Kevés olyan Codemasters által kiadott játék van, amelyre pár hónappal a megjelenés után még kristálytisztán emlékszünk – a szűk két esztendeje megjelent Overlord azonban ilyen. A nagyszerűen kitalált, abszurd fantasyvilágban játszódó akció-RPG meseszerű hangulatával, pofás grafikájával, és eszményi humorával sokunk szívébe lopta be magát, és a legtöbben hajlandóak voltunk szemet hunyni azon tény felett is, hogy a kreativitás zöme az imént felsorolt elemekre ment el, és nem magára a játékmenetre. Bár két év igazán kevés idő – pláne az új generációs konzolok, és a milliónyi poligonok korában –, de a fejlesztőstúdió úgy gondolta, számukra ez bőven elég lesz a folytatás megalkotására.
Egyszer volt, hol nem volt...
...volt egyszer egy birodalom, ahol a gonoszt hatalmas küzdelmek árán kiűzték a világból, s a jók uralkodtak benne. Azonban ahogy telt-múlt az idő, a hősök figyelme lankadni kezdett - egyre kevésbé tartották fontosnak, hogy a gonosz úr szolgáit (a kis genyákat) szemmel tartsák. A rosszcsontok, látván, hogy végre alkalmuk van az akcióra, úgy döntöttek, kiépítenek egy föld alatti mozgalmat, amelynek célja: megtalálni az igazi Overlordot, aki sereget verbuvál belőlük, és újra igába hajtja az emberek, törpék, és tündék világát. Küldetésük hosszú-hosszú évekig tartott - ám végül sikerrel járt. Mesterük zászlaja alá gyűlve a kis genyák keresztül-kasul feldúlták az ellenség földjét, majd nem sokkal később, az alvilágba is alászálltak vele. Mondhatnánk, hogy ez az igazi boldog befejezés, de természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az Overlord tehát sok-sok küzdelem árán elfoglalta az őt megillető helyet, a világ pedig egy afféle békés elnyomásban leledzett - ideális hely volt a sötétség gyermekének felnevelésére. A kis ivadék igen hamar apja nyomdokaiba lépett, amikor megjelent a Fényes birodalom, hogy összegyűjtse a vidék varázstudóit, s leigázza a maradékot. A falu lakói hősiesen cselekedtek: az első fenyegetés hatására a csemetét a sereg elé vetették, aki egy jeti, meg pár genya segítségével majdnem kereket oldott. Heroikus menekülésének a befagyott tó jéghideg vize vetett véget – ám nem úgy a történetnek! A kis kegyencek kiemelték az Overlord gyermekét, felolvasztották, majd elkezdték felnevelni. Feladata nem lesz egyszerű: amint férfivá érik, vissza kell vennie a birodalmat, le kell rendeznie az állat és mágiavédő Menedéket és természetesen le kell igáznia az egész világot! Íme hát dióhéjban az Overlord folytatásának története – ez azonban csak a kezdet. Menet közben találkozhatunk dagadt tündérkékkel, imádni való fókabébikkel, jóságos császárokkal és más, elborult kreatúrákkal – a sztorit Rhianna Pratchett vetette papírra, a hölgy pedig örökölte apja tehetségét, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Kifacsart helyzetek, hihetetlenül abszurd szereplők, és elképesztő poénok tömkelege vár a játékosokra.
Déjá vudu
Csapjunk is a lecsóba, elvégre egy egész birodalom vár arra, hogy megbuktassuk – bár ez az uradalom sajnos sok tekintetben ismerős lehet. Technikailag az Overlord folytatása kísértetiesen emlékeztet az elődjére. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy-egy futó pillantás után nehezen tudjuk eldönteni, melyik felvonást is látjuk. Változtatások természetesen a külsőségekben is történtek – a fő karakter sokkal kidolgozottabb, a minket követő kis genyák is több poligonból állnak –, de a helyzet az, hogy mindezek maximum ráncfelvarrásnak mennek el, folytatásnak semmiképpen sem. Az elődben lévő mesteri mozgások megmaradtak, sőt, követőink jó pár új mozdulatra is szert tettek, ez azonban még édeskevés az üdvösséghez. A hasonlóságok a bebarangolható terepeken a legszembeötlőbbek – a textúrák, objektumok, sőt, némi ruhacserét követően a modellek zöme egy az egyben az Overlord 1-ből érkezett. Ha akad valami, amelyen a külsőségek terén sikerült túlmutatni az elődön, az egyértelműen a fizika, genyáink egy vadonatúj ütközésmodellt kaptak (amelynek segítségével már nem lógnak bele olyan sűrűn a tereptárgyakba, valamint egymásba), képesek teljes épületeket lebontani (ahogy a házak elemeikre bomlanak, az valami észveszejtő látvány), nem mellesleg pedig az egész terepen megsokszorozódott a manipulálható objektumok száma. Bár ezek az apróságok szinte semennyiben nem befolyásolják a játékmenetet, mégis