Egy több évtizeden átvonuló történet a Panzer Corpsé, amely tulajdonképpen 1994-ben vette kezdetét az SSI körökre osztott klasszikusával, a Panzer Generallal. Az SSI aztán 2001-ben beleolvadt a Ubisoftba, és sokáig úgy nézett ki, hogy a PG is kileheli a lelkét – ekkor épp a harmadik résznél (2000) tartott a 2. világháborút végül már 3D-ben is bekalandozó stratégia. Ami az életjeleket illeti, volt néha egy-egy kisebb rángás, mint a szerencsétlenül járt PG Online esete, de végül tíz év kellett hozzá, hogy valakinek eszébe jusson a raktárban porosodó turn-based relikvia. Ez a valaki pedig történetesen nem a Ubisoft volt, hanem a wargame-ekre szakosodott Slitherine, és a katonai beszállítóként is ismert brit cég okosan nyúlt a Panzer Generalhoz. A szereplők kaptak egy friss festést, itt-ott némi vizuális feljavítást, illetve kisebb kiigazításokat az alapokon, no, meg Panzer Corpsra keresztelték át az egykori gigászt (a cím a Ubisoftnál maradt).
Most ott tartunk, hogy majd tíz év és számos expanzió után megszületett a második rész, készen arra, hogy német tábornokként újra beizzítsuk a villámháborús gépezetet. Mielőtt azonban a tettek mezejére lépnénk, egy ötletes karaktergeneráláson is át kell esni, ahol tulajdonképpen tökönszúrással felérő negatív traitekért (légierő/tüzérség hanyagolása, gyenge utánpótlás stb.) kibalanszolhatunk olyan jól csengő tulajdonságokat, mint az ipar kegyeltjeként ránk ömlesztett prototípusokban való dőzsölést, gyorsabban fejlődő bakákat, vagy épp páncélos tábornokként az extra kedvezménnyel vásárolható tankokat. A „beöltözés” (arc, név) után a fő kampány 1939-ben a lengyelek lerohanásával indít, a többi opció pedig csak a kezdődátumot tolja hátrébb, hogy egyből a keményebb fákba vágjuk a horogkeresztes vasakat, például Észak-Afrikában vagy Kurszknál. A cakk-pakk 61 küldetésben lesz némi déjá vu, mert a készletben ott van az első részből, tehát kvázi az originál PG-ból származtatott 26 misszió, és az expanziókból szintén ismerős lesz néhány elem. Az újrajátszhatóságról pedig egy nagy halom elágazás gondoskodik, a történetben ugyanis számos ponton választhatunk, hogy a front melyik szakaszát szeretnénk kibérelni – általában egy villámháborús pályát és egy hagyományosabb, erősen beágyazott célpontokat tartalmazó etapot dobnak fel alternatívaként, de 1941-ben például el lehet kanyarodni az orosz front helyett Afrikába.
Országomat egy tankért?
Amennyiben valaki még nem találkozott volna a Panzer Generallal/Corpsszal, nos, a pontokból összevásárolt gyalogság, tüzérség, páncélozott járművek és légierő halmazt körönként bontásban terelgethetjük a 2. világháborús harcmezőket megidéző hexás mezőkön. Eközben minden egység két fázist hajthat végre, egy mozgást és egy tüzelést, aztán a berögzült mechanizmusok szerint a Stukák ütik a tankokat, a Stukákat a vadászrepülők, a tüzérség faragja a beásott dolgokat, és így megy a kő-papír-ollózás tovább, csak épp magasabb szinten, mint a megszokott. Idő kell, amíg észrevesszük, hogy melyik páncélos mire jó – egy PzIVD például a gyalogság ellen lesz hatásos, a PzIIIH, pedig tankok ellen, aztán a második lépcsőben a rohamlövegek és a tankvadászok szerepét is „tanulni” kell, de a villámháború alfáját és omegáját még mindig a jó felderítés, illetve a tüzérséggel, Stukákkal megpuhított célpontok jelentik. A hadseregünk tagjai eközben fejlődnek, spéci tulajdonságokat gyűjthetnek és hősökkel szerelhetők fel. Természetesen, ahogy a háború halad előre, új haditechnikák, sőt prototípusok jelennek meg, amelyekre az addig felhalmozott tapasztalat elvesztése nélkül bármikor tovább fejleszthető bármelyik szereplő. Persze nem ingyen… a fontosabb lokációk elfoglalásáért és az elvégzett küldetések után járó presztízspontokból lehet és kell fizetni minden új besorozottért, az upgrade-kért és harc közben a veszteségek pótlásáért.
