szemfülességünkre kell hagyatkoznunk, hanem az ügyességünkre, és bár kétség kívül vannak nagyon ötletes feladatok, összességében szerintem jóval kiegyensúlyozottabb lett volna az élmény, ha egyéb készségeinket is gyakrabban kell használnunk.
A Papetura egyébként rövidsége ellenére is kerek, gyönyörűen összeálló élmény, amiben az ötletesen egymásba szőtt pályák és a már dicsért képi világ mellett a fantasztikusan eltalált ambient jellegű zenéknek és hangoknak is komoly szerepük van. Nem ez a point-and-click műfaj legújabb modern klasszikusa, mint ahogy nem is ez az a játék, amivel hosszú napokig fogsz szórakozni, vagy akár csak gondolkodni rajta. Mégis olyasvalamit nyújt, amiért megéri kifizetni egy büfével megtoldott mozijegy árát – ez tényleg egy olyan indie játék, aminek a legapróbb porcikáján is érződik, hogy a legnagyobb odaadással és szenvedéllyel készült.