az újdonság erejével hatnak. A grafikusok ezúttal is főképp a designban jeleskednek, a még mindig Tim Burton-filmekre emlékeztető görbe vonalakból, és irreális, már-már groteszk mesekönyvszerű képekből álló táj, a rajta mozgó karikatúraszerű karakterek mind-mind elvarázsolják a játékost, és pár perc után már az embernek eszébe sem jut hibákat keresni. Genyáink szövegei is visszaköszönnek az elődből – de a már hallott benyögések mellé több tucatnyi új egysoros is társult. Követőink még mindig hatalmas kurjantásokkal vetik bele magukat a csatába, hangosan kommentálják, ha találnak valamit, sőt, ha túl sokáig céltalanul kóborlunk velük, a hódolatuk mellé néhány csípős megjegyzés is társul. A szinkron tehát csillagos ötös - és nem csak a minket kísérő rémek szövege díjnyertes. A kifacsart világban tébláboló elvetemült karakterek olyannyira jól adják elő a szövegeiket, hogy gyakran az ember a széke karfáját csapkodja a nevetéstől. A túlzott arcmimika és a remekül alkalmazott testbeszéd együtt valódi és vérbeli paródiává varázsolja a szoftver minden grafikus motorral elkészített videobejátszását. Ha pedig maximalista lévén ennyi sem elég, akkor ott van még a fantasztikus zene, amely markáns fúvósaival, régi hangszereivel, és jól alkalmazott ütemváltásaival tökéletesen megkoronázza a program hangulatát, az alaptémát például biztos, hogy még napokkal a nyüstölés után is dudorászni fogjuk.
Nem minden olyan, mint régen
Szóval a külsőségekkel most sincs gond, no de mi a helyzet a lélekkel, amely az első részben kissé hibádzott? A kérdés jogos, és azok az olvasóink, akik idáig lélegzet-visszafojtva várták a játékmenetet érintő részeket, most fellélegezhetnek. Az Overlord folytatása ugyanis jelentősen tartalmasabb, ötletesebb, és főképp szórakoztatóbb lett, mint elődje – a fejlesztő Triumph tehát a meglehetősen szűkös időt főképp arra használta ki, hogy azokat a részeket csiszolja, amelyeket a legtöbb panasz ért. Az Overlord 2 alapjaiban véve még mindig egy TPS játék, amelyben különböző küldetéseket kell végrehajtanunk – ezen missziók megoldásával pedig borsot törünk a két ellenséges erő, a Fényes Birodalom (őket gyakorlatilag a rómaiakról mintázták) és a Menedék (ők leginkább a Greenpeace, és a PETA keverékének tűnnek) orra alá. Akárcsak az elődben, ismételten lesz egy otthonunk, ahová hazatérhetünk, ez a hely azonban jelentősen nagyobb, és stílusosabb, mint két esztendeje volt. Uradalmunk immáron egy hatalmas, nem e világi hely, ahol ráadásul a küldetések között nemcsak hogy megpihenhetünk, de az összecsapások során begyűjtött javainkat elherdálva tuningolhatjuk is karakterünket, illetve annak seregét. Új fegyvert, páncélt alkothatunk, erősíthetjük genyatermelőink hatékonyságát, vagy csak feldobhatjuk különböző látványos elemekkel a pecót. Apró RPG elemként továbbra is összeszedhetünk különböző ősi építményeket - ezek egyrészt megjelennek otthon, másrészt növelik maximális élet és varázserőnket. Ráadásul némi, a stílushoz tökéletesen illő álmoralizálás is beültetésre került a szoftverbe: eldönthetjük, hogy a fegyvertelen civileket kivégezzük-e, vagy átállítjuk a saját oldalunkra.
Hogy az általunk irányított antihős ne csak díszként aggasson magára felszerelést, jelentősen hangsúlyosabb szerepet kapott a csatában. Érdemes folyamatosan a küzdelem sűrűjébe rohanni vele, arról már nem is beszélve, hogy hatékony varázslataival, illetve követőihez képest elképesztően magas életerejével halálos fegyverré vált, ellentétben az első résszel. Persze nem ő az, akire a leginkább kíváncsiak vagytok, tudjuk mi ezt nagyon jól. Bizony, a kis genyák ismételten visszatértek, hogy komplett hadseregként asszisztáljanak uruknak - ennek pedig még akkor is örülünk, ha fajtáik száma sajnos nem szaporodott az elmúlt részhez képest. Ismételten barnákkal (igazi vérengző közelharcosok), vörösökkel (tűzlabdákat hajigáló távharcosok), zöldekkel (mesteri orgyilkosok), és kékekkel (gyógyítók) tömhetjük meg válogatott seregünket, ezek megidézéséhez pedig még mindig életerőre lesz szükség. Hogy ne érhesse szó a készítőket az újdonságok hiánya miatt, genyáink ezúttal már hátasra is pattanhatnak, hogy aztán farkasokkal rontsanak az ellenségnek, pókok hátán másszanak meg leküzdhetetlennek tűnő magaslatokat, vagy éppenséggel szalamandrákon szlalomozva haladjanak előre.
