Ez persze attól is függ, hogy mekkora hatóerejú nukleáris töltetet hajítasz le Budapest közepére – mondjuk, a városnak így is úgy is annyi. Az pedig már a lejátszásokból is világosan látszik, hogy én Óbuda peremén bizony egészen biztosan meghalok, szóval tulajdonképpen mindegy is.
Kissé furcsának tűnhet a felvezetés, de ez nem véletlen, a Nuclear War Simulator ugyanis egy rendkívül fura szerzet, koncepciója pedig már csak azért is meglehetősen hátborzongató, mert a szomszédunkban éppen egy olyan háború dúl, ahol az egyik fél konkrétan a világ legerősebb atomhatalmai közé tartozik. És ugyan „csak” szavak, fenyegetőzések szintjén, de már többször is felröppent, hogy ha sokat ugrál az ellenfél, akkor egy-két kisebb taktikai atomtöltet gond nélkül belefér – vagy éppen belerobbantják az Egyesült Királyságot az Atlanti-óceánba. De éppenséggel New York is a parton mentén terül el, szóval egy nukleáris „szupertorpedó” csúnya meglepetést tudna okozni – már persze, ha akarnák.
De nagyon remélem, hogy nem akarják, mivel egy ilyen lépésnek beláthatatlan következményei lennének. És a Bit Mirror február másodikán megjelent szimulátora pont ezen következményeket ábrázolja rendkívül szemléletesen: mutat gombafelhőt, a széliránytól és -erősségtől függő kiszóródási képet, na és persze sokmilliónyi áldozatot. Lényegében ennyit tud a Nuclear War Simulator, mivel tényleges játékmenet nem nagyon található benne – hacsak nem tekintjük annak a különböző támadási tervek elkészítését és végrehajtását, esetleg a Kölcsönös Teljes Elpusztulás forgatókönyvének vizualizálását. Mert bizony ez utóbbira is van lehetőség: egy gyors betöltés, kattintás a play gombon, és máris interkontinentális rakéták százai repkednek keletről nyugatra és vissza. Nincs csalás, nincs mithrilből épített megaóvóhely, vagy egy főhős, aki az esemény után feláll az alig megtépázott ruhájában: halál van, méghozzá milliárdszámra.
Az imént leírtakból kiindulva talán már világos, hogy a teremtés helyett ezúttal a pusztításé a főszerep. Nincsenek ugyanis épületeink, fejlesztendő technológiáink, seregeink, gazdaságunk, sőt még kihívásoktól és fejtörőktől sem kell tartani. Egyetlen dolgunk van csupán: leatomozni a földgömb minden egyes szegletét. Ami egyébként a sötét űr előtt lebeg, a maga festői szépségében, éles kontrasztot nyújtva ahhoz képest, ami a felszínen történik egy-egy saját vagy előre elkészített forgatókönyv betöltése után.
Van egyébként lehetőség arra, hogy ténylegesen „játsszunk”, ezekben az esetekben egy meghatározott várost vagy országot kell megtámadni – igazából szabadon dönthetünk, hogy melyiket. A célpontok kiválasztása során persze már előjöhetnek a legdurvább elfojtások is: az ex-barátnő szülővárosa; az egyetem, ahol háromszor húztak meg egy szigorlaton; a kisváros, ahol a kocsmában egyszer megvertek; a világháborúban Magyarországgal szemben győztes országok bármelyike – csakis rajtunk áll, hogy mit engedünk szabadon magunkból.
Én személy szerint úgy érzem, hogy kell néha egy ilyen alkotás is. Mégpedig azért, mert ha mi játszunk, akkor hátha nem hagyjuk azt, hogy velünk játszanak. Ha valaki – legalábbis virtuálisan – megtapasztalja, hogy milyen a Halál Angyalának lenni, és tényleg eltörölni mindazt, amit nyugati vagy éppen keleti civilizációnak nevezünk, talán visszahőköl egy kicsit, ha valamelyik politikus távolbátort játszik egy mikrofonnak. Nincs jó háború, és pláne nincs jó atomháború. Értem, hogy ott van a témát szórakoztató formában tálaló Fallout-sorozat és a remek Metro-opuszok (no meg persze a Defconról sem szabad elfeledkezni), de a valóságban bizony ennyi sem maradna. Csak egy nagyon rövid, nagyon durva, nagyon végleges semmi. Nyugi, minden bizonnyal úgysem élnéd túl, ha pedig mégis, mit csinálnál mondjuk, két hét múlva? Töltsd le a Nuclear War Simualtort, próbálj ki minél több lehetőséget, haditervet – és semmiképp ne higgy a politikusoknak!
