Csupán remélni lehet, hogy egyszer még megismétlődik az a sikerszéria, amely a Gamecube/PlayStation 2 generációval kezdődött és a Wii/X360/PlayStation 3 érát is végigkísérte a japán játékfejlesztés világában. Még ha erre manapság, az egyre inkább a monumentálisabb, és éppen ezért a kiszámíthatatlant nem kedvelő projektek felé fordult játékipar árnyékában szinte esély sincs. Az a két konzolgeneráció ugyanis maradandó játékok zömét tudta kitermelni magából, és olyan alkotókat is sztárrá tett, mint az a Goichi Suda, aki karrierjét a szélsőségesen komor és a szélsőségesen komikus játékok furcsa kettőségére építette fel. Hiszen átütő nyugati sikert előbb a David Lynch-i mércével is észveszejtően szürreális Killer7-el vívta ki, de a mind a mai napig követett útját azzal a No More Heroes-zal kövezte ki, ami nemcsak lélektani folytatásokat kapott, de másfél évtized elteltével végre trilógiává bővült, egy teljesen új konzolgeneráción intve búcsút (?) Travis Touchdownnak.
Az aljas tízes
Ez a konzolgeneráció pedig már háromszor is pertut ivott Travisszel, hiszen 2019-ben egy spin-off, tavaly ősszel pedig az első két rész látogatott el rá, így bőven volt lehetőség alapozni Travis visszatérésére – aki pedig egyszer már a szívébe zárta, talán harmadszor is kíváncsi rá. Főleg, ha azt nézzük, hogy a No More Heroes 3 igazából pontosan olyan, mint elődei. Travis Touchdown továbbra is egy harsány ripacs, aki kétszer már felküzdötte magát a világ bérgyilkosait tömörítő ranglista élére, és most harmadszorra is kénytelen megtenni, miután egy újabb csapatnyi fenyegetés érkezik, ezúttal az űrből, élén egy börtönből szabadult herceggel, FU-val, aki nemcsak, hogy villámgyorsan leigázza a bolygót, de kilenc hű csatlósával még a ranglistát is bebiztosítja magának. Travis ezt persze nem hagyhatja annyiban, megint le kell vágnia mindenkit, hogy övé legyen a cím. És közben mellékesen a bolygót is megmenti.
Az ehhez megálmodott formátum leginkább az első No More Heroes-t idézi: a hadjárat helyszínéül most is Santa Destroy szolgál, csak egy új, aprócska szigetekre osztott formában, mindegyik részt egy-egy témának szentelve, egy Call of Duty paródiától kezdve egy sci-fi brazil környezeten át egészen a kietlen sósivatagig. A területek közös jellemzője az, hogy... nem nagyon van rajtuk semmi, az üresen kongó utcákon elvétve mászkál 1-2 rémesen kinéző NPC, a papírmasé épületek pedig az élet jele nélkül álldogálnak, hogy köztük csupán egy maréknyi, tényleges funkcióval is rendelkező rész legyen. A hangsúly pedig ezeken van, Travisnek ugyanis ismét pénzt kell összeszednie ahhoz, hogy kihívóival harcolhasson, így minden csata előtt muszáj adott mennyiségű pénzt farmolni.
A NMH-ra jellemző módon ez most sem szokványos módon történik: egyrészt kötelezően le kell tudni három próbameccset a jogosultság megszerzéséhez, a pénzhez pedig a lehető legfurcsább munkákat lehet elvállalni. Szemetet szedni egy aligátorokkal teli, vízzel elárasztott szeméttelepen; füvet nyírni a gaz által elfoglalt helyeken; egy tank ágyújával (!) megállítani a krokodilhadsereg partraszállását; skorpiókat keresni egy ramenárusnak. A vagy egy tucatnyi munka- és mellékfeladat relatíve opcionális, ráadásul mindegyik egyre több, egyre nagyobb kihívást tartogató szinttel rendelkezik, így pedig relatíve gyorsan meg lehet kaparintani a szükséges pénzt, na meg azokat a cuccokat, amik a fejlődési rendszerhez kellenek. Ez két valutát használ: "szemetet" (azaz rengeteg kacatot) Travis kesztyűjének és az általa elérhető 4 különleges támadás fejlesztéséhez, és WESN-pontokat, melyeket egy gépbe adagolva lehet permanensen megnövelni az életerőt, a támadóerőt, a beamkatana-akkumulátor kapacitását, a speciális támadások cooldown-idejének csökkentését, valamint a különlegesebb támadó mozdulatokat.
Pár-baj
Ezekre pedig szükség is lesz, elvégre a No More Heroes 3 szíve-lelke továbbra is a csatákban rejlik. A harcrendszer – a játék egészéhez hasonlóan – valahol félúton helyezkedik el az első és a furcsa reformokat hozó második epizód, valamint a spin-off között. Alapvetően továbbra is egy vérbeli hack'n slash, csak most már nem kell törődni a katana állásával (hála az égnek!), és minden egyszerűbb, mint volt – csupán egy sima és egy erősebb támadás áll rendelkezésre egy totálisan felesleges ugrás társaságában, és alapvetően ezek birtokában kell hülyére verni a vagy kéttucatnyi különböző ellenféltípust. A hangsúly a jól időzített kitérésen van, ami ideiglenes időlassítással jár, és az így keletkezett vákuumot kihasználva lehet igazán ledózerolni a célpontok életerejét. Ehhez asszisztál Travis négy kesztyűképessége is, melyekkel a nagyobb tömegek kontrollálhatók, illetve könnyebben elő lehet hozni azt a szédült-állapotot, melynek során ismét pankrátor-mozdulatokkal lehet nagyobb sebzést bevinni. Ezek között azonban ügyesen és jól időzítve kell váltani. Egyrészt mert az egyes ellenféltípusok specifikus támadást követelnek meg, másrészt mert a fő fegyver, a katana, most is lemerül pár ütés után, és amíg Travis tölti, addig általában teljesen védtelen.
Mindez természetesen a bossfightok során csúcsosodik ki, ami mindig is a No More Heroes lényege volt, és ez nincs másként most sem. Ezek a NMH 3 legemlékezetesebb pillanatai, főleg azok, ahol egyáltalán nem is kell harcolni, vagy épp nem a szokványos módon – a filmek, sorozatok, játékok, képregények kifigurázása itt jár igazán a csúcson, na meg azon teljesen kiszámíthatatlan átkötő jelenetekben, melyek a sorozatszerű felépítéshez asszisztálnak, a fejezetek elején dobva be anime jeleneteket, kézi rajzfilmeket, podcastokat, szöveges kalandjáték-részleteket. A No More Heroes 3-ban a Suda51 féle geek-fanatizmus annyira csúcsra van járatva, hogy néha már kissé fárasztó, de tagadhatatlan tény, hogy a NMH3 ezen a téren egyszerűen páratlan. Méltó lezárása-e ez a trilógiának? Sok szempontból igen, a No More Heroes 3 totálisan hű elődeihez, de talán néha túlságosan is. Kicsit feleslegesen elnyújtott játékideje, halott és lélektelen sandbox világának felesleges visszahozatala mellé most is frenetikus küzdelmeket, remek harcrendszert, elsőrangú stílust kapunk, amit Travis tuskó antihős-személyisége koronáz meg. Elvégre hősök már nincsenek, ez kiderült most már harmadszorra is.