Egyezzünk ki döntetlenben!
A küldetések szinte mindegyike jelentősen kreatívabb lett, minden lényünk képességére szükségünk lesz ahhoz, hogy előrébb jussunk a feladatok megoldásában. A szörnyetegek tutujgatása az előző felvonásban kissé nehézkes volt, most azonban hála a vadonatúj rendszernek, sokkalta több taktikázásra ad lehetőséget. Az első és a legfontosabb változás a kontrollban az, hogy mostantól minden genyatípusnak külön külön is adhatunk feladatot: megtehetjük, hogy a távharcosainkat sorba állítjuk, a barnákat egy őrzászló segítségével melléjük tereljük (ilyenkor akár magára is hagyhatjuk a csordát – ők megtámadnak mindenkit, aki a közelükbe ér), míg a zöldeket és a kékeket magunkkal visszük az összecsapások helyszínére. Nemcsak a pályák megoldásához lesz szükség azonban észre, a hatalmas túlerő, a rengeteg egyedi harci taktikával rendelkező ellenség még a legkönnyebb fokozaton is folyamatos taktikázásra kényszeríti a játékost, így szüntetve meg szinte teljesen az előd legendás monotonitását.
A helyszínek terén sem lehet okunk panaszra: karácsonyi képeslapba illő hólepte falvakon, elképesztő élővilággal rendelkező (már-már WOW-paródiának beillő) erdőségeken és trópusinak tetsző területeken vághatunk keresztül, miközben felvesszük a harcot nemcsak egy-egy csoporttal, de néha konkrét seregekkel is. Rémeink segedelmével immáron katapulttal sózhatunk oda a felénk menetelőknek, és a hatalmas síkságokon őrjöngve ronthatunk neki az ellenünk kivonuló népeknek. Természetesen még mindig akadnak hibák, amelyek felett nem hunyhatunk szemet. A feltuningolt fizika kőkeményen megdobta a szoftver gépigényét – arról már nem is beszélve, hogy az előddel ellentétben ezt elsősorban konzolokra írták, és csak másodsorban PC-re, így az optimalizáció sem az igazi. Mese nincs, kétmagos processzorra, milliónyi RAM-ra és egy jól szituált gamepadre most is szükség lesz a tökéletes élvezethez. Bár a genyáink manipulálására már annyi a lehetőség, hogy lassan RTS-nek is kikiálthatjuk a programot, érződik, hogy az egész játékot két analógkaros kontrollerre fejlesztették ki. A számítógépes irányítás kissé suta, de azért valamivel jobb, mint régen volt.
Újdonságokból jó párat sikerült a termékbe pakolni - ennek ellenére valahogy kevésnek, elsietettnek tűnik. Az tény, hogy a legnagyobb negatívum, a monoton játékmenet szinte teljesen kiveszett, de emellett nem mondhatnánk, hogy túlságosan el vagyunk halmozva extrákkal. A genyák által meglovagolható állatok jópofák, az Overlord felerősítése szinte ordított magáért, de ezektől függetlenül ez a folytatás, ahogyan azt az elmúlt pár esztendőben a második, harmadik részektől sajnos már megszoktuk, inkább csak küldetéslemez, teljes áron árulva. Mindezek azonban cseppet sem változtatnak a tényen, hogy az Overlord folytatása egy végtelenül jó koncepcióval rendelkező, alaposan átgondolt, szórakoztató produktum, amely az elődjének szinte összes hibáját kijavította, és egy koca játékos számára akár 20-25 órára is elegendő szórakozást nyújthat. A stúdió producere egy interjúban elmondta: egy, az elődhöz hasonló DLC megmunkálása után egy ideig szeretnék pihentetni a franchise-t, mi ezt az elhatározást pedig csak támogatni tudjuk. A fiúkban van annyi kreativitás, hogy újat is alkossanak - amikor pedig majd pár esztendő, és ki tudja hány videokártya, illetve konzolgeneráció múlva visszatérnek, azt szeretnénk, ha az Overlord 3 előtt ülve ugyanaz a frissesség, ugyanaz a bizsergés fogjon el minket mint 2007-ben, mert ha valami, hát ez idén már nagyon hiányzott a végeredményből.
Jó game, megveszem.