Egy újabb szerencsétlen lélek
Már az alapjáték sem a lebilincselő történetéről, annak meglepetésekkel teli fordulatairól volt híres. Ez itt sem lesz másként -- de mi mást is várhatnánk egy rajongók által összedobott pályacsomagtól?! Kicsit furán fog hangzani, de mégis ez a legtűrhetőbb pontja a játéknak, már ami a kivitelezést illeti. Ugyanis legújabb bűnbocsánatért esedező kliensünk, nevezett William Sherman keménykezű bérgyilkos végső óráival ezúttal nem mozgóképekben, hanem képregényes stílusban ismerkedhetünk meg. Nyilván nemcsak nekem ugrott be erről a Max Payne részek hasonló eleme, ám míg ott sikerült a szinkront is megfelelő módon elkészíteni, az adott helyszínekhez illeszkedő háttérzajokat, kellemes zenét passzítani, itt az az érzése az embernek, mintha egy szövegfelolvasó szoftver gépiesített hangja citálná elő a szöveget. No mindegy, a semminél azért ez is jobb, csak kicsit röhejes.
Bill barátunk robbantásos merénylete tehát nem éppen úgy alakul, ahogy azt ő eltervezte, s a likvidálandó gazfickók mellett egy busznyi ártatlan felnőtt és gyermek kerül idejekorán teremtőjük elé. Wild Bill -- ahogyan nevezik őt -- azonban nem részesül hasonló kegyben, előbb lakolnia kell. Szép szőke angyallányokat várt és szívmelengető muzsikát, ehelyett a purgatóriumban találja magát, pokol és menny között, esélyt kap tehát arra, hogy helyrehozza élete legnagyobb hibáját...
Painmaker
A rövidnek éppen nem mondható bevezető után tehát a szokásos pályaválasztó pentagrammán kell ráböknünk az első pályára, minek betöltése után kezünkben találjuk a szoftver névadó fegyverét, s neki is kezdhetünk végre az ördögi kreatúrák megsemmisítésének. Itt, a játék legelején, még nem is sejtjük, mennyire ideg- és hajtépő megoldásokat választottak a Homegrown Games lelkes modderei egyes problémák abszolválására.
Édes kettesben -- én és a kiapadhatatlan naftával rendelkező painkillerem -- szépen, nyugodtan gyilkolászunk több perce már, amikor is elérkezünk az első komolyabb megrázkódtatást okozó pályatervezési döntéshez, aminél majdnem a karóvetőmbe dőltem. Ugyanis az első hatalmas körcsarnokban a továbbjutást és egyben a checkpointot jelző vörös pecsét csak részben mutatja nekünk azt, hogy tulajdonképpen merre is van a kiút, alaposan szét kell néznünk, hogy észrevegyük: az ahhoz közeli falba benyúló akadály mellett mehetünk el. Épphogy csak elférünk mellette, de elférünk. Nem telik bele újabb tíz minutum, s már kanalazhatjuk is az újabb adag feketelevest. Nevezetesen egy tornyot kell megmászni egy jókora, leginkább leszakadt kerítéshez hasonlító csigalépcsőn, melynél, ha nem figyelünk, könnyen visszaeshetünk, ráadásul bele-bele fogunk akadni a korlátba is. Szerintem egy kifejezetten lövöldözésre koncentráló játékban ezek a módszerek csak felhúzzák a játékosokat. És ez még csak az első pálya, a kezdetek kezdete! Lesz ez még rosszabb is, higgyétek el! De ha nem hiszitek, folytatom. Sok helyen találkozhatunk nem odaillő pályaelemekkel, melyek inkább akadályoztatnak minket, beléjük ragadunk, vagy éppen a drágalátos bestiák nem tudnak velünk kölcsönhatásba lépni, így újra be kell járni az aktuálisan lezárt zónát, őket megkeresendő. És akkor még nem is szóltam legszánalmasabb megoldásról, amit már elég régen nem láttam játékokban: ha netán olyan helyre tévedsz (vagy oldalazol), ahová a készítők nem gondolták, hogy játékos elbarangolhat, egyszerűen meghalsz. Ez a legutolsó pályán válik igazán idegesítővé, amikor kis szigeteken kell átslisszolni és szlalomozni az ellenlábasok lövedékei elől, ám ha rossz helyen lépünk a vízbe, máris láthatjuk vérben áztatott képernyőnket állásbetöltésre utasítva minket. Komolyan mondom, ennél még a „láthatatlan fal” is kevésbé bugyutább, de mindenképpen elfogadhatóbb megoldás lett volna, ha már ennyire nem értenek a programozáshoz a srácok.
Apropó, utolsó pálya! Azt még nem is említettem, hogy csupán hat pályán (+1 rejtetten, ha elég kitartó valaki) keresztül dúlhatjuk fel az ördög birodalmát, melyek, habár többnyire elég hosszúak és kiterjedt területekkel rendelkeznek, az alapjátékot és annak hivatalos kiegészítőjét, de még az Overdose-t kedvelő játékosoknak is bőven elegendőek lesznek ebből a mérhetetlenül trehány munkából, ha netán mégis arra vetemednek, hogy ilyen vagy olyan módon kipróbálják azt.
