Böjti kolléga a következő felkiáltással nyomta a kezembe (persze képletesen értve) az Override: Mech City Brawl tesztkódját: „Kaidzsús játék, imádni fogod!” Ebben a lelkes kirohanásban pedig tényleg volt igazság, ugyanis az Override egy rettentő érdekes és izgalmas témát dolgoz fel, amely játékosított formában valamilyen oknál fogva ritkán kerül elő. De ahogy jobban belemélyedtem a programba, valahogy ugyanazt a hullámzást éreztem, amit a hónap régi indie sikervárományosánál, a Battle Princess Madelynnél is. Jelesül, hiába szerethető és hiába szórakoztató a játék, mindig akadt valami, ami lehúzta a lelkesedésem, csak hogy egy fél órával később ismét szerelmetes tekintettel bámuljam a képernyőn zajló akciót. A tesztelő pályafutása során bizony előfordul az ilyen érzelmi hullámvasút, de az ritkán történik meg, hogy pont két párhuzamosan játszott cím iránt viszonyuljak ilyen ambivalens módon.
Gépek a szörnyek ellen
Kezdjük is mindjárt az alapfelállás bemutatásával. Az Override egyszemélyes kampánya szemrebbenés nélkül emeli át a Neon Genesis Evangelionban (vagy újabban a Del Toro féle Pacific Rimben, avagy Tűzgyűrűben) látott szituációkat. Az emberek nagyvárosai előtt ördögi monszták gyülekeznek, a pusztítást pedig csak és kizárólag méretes robotokkal lehet megállítani. Az emberek tehát összefognak, és kiválasztott pilótákat, valamint a hozzájuk tartozó jellegzetes mechákat küldik a nép védelmére. Az természetesen már csak járulékos semmiség, hogy a pofozkodás közben fél városnegyedek törnek ripityára a pofonokkal letaglózott szörny- vagy épp robottesteknek köszönhetően. Persze épp ez adja a zsáner egyik legjellegzetesebb vonatkozását: a harsány és popcorn-illatú szórakoztatást.
Az egyjátékos mód egy ilyesmi sztorit visz tehát végig, egyre erősödő genyákkal és durvuló arénaharcokkal. A csaták sava-borsát a trükkös robotirányítás adja amúgy, amely a támadó kéz-láb koordináció mellett bizony a robot testének orientációját, ugrási-dashelési mozdulatait és a stamina-jellegű kifáradást is figyelembe veszi. A mechák képesek fegyvereket, vagy akár pajzsokat is felkapni, a pályák között pedig fejleszthetjük a felszerelésüket, a modokat, vagy felszerelést rendelhetünk a robotunkhoz. A kampányszervezésben van még egy jópofa ötlet: a nagy események időhöz vannak kötve, a köztes pályákat pedig magunk válogathatjuk ki nehézség, időtartam és ígért loot alapján.
Persze nincs az emberiség jövőjéért folytatott csata emberi konfliktus és rivalizálás nélkül (igen, olykor mechákkal is összeakasztjuk a bajszunkat), de nagy meglepetésekre nem kell számítani, a visual novel jellegű köztes történetmesélés meglehetősen kiszámíthatóan csordogál a maga kis medrében. A kampány fő baja: a kaidzsuk elleni küzdelem csak eleinte érdekes, egy idő után nagyon szolgaivá válik a darálás, amit az állandó jelleggel szolgáltatott loot és a kozmetikai apróságok garmadája sem tud kompenzálni. A verekedős alapmechanika egyik fő gondja is felüti csúfondáros fejét, már a legalapabb mobok ellen is: az ütéseink-rúgásaink ereje, találati hatása nincs kellő módon visszajelezve a játékos számára…
Gépek a gépek ellen
Valamiért egy fokkal jobban működnek azok a játékmódok, amelyekben a tizenkét mecha közül kettő, három, de akár négy is egymásnak esik a tornyosuló épületek között. Ilyenkor látszik, hogy az Override-ot tényleg erre a játékszabályra találták ki! A térbeli bunyó felszíne, mélysége, reszponzivitása és dinamikája viszont inkább a közepesebb Bandai Namco anime adaptációk stílusát idézi, mintsem valami forradalmi bunyós játék eszményképét. A többi robot ellen fokozottan figyelni kell a védekezésre, az ellentámadásokra, valamint a brutális speckókra. Apropó spéci mozdulatok és egyéni támadások – az Override egyik legnagyobb erénye a hihetetlenül fantáziadús robotsereg. A tizenkét karakter között találhatunk tipikus Takara fazonú Transformerst, méretes inka-lámagépet (!), retro komputerfejű robotot, mecha-godzilla koppintást, távol-keleti harcművészt, szkafanderes bogárpofát, és így tovább. Mire mindet kiismered, garantáltan beleteszel majd jó pár órát a játékba. Ugyanez igaz a pályákra is. Nagyon változatos, színes-szagos terepeket alkottak a játék tervezői, amelyek jól fogják meg a hasonszőrű filmek és animék általános díszleteinek stílusát. Van itt minden a Golden Gate hídtól a norvég fenyves-völgyön át a tokiói nagyvárosig.
