Mire végleg meguntuk volna, mire már nem lett volna erőnk még egy támadási parancsot kiadni, az Overlord véget ért – pont ott és úgy, ahogy véget kellett érnie. A klasszikusnak is nevezhető akció-kalandjáték koncepcióján egy isteneset csavartak a fejlesztők, ugyanis a játékost passzív háttértámogatóként alkalmazták, a közvetlen munka java részét megidézett gremlinjei (vagy a PGO-n fórumozó AdyBaby után szabadon), a kis genyák végezték. A sötét humorral, jópofa ötletekkel tarkított játéknak azonban volt egy hibája: nagyon hamar monotonná vált. Ha mást nem, legalább ezt kijavíthatták volna ebben a csomagban – de nem, minden maradt a régiben.
Grafikájában sem számíthatunk fejlődésre, de ez így is van jól: szemünket egyedül az öt különböző területen megnyíló pokolkapukra kell vetnünk. A történet szerint ugyan is főhősünk, miután leuralta a királyságokat, rádöbben, hogy mindegyiken nyílt egy kapu a pokolba. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy bármit is meghódítatlanul hagyjon, ezért seregnyi szörnyecskéjével végigjárja a már ismert királyságokat, hogy alászálljon az ismeretlenbe, és elkenje a lentiek arcát, de rendesen. Menet közben a már átkalandozott helyszínek eltorzított változatain verekedhetjük át magunkat, mivel ez a pokol, minden megváltozott: vörös fű lengedezik a vörös égbolt árnyékában, miközben egy festői magmafolyam tocsog a lábainknál – remek alkalom lett volna ez arra, hogy az alapprogramban jelenlevő giccset tovább erősítsék, itt azonban erről már szó sincs: a pokoli kreatúrák nagyon találóak, a helyszínek eltorzítása remekül sikerült, egy szó, mint száz, élmény újra leülni elé, és egy kicsit vérengzeni benne. Ha pedig mindez nem volna elég, végre bevezették PC-re is az osztott képernyős multit. A pár ezer forintos USB-s irányítókaroknak, és a 90-es évek vége óta kötelezőnek tekinthető tévékimeneteknek hála most már nem csak konzolon hívhatjuk ki barátainkat egy kis „ereszd el a hajam” metódusra, ami igen derék dolog, lévén maga a játékmenet, ha egymás szívatásán alapul, igencsak szórakoztató.
A témával járó új szörnyek, valamint főszörnyek adottak, az apróbb kalandelemek is megvannak, remek kis szórakozás lehet ez a cucc azoknak, akik imádták az első részt. Egyetlen gond van vele, mégpedig az, hogy ezért bizony fizetnünk kell. A mindössze pár órás szórakozást nyújtó extra messziről sem nevezhető küldetéslemeznek – valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban a Codemasters mégis így árulja. Amint olcsóbb lesz, érdemes rá beruházni.
Grafikájában sem számíthatunk fejlődésre, de ez így is van jól: szemünket egyedül az öt különböző területen megnyíló pokolkapukra kell vetnünk. A történet szerint ugyan is főhősünk, miután leuralta a királyságokat, rádöbben, hogy mindegyiken nyílt egy kapu a pokolba. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy bármit is meghódítatlanul hagyjon, ezért seregnyi szörnyecskéjével végigjárja a már ismert királyságokat, hogy alászálljon az ismeretlenbe, és elkenje a lentiek arcát, de rendesen. Menet közben a már átkalandozott helyszínek eltorzított változatain verekedhetjük át magunkat, mivel ez a pokol, minden megváltozott: vörös fű lengedezik a vörös égbolt árnyékában, miközben egy festői magmafolyam tocsog a lábainknál – remek alkalom lett volna ez arra, hogy az alapprogramban jelenlevő giccset tovább erősítsék, itt azonban erről már szó sincs: a pokoli kreatúrák nagyon találóak, a helyszínek eltorzítása remekül sikerült, egy szó, mint száz, élmény újra leülni elé, és egy kicsit vérengzeni benne. Ha pedig mindez nem volna elég, végre bevezették PC-re is az osztott képernyős multit. A pár ezer forintos USB-s irányítókaroknak, és a 90-es évek vége óta kötelezőnek tekinthető tévékimeneteknek hála most már nem csak konzolon hívhatjuk ki barátainkat egy kis „ereszd el a hajam” metódusra, ami igen derék dolog, lévén maga a játékmenet, ha egymás szívatásán alapul, igencsak szórakoztató.
A témával járó új szörnyek, valamint főszörnyek adottak, az apróbb kalandelemek is megvannak, remek kis szórakozás lehet ez a cucc azoknak, akik imádták az első részt. Egyetlen gond van vele, mégpedig az, hogy ezért bizony fizetnünk kell. A mindössze pár órás szórakozást nyújtó extra messziről sem nevezhető küldetéslemeznek – valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban a Codemasters mégis így árulja. Amint olcsóbb lesz, érdemes rá beruházni.