Tovább rontja a Homegrown renoméját a tarotkártyák feloldásának esélye. Míg az első pályán viszonylag könnyen megszerezhetjük a kártyalap által előhívható segítséget, a többin már szabályosan vért kell izzadnunk, annyira lehetetlen feltételeket szabtak. Az egyik feltételeként például azt szabták ki a készítők, hogy tízszer át kell alakulnunk démoni formába. Na mármost ez azt jelenti, hogy egészen pontosan 660 esszenciát kell begyűjtenünk a megszerezhető 692-ből. Azon kívül, hogy én már az előző részekben is gyűlöltem ezt a felesleges rohangászást, itt még rátesz egy lapáttal, hogy a feledhetetlenül rossz pályatervezés miatt néha olyan helyeken jelennek meg, netán pusztulnak el démonbarátaink, hogy levadászásuk semmi lelkük megszerzéséhez képest.
Ne fesd az ördögöt...!
Pedig de! A játék steames oldalán a bemutatkozó trailer bőszen hirdeti, hogy új ellenfelekkel találkozhatunk. Bevallom őszintén, már régen toltam az előző részeket, de nekem úgy tűnt, hogy maximum új textúrákat kaptak a már eddig is sokszor látott szörnyetegek. De ha voltak is újak, annyira közönségesek, hogy a játékos észre sem veszi, hogy most éppen egy újrafestett kreatúrát darált le. Talán a vége felé, a világháborús katonákkal való találkozásnál akad némi figyelemreméltó újítás, ám azok sem világraszólók.
Szóval a pokol még mindig tele van minden érzelemtől és értelemtől megfosztott, csak a gyilkolás szűnni nem akaró vágyával megátkozott kisebb-nagyobb rondasággal, magyarul mesterséges intelligencia továbbra sincs. De hát miért is lenne, akkor már túl nehéz volna a játék... Az ellenfelek mindenféle akadálykerülő algoritmus nélkül futnak felénk, és átkozottul pontosan lőnek, szóval szemeinknek a pályán kell lenni, mert itt nem az észre, hanem a nyers túlerőre építettek a fejlesztők, mint mindig. Ami viszont elnyerte a tetszésemet, az egyik fegyver, melynek másodlagos funkciójaként hatalmas detonációt okozó bombát lőhetünk ki -- kár, hogy viszonylag kevés alkalommal vethetjük be. Azonban ez édeskevés az üdvösséghez.
Az ördög a részletekben rejlik
Hiába hirdették határozott habitussal homegrownos haverjaink, hogy grafikailag is történt előrelépés, azt elfelejtették hozzátenni, hogy mindez a játékmenet rovására történt. Valóban találkozhatunk fejlesztett árnyékolással, toldozgatott-foltozgatott fizikai motorral, ám a köd- és füsteffektek és néha a sok ellenfél egyidejű megjelenése annyira belassítják a játékot, hogy a framerate drasztikusan lecsökken. Nem hiszem, hogy ez az ATI 5770-es kártyámnak köszönhető, ha mégis, az optimalizálás szintén egy mínusz pont a csapat számlájára -- a fájdalmasan hosszú töltési időről meg nem is beszélve.
A hangok és zörejek úgy ahogy hozzák az elfogadható szintet. A szörnyek által kiadott morgások, nem evilági nyelvű beszólásaik egy idő után idegesítővé válnak, a fegyverhangokkal, úgy gondolom, nincs különösebb baj. Szintén elég hamar megunható a főhős által elég gyakran benyögött „This is madness!” és társai. Noha játék közben többször hallhatunk beszélgetést Wild Bill és kísérőangyala között, ezek is rendszerint a közhelyes témák határát súrolják. A zene továbbra is a rémirtáshoz legmegfelelőbb rock/metál vonalat követi rendkívül egyszerű, könnyen befogadható témákkal, melyek csak akció közben zendítenek rá. Aki szereti a stílust, de nincs kedve végigszenvedni magát a hatodik pályáig, erősen ajánlom figyelmébe az ezen a linken meghallgatható anyagot, mely az említett szinthez köthető. Kivételesen jól sikerült alkotás!
Ha lehet, akkor inkább a mennyek…
Azt még veszettül ki akartam próbálni, milyen érzés lehet barátunkkal vállvetve kommandózni a szörnyszülöttek között, ám nem találtam olyan barátot, aki rendelkezne a produktummal. Az egymás elleni meccseket többszöri próbálkozásra sikerült csak elérni, indítottam egy saját játékot, amihez csak egy, azaz 1 játékos csatlakozott. Gondolom, több nem is nagyon szokott…
Mit is írhatnék így végezetül a véleményem végére, hiszen már kiadtam magamból minden haragot, mint ahogy azt a kevés szép szót is, ami a játékról elmondható. Tipikus példája a „ha ingyen adnák, akkor se kéne” esetnek. Ilyen pakkokat többnyire bármiféle ellenszolgáltatás nélkül bocsátanak a rajongói bázisok részére, ám igazából még a fanoknak sem ajánlom, mert bár a megjelenése óta eltelt több mint két év, az ára azóta le is csökkent, mégis tele van hibákkal, melyek nem megbocsáthatóak. Tönkreteszik a játékélményt, s inkább csapunk a homlokunkra szidva a modderek felmenőit, mintsem hogy egy jót szórakoznánk. Én pedig továbbra sem értem, hogy merték kitenni a boltok polcaira...
