Octodad: Dadliest Catch teszt

Alighanem az Octodad a legfurcsább felütésű játék, amit valaha kiadtak, és ez nagy szó, különösen abban az esetben, ha valaki ismeri a japán videojáték-ipar bizarr alkotásait, melyek egy jelentős részében szintén fontos szerep jut a csápoknak. De hát nincs mese, tényleg nagyon különös az egész, elvégre az Octodad egy polipról szól, aki a kertvárosi amerikaiak családi életét éli, pont, ahogy a nagy könyvben meg van írva: szép és okos feleség, aki komoly újságírói karrierrel dicsekedhet, két szép és jó tanuló gyerek, és persze hatalmas ház, még hatalmasabb udvarral. S ha most azon gondolkodtok, hogy miként lesz egy polipnak embergyermeke, akkor jobb, ha az egész egyenletet feje tetejére állítjátok egy újabb ismeretlennel: Octodadről senki sem tudja, hogy valójában polip!

Valaminek halszaga van

Ebből már nyilván kitaláltátok, hogy egy aranyos, családbarát, és persze komolytalan játékról van szó, aminek ingyenes elődjéhez képest a fizetős Dadliest Catch kimondottan kidolgozott programnak mondható. A sztori nagy vonalakban annyi, hogy Octodad és családja kirándulást tesz a helyi akváriumban, miközben szerencsétlen polipot egy eszelős szusiséf próbálja foglyul ejteni és feldolgozni. Ez azonban csak a komikus körítés, a történet igazi kihívásai csupa olyan dolgok, amik a valóságban is megesnek, ha az embernek gyermekei vannak.

Octodad elég nehézkesen mozog a szárazföldön, így a legegyszerűbb feladatok is problémát okoznak neki. Legalábbis látszólag, noha a program mögött sokkal mélyebb mondanivaló lapul annál, mintsem hogy egy polip nem boldogul a bevásárlóközpontban. Valójában az egész játék az apaság metaforája, ami talán a legnagyobb felelősségvállalás a világon. Az olyan aprócseprő nehézségek, mint a lányunk hajának kifésülése vagy a fiúnk kedvenc gabonapelyhének beszerzése, nem tűnnek vészesnek, holott valójában törődést és szeretetet igénylő feladatokról van szó -- e két faktor pedig elengedhetetlen a boldog családi élethez.

Octodad maga is egy szerethető karakter, aki mindent megtesz azért, hogy örömet szerezzen, beszélni pedig csak bugyogással tud, de ez természetesen senkinek sem tűnik fel. Sem az arca. Sem a csápjai. Ha azonban sok dolgot összetör a környezetében és nagy galibát okoz, egyszerre mindenki megvilágosodik, és Octodad titka napvilágra kerül -- ez az, amit senki sem szeretne, de tényleg. Így hát a játékmenet az alábbi módon alakul: kapunk egy-egy triviális feladatot, pár pályát, a dolgunk pedig annyi, hogy megtegyük, amit meg kell, de közben ne törjünk el túl sok dolgot. Pláne ne akkor, amikor valaki épp lát bennünket. Csakhogy Octodad csápjait nem a szárazföldi evickélésre tervezték, így szegény össze-vissza nyúlik, szinte lehetetlenné téve a precíz irányítást. A játékos célja, hogy megpróbálja menteni a menthetőt, és minden csápot külön vezérelve túljuttassa Octodadet az akadályokon. Élesben úgy kell elképzelni mindezt, mint a Surgeon Simulator 2013-at, csak épp vér és erőszak nélkül.

Csápoljunk együtt

Az Octodad: Dadliest Catch küldetésrendszere pofonegyszerű: kapunk egy feladatot, amit a játék a képernyő alján addig jelez, míg el nem végezzük, a sztori pedig a kipipált objektívák ellenében halad előre. Történetünk ugrál az időben, elmesélve Octodad és szerelme, Scarlet találkozását, az utolsó egy-két pályát leszámítva pedig sosem kerülünk szembe frusztrálóan nehéz kihívással, sőt, a játék jórészt könnyűnek mondható, jelezve, hogy a gyerekek éppúgy a célcsoport jelentették, mint a jókedvű felnőtt gamerek. De még a végső pillanatok kissé elnagyolt és idegőrlő másodpercei alatt sem tudunk haragudni Octodadre (ott mintha nem lett volna már ideje a srácoknak kreatív ötletekkel előállni, így agyhalott lopakodós részekkel szúrják ki a szemünket), annyi kedvesség árad a játékból. Mindez pedig csak fokozódik, ha úgy döntünk, hogy fejest ugrunk a négyfős kooperatív módba, ami minden egyes játékos kezébe más-más csápot ad. A hahotázás és az órahosszú bénázás garantált; csak akkor tudunk érvényesülni, ha koncentrálunk és taktikusan dolgozunk együtt.

Az Octodad: Dadliest Catchen nehéz kimondottan fogást találni; oké, tény, hogy sokszor túl könnyű, és a program második fele nem olyan szórakoztató, mint az első, de ettől még felemelő érzés játszani vele, és sosem érzi úgy az ember, hogy unja a sok bugyogó hangot. Talán egyedül a viszonylag magas ár miatt lehetne reklamálni, főleg PC-n, ahol az általunk tesztelt PS4-es változathoz képest kevesebb feladat és tereptárgy kapott helyet. Na, nem mintha utóbbi pár apróság olyan nagyot dobna a játékon, de azért örömteli extra -- persze azért nem kárpótol, hogy a PS4-es Octodad hajlamos szaggatni, ami egy indie cukiságtól azért elég erős, főleg, ha ismerjük a gép specifikációit.

Az azonban platformtól függetlenül is tény, hogy az Octodad: Dadliest Catch megér egy beruházást, főleg, ha majd leárazzák nyáron. A hangulata és a belőle áradó kedvesség igen egyedi, reméljük, Octodad kalandjai a jövőben is folytatódni fognak.