Új szelek is fújnak!
Jöjjenek a fontosabb újdonságok! A core (következő pályára átvihető) egységekre már nem darabszám szerinti keret van, hanem minden alakulat kapott egy mérőszámot, ami nagyjából a harcértékét is tükrözi, tehát egy műszaki kompánia – kedvenc pioneerjaink, a megerősített állások elleni harc mesterei – 4 slotot kér a közösből, és ha nem teherautón, hanem páncélozott félhernyón akarnak zötyögni, akkor plusz még egyet. Összehasonlításképp egy Panzer III-IV csupán 2 slotot foglal el. A légierőre is új szabály vonatkozik, eddig volt ugye a „repülj, amíg a kerozin tart”, most kötelezően hozzá kell rendelni őket egy reptérhez, ahová minden kör végén automatikusan visszatérnek újratöltésre. Ergo csak a repülőtér körzetében tudnak mozogni, így újra és újra el kell foglalni a frontvonalhoz közeli kifutópályákat, és áthelyezni a repülőállományt.
Az egységeket immár szét lehet választani a harcmezőn két kisebb alegységre, majd újra összeolvasztani, és a „túltöltés” (pl. egy alapból 10-es erősségű páncélosalakulatot felnyomni 15-re) mostantól a core slotokat is zabálja. A harc szabályai közül is újraértelmezték a beásást, nehezebb lett kipiszkálni a városokból a népeket, viszont a bekerítések valóban elvágják az utánpótlástól a delikvenseket (a zóna feletti kontroll vizuálisan is látszik), továbbá bónuszt kapsz, ha túlerőben csoportosulsz egy ellenség körül, vagy ha felderítő áll a szomszéd hexen (tűzvezetés), a magaslatokért, és még ezeken túl is rengeteg apró finomság tapasztalható meg. Utóbbiakból a kedvencem, hogy a transzport opciónak lett egy közbülső fokozata (kis háromszög szimbólumok jelölik), ahol a szállítójárműből rögtön kiszáll az alakulat, harcra készen, és nem kell egy plusz kört várni a kicsomagolásra.
Az utóbbi időben több alkotás is megpróbálta bepozícionálni magát a Panzer General örökébe, mint például a Unity of Command folytatása vagy a Panzer Strategy, ebből utóbbi adja magát, hogy összeméregessük vele jelen teszt alanyát, hisz mindkettő az Unreal engine-t használja. A Panzer Strategy gyakorlatilag az akcióra ment rá – a kamera a forróbb pillanatoknál átváltott egy külső 3D-s nézetre, ellenben a Panzer Corps az egyszerűbb utat választotta. Sallangmentes, mégis letisztult, időtlen vizuális hangulatot áraszt – olyan, mintha hazatérnénk a Generalba, csak nem a megkopott textúrák közé, hanem egy friss világba. A kezelőfelület szinte hibátlan, olyan apróságokra is figyeltek, hogy a katonáink alatti kis plakettet, ahol az elhasznált mozgási/tüzelési fázist, illetve az alakulat erejének mérőszámát látjuk, tetszés szerint nagyítani lehet. A harceszközök szépek, a talaj sem csúnya, a támadó animációkból azonban csupán egy-egy fajta van, de még ez is megbocsátható, főleg, hogy az aláfestő zene kellemes, és a hangok is jól szólnak.
Panzer General leváltva!
A Panzer Corps 2 ideális játékszer lett, akár kezdőként is, ugyanis a kezelőfelületen találsz egy visszalépés gombot/funkciót, ahol az elbénázott akció visszafejthető a kezdésig, plusz minden kör elejét és végét automatikusan elmenti a játék. A MI ügyesen tologat – bár némi passzivitás érezhető, főleg az ütegek, és a gyalogság körül, de a győzelemért így is meg kell szenvedni… Összességében jó mulatság, férfimunka volt, komoly hiányérzet csak a játszható nemzetek számában van, de ezt talán majd a DLC-k orvosolják.