Emberek az emberek ellen
És ha már ott tartasz, hogy kicsit magabiztosan tudsz fellépni a csatákban, érdemes kipróbálnod a multiplayert, ugyanis minden unalmasabb és esetlenebb pillanatot feledtethet egy jól sikerült online csata. Ebben pedig elég erős a játék, amennyiben persze sikerül játékosokat találni. A tesztelt PC-s verziónál eléggé felemás volt a helyzet, de azért hellyel-közzel felleltem a hálózaton kóboroló játszópajtásokat. Feltételezem, konzolokon kicsit jobb a helyzet (az ottani közönségből általában talán többen fogékonyak az ilyesfajta mókákra). De ha egyszer benn vagyunk, akkor a hármas-négyes küzdelmekben félelmetesen izgi taktikai játszmák alakulhatnak ki, ezekből pedig most, a cikk írása közben is simán vissza tudok idézni néhány jópofa pillanatot. Kíváncsiak vagyunk, hogy több hónap, és az érkező DLC-k után milyen közösség alakul majd ki az Override körül. A programban benne van a multis siker potenciálja, csak a hosszabb távú mókához lehet több féle power upra, esetleg a klasszikus Power Stone-ból kölcsönvett interakcióra lesz majd még szükség…
Gép a kód ellen
Az Override technikai megoldásairól nehéz túl sok érdekességet összeszedni. A program teljesen simán és ügyesen muzsikál az Unreal 4 motor hathatós közbenjárásával. A látvány korrekt, de nem úttörő. A stílus is profi, de az emlékezetesebb finomságok leginkább a karakterdizájnolásban érhetőek tetten. Abszolút pozitív, hogy a program gépigénye sincs az egekig elszállva. Simán el lehet karistolni az ajánlott gépigénytől jóval visszafogottabb grafikus gyorsító társaságában is, és persze nehezen tudjuk elképzelni, hogy a konzolos változatokkal is bármiféle technikai malőr legyen, ha a PC-s változatot ilyen stabilan és optimalizáltan dobták piacra.
Mint olvashattátok, van potenciál a játékban, de sajnos nem teljesen meggyőző a végeredmény. Jó lenne, ha a készítőknek nem ez lenne az első és utolsó megnyilvánulásuk a témában, ugyanis a játékban, a karakterekben és magában az ötletben bőven van potenciál. Egy ideális jövőképet látok magam előtt, ahol kicsit erősebb, nagyszabásúbb és változatosabb kampányban küzdhetek a kaidzsúk ellen. Ahol a karakterek nemcsak a harci dizájn, hanem a narratív szerepek szempontjából is jobban domborítanak. És ahol a robotok dinamikusabban, feszesebben küzdenek, a mostaninál több és színesebb lehetőségek forgatagában. Így azonban az Override megmarad a műfaj rajongóit megcélzó rétegjátéknak, amely visszafogott áron, független és kisebb résztvevőként a közepesen amatőr és a fokozottan ambiciózus megoldások között lavíroz.
